nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
A kőszívű ember fiai hetedikben szinte abszurd – magyartanárok a kötelező olvasmányokról

A kőszívű ember fiai hetedikben szinte abszurd – magyartanárok a kötelező olvasmányokról

A legtöbb gyerek nem olvas túl sokat, és a kötelező olvasmányok nem igazán tartoznak a kedvenceik közé. Pedig az olvasás fontos és meghatározó élmény, ezért valahogyan mégis a könyvek felé kell terelni a gyerekeket. Igen ám, de hogyan? Magyartanárokat kérdeztünk.
Szarka Nóra
Szarka Nóra
f Ajánlom

Haladni kellene a korral

Mindenki másképp csinálja: ez derült ki abból a három beszélgetésből, amit magyartanárokkal folytattam. Abban azonban mindhárman egyetértettek, hogy a kötelező olvasmányok listája, ami a NAT-ban szerepel, avítt, olvashatatlan a gyerekek számára, mert nem az életkoruknak és nem a világuknak megfelelő. És itt nem arról van szó, hogy Jókai nem remek író, hanem arról, hogy egy 13 éves nem érti A kőszívű ember fiait, és nem is olvassa el. Majd esetleg később igen, de addig még sokat kell dolgozni azon, hogy megszeresse a könyveket. 

Farkas Eszter 26 éven át a közoktatásban tanított, és mint mondja, ott sem csinált semmit sem másképp. Mióta a Lauderben dolgozik, azóta annyival egyszerűbb az élete, hogy itt nemcsak lehet, de kifejezetten szeretik is, ha a tanárok próbálkoznak, és van lehetősége kísérletezni. Az olvasás megszerettetése mindig is célja volt, csak egy kicsit másként áll hozzá, mint a legtöbb tanár. Ő is utálja a kötelező szót, és ezért nem is használja a gyerekek előtt, ehelyett „házi olvasmány”-nak vagy a „közös olvasmány”-nak nevezik. 

„Én már hosszú évek óta nem olvastatom el sem A kőszívű ember fiait , sem a Légy jó mindhaláligot a gyerekekkel. Nem azért, mert ezek nem jó könyvek, csak nem nekik valók. Majd középiskolában vagy felnőttként elolvassák és élvezni fogják, de egy általános iskolásból csak ellenérzést, rosszabb esetben utálatot vált ki, aminek semmi értelme. Olvasni jó, ez öröm és élmény kell, hogy legyen. Jókai könyveiről mesélek, elmondom, hogy miről szól A kőszívű ember fiai, az Aranyember, de nem erőltetem, mert nem értik 13 évesen.

Volt egy olyan osztályom, ötödikesek, akik állandóan olvastak. Mindig jól látható helyre tették az asztalukon a könyveket, és csillogó szemmel várták, hogy mondjak valamit: akár a könyvről, akár arról, hogy milyen aranyosak és okosak, hogy olvasnak. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy hogyan lehet rávenni a gyerekeket általában arra, hogy olvassanak.”

És akkor, hat évvel ezelőtt jöttem rá, hogy a kortárs irodalom lesz a megoldás, hiszen az nem poros, azt értik, az közel van az ő életükhöz. Elkezdtem elkéregetni tőlük a könyveiket, és utána elmondtam, hogy tetszett vagy sem. Olykor jókat vitatkoztunk, nagyokat nevettünk. Egyébként azért mindig járt egy dicséret és egy pozitív megerősítés, plusz némi beszélgetés, ha valakinek az asztalán könyvet láttam vagy látok, mindig éreztetem, hogy ez fontos, és elismerem, bármit olvasnak.

Ha a választás szabadsága megvan, kinyílnak a gyerekek

„Aztán már nyárra csak annyit mondtam, hogy egy könyvet biztosan el kell olvasniuk, de rájuk bíztam, hogy mi legyen az. Egyszerűen nem volt kötelező olvasmány, de abból, amit elolvastak, kellett egy kedvcsináló könyvismertetőt tartani. Aztán minden könyvcímet beírtunk az irodalomfüzetbe, és azt kértem a srácoktól, hogy jelöljék meg azt, amihez kedvet kaptak. Utána összeszámoltuk a szavazatokat, és azok a könyvek, amelyek az első helyeken végeztek, felkerültek az ajánlott olvasmányok listájára. Ezek mellé én mindig tettem még egyet, például nyolcadikban A legyek urát, és így került a listára Bódis Kriszta Carlo Párizsban című műve is, meg és még sokan mások…” 

Én is kölcsönkérem tőlük a könyveiket, elolvastam A Szent Johanna gimi-sorozatot, meg az Alkonyat-trilógiát is, hiszen tudnom kell, mi érdekli őket, és erről is beszélgetünk az órán. Fontos, hogy nekem is folyamatosan nyitnom kell feléjük.

„Vannak irányított közös olvasmányok is, ilyen nyolcadikban A legyek ura vagy a Zabhegyező, hetedikben Az emlékek őre meg  vagy A csíkos pizsamás fiú. Azt tapasztalom, ha a választás szabadsága megvan, akkor a gyerekek kinyílnak, és ehhez nincs köze annak, hogy állami iskolában tanítok, vagy egy alapítványiban. Becsukom a tanterem ajtaját, és azt csinálom, amit akarok, ez így van a tanároknál, amióta világ a világ.

Fotó: Profimedia

Mióta a Lauderban tanítok, azóta mindig igyekszünk egy problémamegoldó könyvet is feldolgozni az év során – ilyenek azok a könyvek, amelyek iskolai problémákról, a kamaszkor kihívásairól,  kiközösítésről, zaklatásról, felbomló családokról, kisebbségi létről szólnak.

Novemberben könyvünnep van nálunk, ami azt jelenti, hogy aznap minden órán jelen van az irodalom, például matekórán az egyik kolléga a főnix számokkal foglalkozott, ennek kapcsán a Harry Potterről beszélgettek. A nap második felében pedig minden korosztályhoz meghívunk egy olyan szerzőt, akinek szeretik és olvassák a műveit. Ennek óriási sikere van, beszélgethetnek vele a gyerekek, nagyon élvezik. Így volt itt Varró Dani, Kalapos Éva, Kertész Erzsi, Szabó Tibor Benjamin vagy éppen Mészöly Ági.” Ja, és még egy valami:

nagyon biztatom a gyerekeket a hangoskönyv hallgatására. Mindegy, hogy hogyan, azt szeretném, ha olvasnának, és ezt hallgatva is meg lehet tenni.

„Önkéntesként én is mondok fel hangoskönyveket vakoknak és gyengénlátóknak, sokszor felajánlom a gyerekeknek, hogy átküldöm nekik a fájlt, és úgy meghallgatják. Szerintem ez egy jó alternatíva lehet a művelődésre az olvasóvá válásra, az irodalom megszeretésére”- mondta el Farkas Eszter magyartanár.

A mai gyerekek mások, ezért máshogy kell tanítani őket

Pukli István szerint egy új kutúra van kialakulóban, és a tanároknak igazodniuk kell ehhez. A kötelező olvasmány szót ő már rég kitörölte a szótárából, és szerinte káros olyan könyvet adni a gyerek kezébe, amit nem szeret, nem ért, mert nem elég érett hozzá. Viszont szerinte a szülőknek jó lenne otthon legalább egy órán keresztül számítógépes játékokat játszaniuk a gyerekeikkel.

„Már a kötelező szóval sem értek egyet, és talán ennek a kifejezésnek is köszönhető, hogy a felnőtt lakosság nagy része egyáltalán nem olvas. A legobjektívebb mérce a tanításban a hozzáadott érték. Minden tanuló más szociokulturális környezetből érkezik, más a személyisége, mások a képességei. Az a kérdés tehát, hogy ehhez, mi, tanárok mit tudunk hozzátenni. A digitális világ, amelyben a mostani gyerekek élnek és felnőnek, már nem szab határt, az interneten minden megtalálható, letölthető, elérhető. Így bármit be tudunk vinni a tanórára a gyerekeknek, és hiszek abban, hogy az oktatás egy háromszereplős játék: tanár, diák és szülő kell, hogy részt vegyen benne: együtt kell meghatároznunk az egyénre szabott fejlesztés irányát és mikéntjét.

A NAT és a kerettantervek sajnos nem teljesítik be a funkciójukat, előre meghatározott, mindenkire nézve kötelező olvasmányokkal, amelyek ráadásul 30 éve is pont ugyanezek voltak, lehetetlen elérni. A kőszívű ember fiai hetedik osztályban, nos, szinte abszurd. A diákok nagy része a kezébe sem veszi ezt a könyvet, mert érthetetlen számára, a nyelvezete nehéz, a hossza pedig elképesztő. Jókai legyen cél, ne pedig eszköz! Ha az volna, akkor más olvasmányokon, más könyveken keresztül fokozatosan eljuttatnánk a gyerekeket Jókaiig, mondjuk 17 éves korukra.

Csak egy példa: amikor az ötödikeseknek bevittem nyelvtanórára Alice Tükörországban egy részletét, és abból egy pici részletet megnéztünk alaktani szempontból, akkor a gyerekek közül sokan utána elolvasták. Szerintem ez a figyelemfelkeltés egyik módja…

Olyan olvasmányokat kell találnunk, amelyeket a gyerekek kapcsolni tudnak a saját életükhöz, és töltekezni tudnak belőlük. Úgy gondolom, hogy teljesen mindegy, mit olvasnak a gyerekek. Ha tini regényeket olvasnak, az is jó, ha a fantasyt, az is remek, csak olvassanak, fejlesszék a szókincsüket, ez vezet el ugyanis ahhoz, hogy a bonyolultabb szövegeket is megértsék, és megszeressék ezt a tevékenységet. Ha én dönthetném el, hogyan lehessen tanítani a gyerekeket, akkor 10 évig tartana az alapképzés, amelyben nem lennének tantárgyak, csakis kompetenciafejlesztés, csak középfokon kezdődne el a szisztematikus ismeretátadás: felkészülés a felsőfokú tanulmányokra, mert kellően fejlett kompetenciákkal 3 év alatt remekül el lehet sajátítani a tananyagot. Az elvem az, hogy nem adok fel kötelező olvasmányt, viszont mindig viszek szövegrészleteket a kötelezőként előírt olvasmányokból, és ezeket alaposan átbeszéljük. Mindig igyekszem kedvet csinálni a gyerekeknek az olvasáshoz, több-kevesebb sikerrel.

A tapasztalatom az, hogy a diákok a betűt nagy ívben kerülik, de ez közel sem jelenti azt, hogy a mostani gyerekek buták, vagy érdeklődés nélküliek lennének, pusztán számukra a közösségi média az irányadó. Nem eltiltani kell őket a kütyüktől, hanem arra kell megtanítani őket, hogyan tudnak eligazodni az információrengetegben, rengeteg tudást lehet beléjük csöpögtetni más módokon is.

A videójátékok kifejezetten fejlesztő hatásúak lehetnek, ha a szülő szigorú kereteket szabva például napi egy órát engedi játszani a gyermekét, pláne, ha le is ül vele, és együtt játszanak, ami bármilyen furán hangzik is, rengeteg dolgot fejleszt és sok jó élménnyel gazdagodnak általa. Nyilván meg kell okosan válogatni, hogy mivel játszunk, de mindenképpen a saját nyelvükön keresztül kell közeledni feléjük. Egyes elméletek szerint az evolúciós fejlődés része az, hogy a mostani Z- és netgenerációnak egészen másként működik az agya, ez egy más kultúra létrejöttét eredményezi, és minket hamarosan a pálya szélén hagynak, hiszen sok mindenben sokkal jobbak, mint mi: kooperatív munkában, gyorsaságban, multitaskben, óriási a kézügyességük és egy kicsit sem közönyösek vagy kevésbé kíváncsiak, mint mi voltunk. Mások, ezért máshogy kell tanítani őket!”

Képünk illusztráció (MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)

Mindegy mit, csak olvassanak a gyerekek!

Szőllősy Zoltán már 18 éve alapítványi iskolában tanít magyart. Gimiben szigorúan bevasalja az érettségi tételeket, azonban az általános iskolásoknak élményt ad, és elsősorban azt akarja elérni, hogy szívesen olvassanak. Azt mondja, mindegy hogy milyen könyvet vesznek a kezükbe, lényeg, hogy megtegyék.

„2000 óta egy alapítványi iskolában, a Közgazdasági Politechnikumban dolgozom, ahol vannak ugyan kötelező olvasmányok, de az első három évben egészen mások, mint egy hagyományos általános iskolában. A hetedikeseink kapnak egy hosszú listát nekik való, korszerű regényekkel, de ezekben – a tanároktól függően –  lehetnek eltérések is, és természetesen az osztály igényeihez is alakítjuk a listát. Például szerepel benne A gyűrűk ura, A Galaxis útikalauz stopposoknak, a Biff evangéliuma, az Emlékek őre, de vannak színvonalas mesék is, mint például a Rumini. A lapon rengeteg könyv található, ezekből minden gyerek választ egyet, és megadott szempontok szerint fel is dolgozza az olvasmányt. A munkája egyfajta olvasónapló lesz, de nem az az elvárás, hogy a regény cselekményét meséljék el a diákok, sokkal inkább hogy átgondolják, amit olvastak. Ugyanebben az évben fel szoktam adni a Harry Potter második kötetét is, és ennek kapcsán megbeszéljük a gyerekekkel, hogy miként kapcsolódik össze egyetlen történetben az ifjúsági regény a mesével vagy éppen a modern mitológiával.

Tavaly például létrehoztunk közösen egy alternatív varázsvilágot, aminek az eseményei egy képzeletbeli magyar iskolában, a „Bűvöldében” játszódtak. Így, miközben feldolgoztuk a Rowling-regényt, a saját házainkat is kialakítottuk; a gyerekek kis csoportokban címereket és mágikus tárgyakat terveztek, sőt varázslóújságot is szerkesztettek. Azt hiszem, ez a többség számára élvezetes és kreatív csapatmunka volt, de a játékos feladatok közben egész biztosan sokat tanultak és fejlődtek is.

Nyolcadikban a beavatás témakörén túl elsősorban a sziget-motívummal foglalkozunk, ennek kapcsán a kötelező regény A legyek ura, illetve emellé kontrasztként ajánlani szoktam a Kétévi vakációt is. Ráhangolódásképpen eltöprengünk azon, hogy miket lenne érdemes magukkal vinniük egy lakatlan szigetre, milyen tárgyakra és tevékenységekre volna szükség a túlélés érdekében. Választanának-e egyetlen vezetőt, vagy inkább egy kisebb csapatra bíznák az irányítást? Közösen ötletelünk, hogy vajon miféle konfliktusok alakulhatnának ki közöttük egy ilyen extrém helyzetben, és hogy lehetne megoldani a felmerülő problémákat. Ezekről a kérdésekről egyénileg novellát is szoktak írni a diákok.

Ugyanebben az évben még a Zabhegyező és a Rómeó és Júlia is terítékre kerül. Nagyon jókat szoktunk vitatkozni például arról, hogy ez utóbbi szerintük egy idealizált szerelmi történet, vagy inkább elrettentő példa a fiatalok számára.

A nyolcadik osztályt követő nyelvi évben nem a hagyományos tantárgyakat tanítjuk, hanem az intenzív angol mellett leginkább készség- és képességfejlesztés zajlik. A praktikus tanulás egyfajta tanulásmódszertan, de ennek keretén belül gyakoroljuk a prezentációt, tisztázzuk a házi dolgozatok és a projektfeladatok általános követelményeit, és még mindig rengeteg a csapatmunka. Ebben az évben huszadik századi és kortárs írók műveiből állítunk össze egy olyan olvasmánylistát, amiből mindenkinek egy – a többiekétől különböző – regényt kell kiválasztania, amiből a többiek részére egy spoilermentes, ugyanakkor kedvcsináló prezentációt készít. A listán sokféle színvonalas ifjúsági regény mellett (pl. Sofie világa, Csikk, A kutya különös esete az éjszakában stb.) szerepelnek kifejezetten komoly, felnőttek számára is kiváló művek (Spiró, Orwell, Hosseini stb.).

Az egyénileg választandó könyvekből tartott kiselőadásokat megelőzően az utóbbi években együtt dolgoztuk fel Janne Teller Semmi című művét is. Ez egy kifejezetten kemény, végtelenül pesszimista történet, de mivel sokakat érdekel, és mélyen megérinti a gyerekeket, fontos, hogy beszéljünk róla közösen is.

Az utolsó négy évben már közelebb vagyunk a normál gimnáziumok követelményeihez. De mostanában már nem szoktam megkövetelni, hogy végigolvassák valamelyik Jókai-regényt vagy mondjuk a Bánk bánt, legfeljebb részleteket adok föl ezekből, illetve a művekben előkerülő dilemmákkal foglalkozunk. Abban bízom, hogy egy-egy jó hangulatú beszélgetés után legalább néhányan kedvet kapnak az egész könyv megismeréséhez is. Ha valaki – akár utólag – valóban el is olvassa ezeket, akkor lehetősége van számot adni a tudásáról. Amennyiben meggyőz a regény (vagy dráma) alapos ismeretéről, szívesen adok neki egy ötöst is. A középszintű érettségi tételekben megjelenő műveket én is kötelezővé teszem, illetve a tagozatosaimnak természetesen sok olyan regényt is végig kell olvasniuk, amiket a többiektől nem kérek számon.

Az általános tapasztalatom az, hogy a gyerekek többsége jóval kevesebbet olvas, mint az idősebb generációk, de szerencsére még mindig vannak olyanok, akik a pad alatt nem a mobiljukat nyomkodják, hanem valamilyen könyvet bújnak. Nekem négy lányom van, 10 és 16 év közöttiek, és mindnyájan imádnak olvasni. Úgy gondolom, ebben az életkorban szinte mindegy még, hogy milyen könyvekért lelkesednek, a lényeg az, hogy megtapasztalják az olvasás élményét.

Megosztás Facebookon