nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Túl jól tanul a kislány, feljelentették a szülőket

Túl jól tanul a kislány, feljelentették a szülőket

Névtelen levelet kapott a rendőrség, amelyben vádakkal illetnek egy háromgyerekes családanyát. Azt állítják, veréssel, bántalmazással motiválja otthon legalább az egyik lányát, aki sorra nyeri a versenyeket. A vád nem állt meg, hamar kiderült, hogy minden rendben otthon, a család élete mégis megroggyant a fél évig tartó kálvária alatt. Mi történik ilyenkor? Mire számíthat, akit feljelentenek? Hogy lehet átvészelni lelkileg, mit lehet mondani a gyerekeknek, mi a teendő a rendőrségen, és maradjanak-e az iskolában? Milyen érzés találkozni a vádlóval? Erről mesélt nekünk névtelenül a családanya. Az ő szavai következnek.
Neményi Márton
Neményi Márton
f Ajánlom

A nyár elején majdnem pezsgőt bontottam, hogy vége a tanévnek, szusszanunk egy kicsit. Másnap  szólt az osztályfőnök, hogy névtelen levelet kapott a rendőrség. Rólunk van benne szó, a családomról, arról, hogy bántjuk a gyereket. Nem olvasta, nem tudta a részleteket, tőle csak azt kérték a rendőrök, hogy írjon rólunk jellemzést: mit tapasztal, milyen szülők vagyunk, hogy látja, igaz lehet-e ez. Többet nem is akart mondani. Megértem: már azzal is tilosban járt, hogy erről szólt nekünk. Nem bírta a lelkiismerete, azt mondta. Tudta jól, hogy mintaszülők vagyunk.

Az első gondolatom az volt: te jó ég, ki kell festeni a lakást!

Ha jönnek a nyomozók, a szociális munkások, a gyámügy vagy akárki – ki tudja, mi történik ilyenkor –, nehogy már azt lássák, hogy olyanok a falak, mintha három gyerek élne itt. A fal egyébként azért ilyen, mert három gyerek él itt. Hát festettünk.

Jó kis vidéki vendégvárás, ugye? A fizikai munka egyébként jót tett, segített kicsit távolabb tolni az egészet, amire nagy szükségünk volt, hiszen a gyerekek is megijedtek: mi bajunk? Miért festünk, mint az őrült? Persze mindent elmondtam nekik.

Nem tudtuk, mi következik. Az egyik rokon rendőr, ő csak annyit mondott: ha akarnak valamit, behívnak, egyébként ne foglalkozzunk vele, ne ügyintézzünk, ne menjünk elébe. A férjem is nyugtatott: ha jönnek, elmondjuk a mi verziónkat – tehát a semmit –, és kész. A lelkiismeretünk tiszta volt. Azt is tudtam, hogy komoly következménye nem lesz: egy igazi szakértőnek elég csak ránézni a gyerekekre, hogy lássa, minden rendben. Mégis kiborultunk.

A legnagyobb lányom, Anita válasza volt a legsúlyosabb:

Anya, mit vársz ezektől?

Egy percig sem érezte, hogy az ő hibája lenne. Mindháromnak a helyén van az értékrendje. Ha összeveszünk a férjemmel, ők szólnak, melyikünknek kellene bocsánatot kérnie. Büszke vagyok rájuk. Mégis… hogy ilyet mond tizenkét évesen! Ekkor átkoztam el magam, amiért nem vittem el ebből az iskolából. Úgy éreztem, úgy nőtt fel a gyerekem idő előtt, hogy elvették a gyerekkorát.

Anita versenyeket nyer. Senki más nem nyer ennyi versenyt, mint ő. Még csak nógatni, ostorozni sem kell. Sőt! Mindenki azt hiszi, azzal tesz jót a gyereknek, ha beíratja hatszáz különórára, sportoltatja, satöbbi. Sokan azért, hogy addig se kelljen foglalkozni vele, és közben megmagyarázhassa magának, hogy mindent megtesz érte. Nálunk ilyen nincs, itt néha szabad lustálkodni, hagyom, hogy maguk döntsenek, mit szeretnének. Mi nem viszünk hatalmas ajándékcsomagokat a tanároknak, hogy jobb helyzetbe hozzuk a gyerekeket. Szerintem ez megalázó minden félnek.

Anita pedig még így is a legjobb tanuló. Ez lehetett a baj.

Nézd, a szülők között tényleg téma, hogy kinek a gyereke hol áll a ranglétrán. Ez egy belvárosi elit, na jó, önmagát elitnek tartó iskola, igenis el tudom képzelni, hogy nyomást akartak gyakorolni és arra számítottak: másnap Anita már nem jár oda, és ezért az ő gyerekük jobb helyzetbe kerül.

Anita maradt, az eljárás megindult, nyomoztak, kérdezősködtek, úgy, hogy csak nekünk nem mondtak semmit. Az egyik szomszéd, aki jól ismer minket, hívott, hogy jártak nála a rendőrök. Aztán a ház portása is szólt, hogy jöttek-mentek, tudjak róla. Kifaggatták a szembeszomszédot is, aki akkor sem hallhatna semmit, ha tényleg ütlegelnénk egymást. Ő egyébként állandóan ott hagyja a szemetét a folyosón, mindig szólni kell, hogy vigye már le. Most már visszaszól:

Ne dumálj nekem pont te, aki vered a gyerekeid!

Ez volt a leghátborzongatóbb: hogy valaki, valakik a nappalijukban, konyhájukban éppen rólunk beszélnek a nyomozóknak. Nem akarok téma lenni senki portáján.

Ekkor hívtam fel a rendőrséget, hogy próbáltak-e beszélni velük – nem volt otthon senki –, nem tudtak semmiről. Ekkor bementem a kerületi kapitányságra, ahonnan elvileg a nyomozókat küldték, tessék, itt vagyok, mondtam a portán, mit szeretnének? Elkérték az igazolványomat, begépelték az adataimat, de nem dobott ki semmit a gép: nincs sem feljegyzés, sem eljárás, sem ügy, esetleg a gyámhivatalnál érdeklődjek, vagy bárhol, ami csak eszembe jut. Aztán leesett, hogy az iskola kerületében jelentettek fel, hívtam őket is, ott már a kapitányság vezetőjétől kértem időpontot. Két hónapra rá kaptam. Mikulás napján jártam nála.

„Ez volt a leghátborzongatóbb: hogy valaki, valakik a nappalijukban, konyhájukban éppen rólunk beszélnek a nyomozóknak.” (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Balázs Attila)

Kiderült: ők kapták meg a névtelen levelet arról, hogy verjük a gyerekeinket. Átküldték az ügyet a mi kerületünkbe, nyomozást, környezettanulmányt kértek. Visszamentem a mi örsünkre, akkor már nem tágítottam, a recepciós kislány telefonálgatott össze-vissza, majd lejött egy nagyon kedves nyomozó úr, aki elmondta, nála landolt az ügyünk, és arról érdeklődött, honnan tudok én arról, hogy nyomoznak ránk, hivatalosan ezt senki nem mondhatta volna el nekem. Szerettem volna látni a feljelentő levelet, de azt mondta, azt még ügyvédnek sem mutathatja meg, nemhogy nekem. Ekkor borultam ki.

Kikérdezik a szomszédaimat, a gyerekeim ofőjét, tud róla az iskola, csak én nem tudhatok semmit? Mi van, ha kiderül belőle valami, amitől én másnap már nem viszem a gyereket abba az iskolába? Én talán meg tudom állapítani, szülő írta-e vagy gyerek, ugyanis sajnos simán kinézem a tizenkét éves lányokból, hogy ezt megcsinálják; ne menjünk bele, de volt hasonlóra példa. Ez ellen pedig fel kell vérteznem a gyerekeimet. Tudnom kell, számíthatok-e hasonlóra.

Hogy lesz-e következő levél, esetleg már szexuális zaklatással.

Jó lenne, ha ezeket a bejelentéseket csak névvel, címmel vállalva lehessen megtenni, hogy legalább a rendőrség tudja, kitől jött. Hogy ne hurcolhassanak meg ugyanazok az emberek bármiért, bárhányszor.

Persze, értem a logikát, védjük a bejelentőt, de ebben a helyzetben teljesen jogos volt a felháborodásom. Kibalhéztam, hogy csöpögtessen valamit. Nagyon rendes volt, el is árult egy-két részletet. Koholt, házilag barkácsolt, teljesen torz vádak voltak nagyon bután megfogalmazva. Azóta nagyjából biztos vagyok benne, melyik szülő lehetett – mert szülő volt.

Találkoztunk is egy rendezvényen. Hogy mit éreztem? Inkább hagyjuk. Nem csináltam, és nem is mondtam semmit. Minden lélekjelenlétemre szükség volt.

Az ügy? Ja, azt azelőtt lezárták, hogy minket megkérdeztek volna. Már az elején elbukott: a gyerekekre rá sem kellett nézniük, anélkül is kiderült, hogy nincs mit vizsgálni. Még így is minden megváltozott.

Azóta azon gondolkodom, hibás vagyok-e abban, hogy hagytam idáig fajulni a helyzetet. Nézd, voltak ennek előjelei. Fizikai bántalmazás nem volt, csak szurkapiszkák.

Mindig pontosan tudták, mit kell mondani, mivel kell beletaposni a lelkébe. Ha elhelyezel egy jól irányzott mondatot, egy hónap múlva is fáj majd.

Mindig Anita kezébe adtam a döntést. Kérdeztem, át akar-e menni hatosztályosba, akart, felvételi előtt még egyszer megkérdeztem, elmenjünk-e, megírod-e, inkább nem, mondta. Nem kényszerítettem, ha úgy érzi, maradni akar, maradjon, gondoltam.

„Ez az osztály mindig akkor volt a legkiegyensúlyozottabb, amikor volt kit taposni. Ez mindenkinek jó, kivéve annak, akit taposnak.” (Képünk illusztráció – Fotó: Profimedia)

A fél év kálvária megviselte a házasságunkat is, komoly feszültségforrás volt. Pont, hogy nem kovácsolt össze: a férjem ragaszkodott hozzá, hogy azonnal el kell hozni a gyereket, én pedig, ahogy mondtam, mérlegeltem, vártam, rá bíztam volna. Úgy voltam vele, a gyerek az első, ha maradni akar, lenyelem a békát, és nem megyek neki az iskolának. A szakértők – pszichológus, mediátor –, akikkel beszélgettünk, ugyanazt mondták: a probléma a suliban keletkezett, ott is kellene megoldani. Ha nem megy, csak két tanév között mozgassuk a gyerekeket. Végül maradtak. Nekünk meg pont tegnap lett volna a tizenöt éves évfordulónk. Majd tavasszal megünnepeljük, remélem. Most nincs mit.

Megosztás Facebookon