nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
„Mintha ostorral csapnának meg, amikor cigányoznak” – így lett roma a nem roma újságíróból

„Mintha ostorral csapnának meg, amikor cigányoznak” – így lett roma a nem roma újságíróból

Nem tudom megmondani pontosan, hogyan és mikor indultam el az úton, amely oda vezetett, hogy ma már cigánynak vallom magam, bár nem roma közösségben születtem.
Szekeres P. Mónika
Szekeres P. Mónika
f Ajánlom

Érdekes, hogy a kezdetekről sokan valami megható, romantikus történetet várnak tőlem, mondjuk találkozásról egy szegénysorú roma kislánnyal, hát ilyennel nem szolgálhatok (később, persze, sok-sok ilyen találkozás következett). Ami biztos, tinédzseréveimben vettem észre, hogy mintha ostorral vágnának végig a hátamon, amikor a cigányokról sommás, negatív ítéletet fogalmaznak meg. Amúgy egy átlagosan gondolkodó többségi családban nőttem fel, e véleményeket mégis elviselhetetlenül igazságtalannak éreztem. Tehát hamar kiderült, az említett „átlagos többségi gondolkodás” elfogadhatatlan számomra. És valami elkezdődött.

Fehér és cigány kisdedek

Így aztán nyaranta bérházunk gangja roma népdaloktól volt hangos. Fel is lázadt a lakóközösség, no, nem előítéletességtől vezérelve, egy idő után egyszerűen nem bírták cérnával. Mi tagadás, a dübörgő hangerejű darabok igen autentikusak voltak: minden hangszeres kíséret nélkül egy karcos, időnként el-elcsukló férfihang kántált számukra ismeretlen nyelven. A szomszédok nem is nekem szóltak, hogy ugyan tisztelettel adóznak a népdalgyűjtés bartóki hagyományainak, de ebből elegük van, hanem anyámnál jelentettek fel. Aki csak annyit mondott, fiam, halkítsd le a magnót, ha nyitva van az ablak. Később már ő sem volt ilyen megengedő…

Majd elkezdtem a bölcsészkaron óralátogatóként cigány nyelvet tanulni, mert nem adtam fel, hogy e kultúrát valóban megismerjem, ahogyan ma is arra törekszem. Közben több felsőoktatási intézményt rodeóztam végig, és kis, színes tapasztalatokat gyűjtögettem. A Tanítóképző Főiskolán hospitálásaim során (így hívják, amikor a hallgatót bedobják osztályokba, hogy ott élőben tanulmányozza a mesterség fogásait) csupán egyetlen roma tanulóval találkoztam.

A kisfiú nehezen boldogult, de mivel a küzdelmeit csendben vívta, a tanítónő békén hagyta. Annyira, hogy év végén több tárgyból meg is bukott…

Az Egészségügyi Főiskola védőnőképző karán már elvi képzés is folyt a témában. Egy oktató gondosan elmagyarázta, hogyan is kell majd kezelnünk a különbségeket a fehér és a cigány kisdedek között (sic!). Na, ekkor már szót kértem… Pedig a java még hátra volt. Gyakorlatként a mentőknél az esetkocsiban mi is kiszáguldottunk a helyszínekre. Gyerekgázolásnál, ha lehet, a sofőr még jobban igyekezett. Ám amikor jött az információ: a baleset a cigánygettóban történt, rezignáltan annyit mondott, ja, akkor ráérünk… Nem általánosíthatok, hiszen egész életemben az ellen küzdök. Belátom, lehet, hogy én fogtam ki az egyetlen olyan tanítót, főiskolai oktatót, mentőst, aki az egyenlő bánásmód tekintetében még fejlődésre szorul.

Ki vagyok én? (Profimedia)

De elszántságom egyre nőtt. És továbbtanulási turném következő állomásain, a szociológia és a média szakokon adott volt a lehetőség az előítéletek és a kirekesztés természetének megismerésére, a terepmunkát pedig esélynek láttam arra, hogy minél közelebb kerüljek e közösségekhez.

A pszichológus esete a hózentrógerrel

Soha nem volt az a tévképzetem, hogy polgárjogi aktivista lennék. De a kapcsolat a margóra szorított csoportokkal a mindennapjaim részévé vált. Önkéntesként részt venni például az ózdi szegregátumok tanodájának munkájában éppúgy, mint a romák vagy éppen a menekültek egyenjogúságáért demonstráló megmozdulásokon vagy szivárványcsaládok programjain. Íróemberként megmutatni – képességeim szerint – az igazi értékeiket és valódi problémáikat. Magánéletem szintén átitatódott ezekkel a találkozásokkal, hiszen sok-sok, életre szóló barátság született ezekből. És közvetlen környezetemmel is konfrontálódtam ilyen ügyekben. Így fordulhatott elő például, hogy egy egészen más tematikájú találkozón, egy önismereti csoportban, amikor a pszichológus egy helyzetet imigyen jellemzett, „belegabalyodtam, mint cigánygyerek a hózentrógerba”, persze, hogy nem bírtam ki szó nélkül. Az is egy tapasztalat volt, hogy a foglalkozáson senki sem állt ki mellettem, a véleményem mellett, mely szerint így példálózni igen bántó. Ám a szünetben – egymástól függetlenül – három társam is odajött hozzám gratulálni, mondván, egyetértenek velem, ahogyan egyikük fogalmazott, „ezt igen tökösen csináltam”. Anyám eközben egyre nagyobb rettenettel figyelte elköteleződéseimet, reakciói változatosak voltak, de egy irányba tartottak.

Mondott olyat, hogy cigány férfit haza ne vigyek, még ha az miniszter is. Gondoltam is, bárcsak ott tartanánk, hogy egy minisztériumot roma vezet…

Amúgy anyám olykor így összegezte véleményét: nem érti, miért kell nekem mindig az ellenkező oldalra állnom, mint a normális embereknek. Ezt én úgy fordítottam le magamnak, miért megyek én szinte mindig mindenben a többségi társadalommal szembe. És mindez csak megerősített.

Az egyik legfájdalmasabb tanulság a fentiekkel kapcsolatban mégis az volt, amikor egy roma barátomnak elmeséltem anyám viszonyulásait, ő így felelt: igaza van. Ekkor értettem meg igazán, milyen nagy a baj. Hasonlóan szívszorító volt látni azt, ahogy a fekete hajú, fekete szemű barátnőm cigány hangzású vezetéknevét megváltoztatta, mert úgy vélte, hátrányok érik miatta, legyen szó akár partnerválasztásról, akár álláskeresésről De én is kapok mindent. A „kedvencem” az, mikor ismerőseim rajtam kérik számon, ha csak hallanak valami bűnről, melyet romáknak tulajdonítanak, mintha én amúgy ezeket a vétkeket támogatnám.

A puskacső melyik végén állunk?

Mindig igyekeztem távol tartani magam attól, hogy elméleti előadást tartsak például az integráció elérhetetlenségéről, az előítéletek pszichodinamikájáról, a kirekesztés ördögi köréről, a véleményformálók felelősségéről. Ezeknek az egyetemi szigorlatokon van a helyük, amúgy meg… mások jobban értenek hozzá. Inkább törekszem a személyes tapasztalataimból meríteni, és pozitív példákat megmutatni. Azért ezzel a stratégiával sem volt mindig sikerem, amikor például egy ízben egy mélyszegénységben élő család heroikus harcáról tudósítottam, hogyan próbálják gyermekeiket maguk mellett tartani lehetetlen körülményeik ellenére, a válasz az volt, persze, mert nem akarnak lemondani a családi pótlékról… Máskor egy elszigetelt falu roma közössége vett részt elhivatottan egy internetkurzuson, remélve, hogy kilátástalannak tűnő munkaerőpiaci pozícióik javulhatnak. Örömmel számoltam be erről. Akkor valaki azt tanácsolta, inkább kezet mosni kellene őket megtanítani… Szóval kollégák, olvasók egyaránt vágtak a fejemhez mindent. Természetesen kaptam támogató véleményeket is, és az szintén igen szívet melengető volt, ahogyan egyre több orgánum adott teret például annak, hogy a sokszor elfeledett, elhallgatott roma holokausztról írjak.

Legkedvesebb élményeim közé tartozik, amikor egy közösség, amely nyaranta, táborban próbál meg egy-egy kultúra jegyében két hetet eltölteni, megkeresett. Ugyan készíteném fel őket, hogyan is lehetne maguknak és gyermekeiknek a lehető legtöbbet megmutatni a roma hagyományokból. Törekvésüket azért is tartottam igen megbecsülendőnek, mert teljes szívből még nem is álltak amellett, hogy akarnak ők cigányok lenni, akárcsak két hétre is. Ez idő tájt túl voltunk a romák elleni sorozatgyilkosságok tragédiáján. Én ekkor már azt vallottam, nem azt kell eldöntenünk, akarunk-e cigányok lenni, hanem azt, a gyilkos fegyver ravaszát húzzuk-e meg, vagy annak puskacsöve előtt állunk-e…

Népszámláló pókerarccal

Azért azt is szoktam mondogatni, nem lennék meny egy hagyományőrző roma családban, szóval nem idealizálom ezt a világot. Miért is tenném? Hiszen azt is évtizedek óta figyelem, hogy a szokások, a szegénység, ha lehet, a nőknek még küzdelmesebb sorsot oszthat itt… de éppen ez ébreszthet még mélyebb együttérzést.

Így nem is volt kérdés férjemmel számunkra a legutóbbi népszámláláskor, hogy cigánynak valljuk magunkat. A számlálóbiztosnak amúgy szempillája sem rebbent a két szőke, kék szemű, több egyetemet végzett polgár e kinyilatkoztatását hallva. Bizonyára felkészítették rá, hogy lesz ilyen, így pókerarccal töltögette papirosait új építésű lakásunk nappalijában.

Egyébként gyerekeim édesapja anno azzal kezdte az udvarlást, hogy megdicsérte a sok rézpénzből fűzött fülbevalómat, mondván „szép, cigányos”…

És gyerekeink is velünk tartanak. Persze, életkoruknak megfelelően, de járnak már cigány táncházba, számon tartják, melyik évben melyik útvonalon vonultunk a roma büszkeség napján, és tudnak a roma holokausztról. Egyelőre annyit, hogy akkor bántották a cigányokat… de egyre többet tanulnak. Így a kislányaim biztosan nem fognak úgy tekinteni a roma közösség tagjaira, mintha ők kizárólag áldozatai vagy felelősei lehetnének nehéz sorsuknak. Hiszen ők szintén jóval színesebb világot képviselnek, és ezzel a sok-sok árnyalattal valamennyiünk közös élete gazdagabb lehet.

Megosztás Facebookon