nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Ausztriában takarít a nyugdíjas magyar asszony, hogy el tudja tartani magát

Ausztriában takarít a nyugdíjas magyar asszony, hogy el tudja tartani magát

A 66 éves Erzsébet valamikor tanító néninként dolgozott egy határ melletti kisvárosban, de már nyugdíjazása másnapján Ausztria felé vette az irányt, hogy megannyi magyarhoz hasonlóan ő is takarítással egészítse ki a nyugdíjat. Erzsébet ugyan sem a nevét, sem az arcát nem adta, mégis vállalta, hogy elkísérhetem egy napján – de csak ha pontos vagyok. 
P.P.
f Ajánlom

Reggel 6:30-kor kávéval vár, de már az ajtóban közli, 7:00-kor indulnunk kell, mert pontban 8:00-kor munkába kell állnia. „Soha nem késem. A cukor mellett ezt sem engedem meg magamnak” – magyaráz tettre készen, miközben én még az álomporral a szememben pislogok. A picike asszony csupa erő és energia, arca kedves, szemei okosak, tartása méltóságteljes; ha nem árulta volna el a korát, tíz-tizenöt évvel biztosan kevesebbet tippeltem volna. Na de nincs idő elmélkedni, lustán kávézni, munka van! Erzsébet heti kétszer „jár át”, három otthon takarításánál többet nem bír vállalni, a hét egyik napján egy családi házat rak rendbe, másik napján két kisebb lakást. Előbbit Vallán (Wallern), utóbbiakat Boldogasszonyban (Frauenkirchen)

A távolság, amit le kell vezetnie, 60 kilométer oda-vissza, míg mások, akik például Bécsújhelyen (Wiener Neustadt) találtak munkát, kénytelenek napi 160-180 kilométert levezetni. Esetükben további súlyosbító körülmény a hatalmas dugó, ami a határátkelőn nemcsak reggel, de munkaidő után is kibírhatatlan. Éppen ezért sokan a határnál hagyják az autójukat, összeállnak másokkal, és egy autóval utaznak tovább.

A volt tanító nénitől megtudom, egyedülálló, lánya és két unokája a fővárosban él, havonta csak egyszer látja őket, de nem bánkódik, a magánynak sem adja meg magát, pláne amióta e-book-olvasót kapott karácsonyra. Számára ez a világ legokosabb találmánya, napközben alig várja, hogy hazaérhessen, és olvashasson. Korábban sajnálta a pénzt a drága könyvekre, most viszont csak úgy tobzódik az olvasnivalókban. Arcát ellepi az áhítat, amikor megosztja velem, hogy még 27 kiolvasatlan könyv van a kütyün. Férjéről nem nagyon beszél. Elég róla annyit tudni, hogy „semmirekellő alak”, és inkább lépjünk át a határon! 

„Nagyon szeretem Ausztriát!”

„Tiszta, rendezett, civilizált. Esküszöm, amint áthajtok a határon, egy másik bolygón érzem magam. A kátyús utak kisimulnak, ápolt kis települések, csodaszép porták, mesés templomok és szélerőművek kísérik az utam, ráadásul az emberek is nagyon kedvesek” – meséli Erzsébet, aki nyugdíjba vonulása előtt tudatosan kezdett el németet tanulni, hogy meg tudja érteti magát a „kintiekkel”. „Nem szégyellem, egy ismerősöm tanította meg nekem a legfontosabb szavakat és mondatokat. Egyszerű tőmondatoknál többet nem tudok, de kézzel, lábbal mindent megold az ember.”

Takarítani nem leányálom, főleg az én koromban, de nem is ördögtől való. Ahova én járok, ott nagyon tiszta, rendes emberek élnek, nem úgy kell elképzelni, hogy a mocsokból vakarom ki őket.” Persze erre is volt már példa, egy fiatal, hanyag házaspár otthonát emiatt hagyta ott, nem győzte az állandó takarítást, rendrakást. „Megalázó volt, hogy mindent rám hagytak, a legintimebb dolgaikat nem voltak képesek elrakni maguk után.” 

De nemcsak a házaspárból nem kért, abból a gyanakvó asszonyból sem, aki azért hagyott elől ékszert és készpénzt, hogy Erzsébetet tesztelje. „Kíváncsi volt, elcsenem-e az értékeit. De átláttam rajta, persze, hogy nem nyúlok ahhoz, ami nem az enyém. Nála csak alig pár hónapot dolgoztam, aztán átcsábítottak.” A csábítás természetesen az anyagiakat jelenti, míg egyes helyeken, főleg a határ közelében 5-6 euró az órabér, addig a határtól távolabb a 8 eurót is megkeresheti az ember. 

Magyarok takarítanak Ausztriában

Magyar invázió Ausztriában

Ahogy haladunk az első munkahelye felé, megannyi magyar rendszámú autót és hatalmas fóliasátrakat mutat Erzsébet: „Itt is rengeteg magyar ember dolgozik 6-7 eurós órabérért. Ők palántáznak, öntöznek, szüretelnek. Én is mennék, de nem bírom a pokoli meleget és a megerőltető fizikai munkát. Napi 8-10 órát itt teljesíteni kell. Nekem az nem menne.” A fóliasátor mellett a szőlészetekben is elkel a munkaerő, ilyenkor már beindul a metszés, aztán kötözni, kacsolni és szüretelni kell. Főleg utóbbinál indul meg a magyar invázió, ilyenkor idénymunkásokat is alkalmaznak. 

Erzsébet nagyon szerencsésnek érzi magát, három munkaadója nemcsak a napi étkezésről gondoskodik, de kávét, harapnivalót, ásványvizet, gyümölcsöt is kap tőlük. „Van, ahol menüt rendelnek nekem, másutt pizzát kapok, de van, ahol reggelivel, kávéval várnak.” Erzsébet megbecsült munkaerő, munkaadói nemcsak jó órabért adnak neki, de előfordul, hogy bútorokat, ruhákat is, születésnapján felköszöntik, és karácsonykor is jár a meglepetés. Tudja jól, mennyire jó helye van, éppen ezért úgy takarít, mint egy angyal. „A saját lakásomban sem vagyok olyan alapos, mint itt!”

A mai napon egy komplett ház takarítása vár Erzsébetre, amire öt órát számol. A házhoz kulcsa van, a tulajdonos rendszerint papíron üzen, hogy mi a napi feladat. Mára például az ablakpucolásnak és a vasalásnak bele kell férnie. „Nem mondom, hogy nem fáradok el, de pont ezért másnapra soha nem vállalok munkát. Muszáj kímélnem magam” – mondja az asszony, aki függönyt és redőnyt mos, virágot ültet át, vécét fertőtlenít, porol, porszívózik, szőnyegeket porol, vasal, mosogat, levelet söpör, és csempét takarít, ha azt kérik tőle. 

Amikor megérkezünk, bevallom, meglepődöm: egy teljesen átlagos családi házba érkezünk, semmi extra enteriőr, fényes gazdagság. Amikor ezt megemlítem, csak legyint, dolgozott ő már olyan házban is, aminél tulajdon lakása ezerszer különlegesebb. Erzsébet elmagyarázza, hogy az osztrákok számára nem feltétlenül az otthon a luxus, hanem a takarítónő, és a vele megteremtett szabadidő és kényelem, nem véletlen, hogy ennyire sok ház előtt ott parkol a magyar rendszámú autó. A házban Erzsébet nem enged fotózni, úgy védi a házat, mintha a sajátja lenne, és elirányít a legközelebbi településére, ahol nyugodtan tudok dolgozni, amíg ő végez.

Legközelebb fél kettő körül hív. Mehetek érte. Amikor felveszem, már nem az az energikus Erzsébet vár rám, akivel reggel találkoztam. Arca kipirult, mozgása nehézkes, kedve sem annyira rózsás. „Hát, elfáradtam!” – böki ki, és megkérdezi, nincs-e kedvem visszafele vezetni. Aznap tizenöt ablakot pucolt meg kívül-belül, három kör mosást indított a függönyöknek, létrára fel, létráról le, porolt, porszívózott, vasalt 1,5 órát, végül pedig felmosta az egész házat, ami körülbelül 120 négyzetméter. „Elhízni nem fogok, az biztos!” – mókázik, miközben minden porcikája sajog. Az aznap megkeresett 50 euró azonban kárpótolja. 

Erzsébet a bevásárlást is Ausztriában végzi. Szerinte itt sokkal jobb minőségű minden, nemcsak az élelmiszerek, hanem például a mosószerek is. „Esküszöm neked, az otthon vásárolt mosószer nem mos úgy, mint az, amit a Hoferban veszek. Mintha két különböző termék lenne, ráadásul árban is jobban kijövök” – és pakolja be a kenyeret, a folyékony mosószert, és a száraz vörösbort, amiből esténként szigorúan egy pohárra mindig megenged magának.

És hogy meddig bír még takarítani? Pár évig még biztosan: „Más választásom nem nagyon van!”

Megosztás Facebookon