nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Meghalt a nagyvezér, mi lesz ezután? – A Sztálin halála a diktatúrák képébe röhög

Meghalt a nagyvezér, mi lesz ezután? – A Sztálin halála a diktatúrák képébe röhög

A diktatúrák egyik ismérve, hogy minden egyetlen személy körül összpontosul. De mi történik akkor, ha a nagyvezér hirtelen feldobja a talpát? Összegyűlnek a korábbi csókosok, és egymást fúrva próbálnak az új vezérré válni. Erről a maga módján szánalmas folyamatról készült egy szenzációs, Oroszországban betiltott vígjáték, a Sztálin halála.
TóCsa
f Ajánlom

Kétfajta diktátort ismerünk. Az egyik csak magával foglalkozik, és nem igazán törődik azzal, hogy mi lesz azután, ha ő már nem lesz. Valószínűleg azt se nagyon tudja elhinni, hogy lehetséges egy olyan világ, amelynek ő már nem része. A másik fajta diktátor ennél kicsit előrelátóbb. Ő nemcsak a saját hatalma megszilárdításán dolgozik, hanem azon is, hogy szükség (betegség, halál stb.) esetén gyorsan és zökkenőmentesen adja át a hatalmát utódjának, aki jellemzően a diktátor rokona, sok esetben a fia. Ugyan Sztálin nem volt gyermektelen, nem igazán törődött azzal, hogy átörökítse a hatalmát. Ezért amikor bekövetkezett az agyvérzése 1953 márciusában, senki nem volt, aki egyértelműen átvehette volna a pozícióját. A helyzet a teljes szovjet vezetés számára káoszt és durva pozícióharcot hozott. Elsőre talán nem tűnik ideális vígjátékalapnak egy ilyen történet, de Armando Iannucci (Az alelnök című sorozat kreátora) egy egészen zseniális szatírát rittyentett belőle, amelyet a híresen önkritikus (Nooooot!) Oroszországban olyan gyorsan tiltottak be, hogy öröm volt nézni.

A szánalmas emberek röhejessége

Mi vicces lehet egy véreskezű diktátor halálának bemutatásában, már azon a kárörvendésen kívül, hogy még az ilyen magukat halhatatlannak gondoló pojácák is kipurcannak egyszer? Ez jó kérdés, lévén Sztálin kezéhez ilyen vagy olyan módon milliók vére tapad, ezért egy róla szóló komédia (még ha fekete is) borzasztó ingoványos terep. Mert a kérdés az: ha rajta nevetünk, nem nevetjük ki, illetve jelentéktelenítjük el annak a rengeteg embernek a halálát, amiért ő volt a felelős? Armando Iannucci azonban ravasz rendező, így a filmje főszereplője nem is igazán Sztálin, hanem az őt körülvevő talpnyalók serege, akik az évek alatt semmi mást nem csináltak, csak kritika nélkül teljesítettek minden parancsot, ami a vezér száját elhagyta, és közben tökélyre fejlesztették a seggnyalás és hajbókolás nem éppen gerincerősítő művészetét.

Jellemző példa Vjacseszlav Mihajlovics Molotov esete (a filmben a Monty Python-os Michael Palin alakítja), aki ahhoz is lelkesen asszisztált, amikor a saját feleségét is utolérte a tisztogatás zsidó származása miatt, és amikor az asszony sorsáról döntöttek, ő a szavazásnál csak a tartózkodásig mert elmenni, így elmondhatjuk, hogy vígan segédkezett a deportálásában. Persze ez így leírva nem annyira vicces, de van abban valami szánalmas, ahogy a seggnyalásban egymást folyamatosan túllicitálni igyekvő politikusok a nagyvezér halála után hirtelen vérszemet kapnak, és sebtében olyan pozícióharcba kezdenek, mintha nem lenne holnap (egyesek számára nem is volt). A szánalmas embereken pedig lehet nevetni, még ha ez a nevetés sosem lesz teljesen felszabadult, ugyanis mindig adódik hozzá némi szomorúság is.

Ahol nem lehet nemet mondani

Hogy milyen humorról beszélünk? Hogy ne spoilerezzek, a film egyik korai jelenetével illusztrálnám. Adott egy nagykoncert, ahol a moszkvai szimfonikusok játszanak, és amit élőben közvetítenek a rádióban. A koncert véget ér, elkezdenek hazamenni a vendégek, amikor érkezik a telefon: Sztálin elvtárs szeretné lemezen megkapni a koncert teljes hanganyagát. Csakhogy a koncertet leadták élőben, de nem rögzítették (az ötvenes évek elején járunk). Így az illetékes elvtárs azonnal rohan a zenekarhoz, hogy visszaparancsolja őket a színpadra, az emberei pedig az utcáról szednek össze gyorsan nézőket – akik nem választhatnak, be KELL ülniük a kultúrprogramra –, hogy telt ház mellett kifogástalan legyen a terem akusztikája, és nemes egyszerűséggel azonnal újraveszik a koncertet, hogy Sztálin elvtársnak legyen mit hallgatnia lefekvés mellé. Mindez persze elképesztőnek tűnhet, de pont ebben rejlik a hasonló rendszerek nevetségessége: mindenki olyan szinten akar megfelelni a felsőbb hatalom kívánalmainak, hogy az már óhatatlanul is humorossá válik. Legalábbis a külső szemlélőknek. A rendszerben élni azonban már inkább tragédiának, mint komédiának érződött.

Egy jó karikatúra

Iannucci nem realista drámát forgat, hanem erősen túlpörgeti a dolgot. Karakterei sokszor Monty Python-szkeccsekbe illően hülyék, ugyanakkor ahhoz mégis ragaszkodik, hogy a történelmi alapok és a történések átfedésben legyenek a valósággal. Amit látunk a vásznon, az megtörtént, az más kérdés, hogy pontosan így történt-e meg. Nyilván nem. Viszont ha valaki élt már diktatúrában – khm… –, az érezheti, hogy a film meglátásai a rendszer lényegéről nagyon is relevánsak, és ha karikatúraszerű is a dolog, ez még egyáltalán nem megy a mondanivaló és a hitelesség rovására. A jó karikatúra lényege úgyis az, hogy tükröt tart elénk, de ez a tükör mindig egy kicsit görbe. A rendező így bátran tereli egybe az Angliából és Amerikából összeterelt színészgárdáját, és hagyja őket felszabadultan bolondozni.

Jelenet a Sztálin halála c. filmből

Egészen csodálatos a szovjet történelem olyan híres alakjait, mint Hruscsov vagy Malenkov, kicsinyes bohócokként viszontlátni. A Steve Buscemi alakításában látható Hruscsov például akkora talpnyaló, hogy minden Sztálinnal együtt töltött nap után jegyzeteket készít otthon arról, hogy a diktátor milyen viccekre vevő, és milyenekre nem, hogy a következő alkalommal nehogy mellétrafáljon egy poénjával. A film igazi főhőse azonban a szovjet titkosszolgálat akkori vezetője, Lavrentyij Berija, aki az agyvérzést kapott Sztálint megtalálva úgy dönt, nem hívja ki az orvost, mivel tervei vannak a Szovjetunió jövőjével kapcsolatban. Nagy kár, hogy egy ilyen film a mai Oroszországban sosem készülhetne el, ahol a népirtásai ellenére Sztálinnak máig akkora kultusza van, hogy Armando Iannucci filmjét is rövid úton betiltatták az országban. Kíváncsi vagyok, hogy egy hasonló filmre a magyar történelem ikonikus elnyomóiról milyen lenne a hazai reakció, de realista gondolkodásúként nem vagyok túl optimista.

Megosztás Facebookon