nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Szóbeli felvételi, amikor a bizottságot kicsit sem érdekli a gyerek

Szóbeli felvételi, amikor a bizottságot kicsit sem érdekli a gyerek

Zajlanak a középiskolai szóbeli felvételik, csupa izgalom mind a szülő, mind a gyerek. Egyedül a felvételiztető tanárok nem izgulnak, sőt rettenetesen unják. Ez persze nem baj, de legalább ne a gyerek szeme láttára tegyék…
Sz.N.
f Ajánlom

Egy kedves barátom fia szóbelizik, meg az egyik legjobb barátnőm lánya, az enyémek tavaly estek túl ezen, sztori van bőven, izgultunk mi is éppen eleget. Veszettül félnek szegény kölykök, életük első komoly vizsgahelyzete, érthető a szorongás. És akkor azt meséli Peti, hogy még csak nem is figyeltek rá, miközben beszélt…

„Nagyon sokat készültem, anyával mindent megnéztünk, gyakorlatilag tételeket írtunk, ahol a szóbeli felvételin témakörök szerint kérdeztek. Igyekeztem megtenni mindent, hogy a lehető legjobb formában álljak a szóbeliztetők elé. Magyarul, angolul is készültünk, anyu régen tanított, és az egy szem fia vagyok, szóval mindent átvettünk alaposan. 5 helyre jelentkeztem, mindenhová be is hívtak, több tagozatra is. A legtöbb helyen nagyon kedvesek voltak velem, igyekeztek enyhíteni az izgalmamat, de az egyik budapesti gimnáziumban kiakadtam. Feltettek egy kérdést, és meg sem várták, hogy válaszoljak, egymáshoz fordulva beszélgettek a tanárok, néha türelmetlenül rám pillantottak, jelezve, hogy hagyjam már abba. Pedig én nem vagyok egy nagy dumás fiú, a válaszom mindössze néhány percig tartott. Egészen meglepődtem, sőt azt gondoltam magamban, hogy bunkók. Ilyet ugyanis nem illik csinálni. Amikor kijöttem az ajtón, akkor anya azt kérdezte, hogy milyen volt, mire én tömören csak annyit válaszoltam: anya, ezek bunkók! Láttam, hogy elkerekedett a szeme, aztán kijött az utánam következő kislány, aki szó szerint ugyanezt válaszolta az anyukája kérdésére, gondolom, rá is hasonlóan figyeltek, mint rám, az a különbség, hogy ő sírt is. Ha én 14 évesen tudom, hogy nem illik így viselkedni, akkor ők miért nem tudják?” – mesélte el Peti az NLCafénak.

Bevallom, eléggé felháborított ez a sztori. Szegény gyerekek izgulnak, készülnek, legalább annyit tehetnének azok, akik vele szemben ülnek, hogy kedvesek, odafigyelnek rá, biztatják, felveszik vele a szemkontaktust. Ez a minimum. Aztán megkérdeztem erről egy barátnőm férjét, aki egy másik gimiben tanít, mégis mit gondol erről…

Személy szerint ez engem felháborít, mert akkor sem lehet így viselkedni egy izguló gyerekkel, ha aznap ő éppen a 155. felvételiző, és tényleg nehezemre esik odafigyelni. Annak a gyereknek egy életre meghatározó élmény lesz, hogy hogyan bántak vele, hogyan néztek rá, azt akarták-e megtudni, hogy mit tud, vagy arra voltak-e kíváncsiak, hogy mit nem tud. Sajnálom ezt a fiút, de szerintem a legtöbb suliban empatikusak a gyerekekkel a tanárok, és tényleg nem viselkednek így. Mi azt is el szoktuk mondani, hogy lehet egy kérdésre azt válaszolni, hogy nem tudom, lehet őszintének lenni, mert úgyis az a lényeg, hogy a gyerek mennyire nyitott, mennyire kommunikatív. A múltkor volt egy felvételizőnk, aki azt mesélte, hogy azért kapott beírást, mert szünetben azt játszotta a haverjával, hogy ki tud messzebbre köpni. Jót nevetett mindenki, ma már a diákunk, őszinte volt, és jó fej. Egyébként okos is.

Egy kolléganőmnek is éppen most felvételizik a fia, éppen a szóbelik kellős közepén járnak.

„Nagyon vegyes a kép, iskolánként eltér, mit kérdeznek, mit várnak el a gyerekektől. Peti nagyon izgult, mert már olyanná vált a nyolcadikos felvételi, mintha az élete múlna rajta. Nem mi sulykoljuk belé, ez van a gyerekekben, ezt érzik. Óriási stressz és nyomás az egész. Pedig valójában szinte teljesen mindegy, melyik középiskolában szereznek majd érettségit.

Minden iskolában óriási a túljelentkezés, a legtöbb helyen 5-6-szoros vagy még több. Azt ugyanakkor sehol sem tudni, hogy az adott intézménybe ténylegesen mennyien szeretnének bejutni. Több gyerektől is hallottam, hét iskolát jelölt meg, persze mindegyikben tartanak szóbelit. Van olyan, aki egyik vizsgáról rohan a másikra, mert variálni nem lehet a kijelölt időpontokon. Egyes sulikban azzal szűrnek, hogy szóbeli ponthatárt állapítanak meg, aki nem éri el a minimumot, be sem hívják a szóbelire. Hat nap alatt háromszáz gyereket felvételiztettek 108 helyre, vagyis a kétharmad biztosan kiesik. Matematikából és magyar nyelvből kaptak tételeket a diákok. Négy-négy feladatot dolgozhattak ki, időt kaptak rá bőven, aztán szóban feleltek, miért éppen úgy oldották meg a feladatot, ahogyan – épp mint az érettségin. Magyarból a szövegértést és a fogalommagyarázatot a vizsgáztatóktól kapták, ezekre gondolkodási idő nélkül kellett valamilyen megoldást találni.

A vizsgát követően sem lehet tudni, mire lesz elég a pont. Persze, azt sem, mennyi ponttal jutalmazták a szóbelit a vizsgáztató tanárok, a gyerekek érezték, hogy jól avagy rosszul sikerült a vizsgájuk. Nyilvánvalóan az iskoláknak is válogatniuk kell, és mindenhová a lehető legértelmesebb gyerekeket szeretnék fölvenni, valahol megértem a felvételi rendszerét. Mégis, szülőként is óriási stressz ez a több hónapos megmérettetés, el tudom képzelni, a gyerekek mit érezhetnek. Nyolcadikos diákként ugyan ki tud az életéről dönteni? Talán nem véletlenül jelölnek be a legtöbben 6-7 iskolát, fogalmuk sincs, mit is szeretnének valójában ennyi idősen” – meséli Szilvi.

Persze, rengeteg jó élmény is adódik, a barátnőm lánya például a legtöbbször csillogó szemmel jön ki a szóbeli felvételiről, mert kedvesek vele, mert tudta a válaszokat, és örül, hogy megint túlesett egy vizsgán.

Nálatok mik a tapasztalatok?

Megosztás Facebookon