nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
„Mindennap érzem azt, hogy van értelme annak, amit csinálok” – férfi tanítókkal beszélgettünk

„Mindennap érzem azt, hogy van értelme annak, amit csinálok” – férfi tanítókkal beszélgettünk

Három férfi, három tanító. Az ország különböző pontjain élnek, eltérő módszerekkel dolgoznak, és nagyon más személyiségek, egy dologban azonban megegyeznek: mindhárman imádják a hivatásukat.
Tóth Judit
Tóth Judit
f Ajánlom

Magyarországon egyre kevesebb férfi választja a tanári pályát. Az elmúlt tanévben 154 800 tanár közül több mint 127 800 volt nő és kevesebb mint 27 ezer férfi. Az alsó tagozatos tanítók körében még ennél is rosszabb az arány. Pedig férfi tanítókra szükség lenne, már csak azért is, mert egyre több a csonka család, ahol a gyerekek jóformán csak az iskolában látnak maguk előtt követendő férfi példát. Felkerestünk három tanítót Szegeden, Budapesten és Szarvason, és megkértük őket, meséljenek magukról és a munkájukról.

„Ők a főszereplők, én csak segítő vagyok”

Ezen a szürke januári napon nem sok esély van arra, hogy kisüssön a nap, pedig hosszú évek tapasztalatából tudom, Szegednek nagyon jól áll a napfény. Közel a Tiszához, az újszegedi panelek között áll a Vörösmarty Mihály Általános Iskola. Ahogy belépek a 2. a osztály tantermébe, a kinti szürkeséget el is felejtem, mert bent valódi mesevilág fogad. A falakon különleges képek, színes keretekben versek, a szekrényen a gyerekek kedvenceinek fotói. A termésekből, kavicsokból, magokból készült képek az osztályfőnök, Borbély László alkotásai, aki, mint mondja, közel húsz év után is mindennap örömmel jár be dolgozni.

Mikor a gyerekek között vagyok, olyan mintha egy mesevilágban lennék, és úgy érzem, mintha csak tegnap kezdtem volna tanítani. Mindennap örülök annak, hogy felkelek, vannak terveim, soha nem éreztem azt, hogy mást szeretnék csinálni.

„Én csak megmutatom az utat, megfoghatom a kezét, de neki kell végigmennie rajta” – Borbély László

Az órán László ezer fokon ég, változatos feladatokkal tornáztatja a gyerekek agyát. Pihenésképpen időnként a testüket is megmozgatja, hol lazító gyakorlatokkal, hol pedig ritmusgyakorlatokkal, melyekhez az általa készített ritmusfakészleteket használják. Közben humorizál, ha arra van szükség, és mindent lát, azt is, ha valaki nem oda figyel, vagy görnyedten ül a padban. „Csak olyat kérek tőlük, amit meg tudnak csinálni, és azt kell megértetni velük, hogy nincs egérút, ezek alól a feladatok alól nem lehet kibújni. Számomra fontos a rend, de ez nem afféle szögletes rend, inkább »gömbölyű« rendnek mondanám, amiben jó lenni, amikor rend van benned és körülötted is.”

Hogy férfiként könnyebb-e a tanítói pályán? „Mélyebb az ember hangja, más a kiállása, persze ez is számít, de ez szerintem önmagában nem elég. A mai világban meg kell küzdeni azért, hogy a gyerek tiszteljen. Ne azért legyen csend, mert elrikoltom magam, hanem azért, mert megvan a tisztelet.”

László szerint az a legfontosabb, hogy a gyerekek önmagukkal legyenek jóban, s ha ez így van, jóban lesznek a világgal is. „Abban van nekem nagy szerepem, hogy ezt megtanítsam nekik, és azt, hogy a jó dolgokat keressék a világban. Fontos szereplő vagyok a gyerekek életében, de a legfontosabb, hogy ők a főszereplők, én csak segítő vagyok. Én csak megmutatom az utat, megfoghatom a kezét, de neki kell végigmennie rajta.”

László és az osztálytermet díszítő alkotásai

Hogy ő jóban van magával, az nem is kérdés, sugárzik róla, hogy a helyén van, annak ellenére is, hogy a modern világ sok tekintetben idegen számára. Nincs okostelefonja, nem internetezik sokat, jobban szeret beszélgetni és megélni az élet hétköznapi örömeit. Az már a folyosón kiderül, hogy imád utazni, a terem mellett ugyanis egy képeslapfalat alakítottak ki, ahová az osztálynak címzett képeslapok kerülnek fel. A lapok nagy részét ő és a gyerekek küldték, de kaptak már képeslapot Farkas Franciska színésznőtől is. Az ötlet nemcsak azért nagyszerű, mert az utazás szépségének egy kedves lenyomata, de digitalizált világunkban egy eltűnőben levő szokást is megőriznek.

László karizmatikus személyiség, az öltözködési stílusa sem átlagos. Imádja, ahogy ő fogalmaz, a „Pál utcai fiúk-stílust”, és van, hogy egy öltönyhöz két nadrágot is vesz egyszerre, hogy az egyikből térdnadrágot varrasson. „Ezzel is egyfajta mintát szeretnék adni, nem azt, hogy mindenki így járjon, hanem azt, hogy találja meg a saját stílusát, azt, amiben jól érzi magát.” A Pál utcai fiúk más módon is kedves számára, többször látta már a Vígszínház musicaljét, és nagyon szeretné az osztályát is elvinni az előadásra. Egy dalt is megtanított nekik a darabból, s miközben nézem ezeket a másodikosokat teljes szívből, önfeledten énekelni, alaposan meghatódom, próbálom összeszedni magam, de nem sok kell hozzá, hogy kicsorduljanak a könnyeim.

Lehetne persze több pénzt keresni – mondja László –, de számomra fontosabb az, hogy még mindig jól érzem magam a bőrömben, a munkahelyemen, és ahogy én élek, abban egyébként sem a pénz a legfőbb mozgatórugó. Sokkal könnyebb a gyerekek világában létezni, mint a felnőttekében. A gyerekek világa segít abban is, hogy megőrizd a tisztaságod. Ha akarod, egy egyszerű lakótelepi iskolában is meg tudod valósítani az álmaidat.

Jedilovagok az 1. b-ben

A zuglói Herman Ottó Tudásközpont Általános Iskola épületét kicsit nehezen találom meg, de mikor meglátom, már biztos vagyok benne, hogy jó helyen járok. A hatalmas, régi iskolaépület tekintélyt parancsolóan magasodik a környékbeli házak fölé. Ahogy belépek, rég nem hallott gyerekzsivaj fogad, épp szünet van. A büfé mellett az 1. b. osztály ajtaja is nyitva, a gyerekek szőnyegen játszanak, de hamarosan felhangzik az órakezdésre figyelmeztető dallam, és lassan mindenki visszatalál a padjához. Az osztályfőnök, Tóth Sándor csak kedvesen figyelmeztet, egy pillanatra sem emeli fel a hangját. De nincs is szükség rá, mert elsősei elképesztően lelkesek, úgy tűnik, nagyon könnyű velük dolgozni. Ehhez hozzájárul az is, hogy Sanyi bácsi mai gyakorlóórájának a jedilovagok a főszereplői. Egy Star Wars-rajongó osztálynál pedig ez remek kiindulópont.

„Egyszerűen nem lehet letörve hazamenni innen” – Tóth Sándor

„Természetesen nálam is megvannak a klasszikus írás-, olvasás-, matekórák, a törzsanyagot meg kell tanítani, a betűk írását nem lehet nagyon variálni, de a gyakorlóórákat izgalmassá lehet tenni. Ami náluk nagyon bejön, az az állatok, a cirkusz és persze a Star Wars, de természetesen a régi mesék, történetek is előkerülnek. A gyerekek nagyon élvezik azt is, ha digitális eszközöket használunk, a nagyobbaknál pedig szívesen alkalmazom a csoportmunkát is, mert ezáltal megtanulják azt is, hogyan lehet együttműködni a társaikkal.”

Sándor közgazdasági szakközépbe járt, majd Debrecenbe ment agrármérnöki karra, erről azonban hamar kiderült, nem volt a legjobb választás. Négy barátjával együtt ezért ő is jelentkezett a jászberényi tanítóképzőbe, és egyből érezte, hogy a tanítás és ez a korosztály nagyon neki való. Tizenegy éve tanít az iskolában, egyik korábbi osztálya nyáron ballagott el, a másik osztály most lett felső tagozatos, de még időnként most is bejárnak hozzá. Az elsősök is nagyon szeretik, ez néhány perc alatt számomra is nyilvánvalóvá válik. Miközben a gyerekek 45 perc alatt megjárják a bolygókat, gyakorolják a kivonást és az összeadást, izgalmas csatában számkirályt választanak, és még a középkori lovagokról is beszélgetnek, egy percre sem eresztenek le. Jó pár éve már, hogy elhagytam a tanári pályát, de itt és most nagyon szívesen beállnék egy kicsit „Sanyi bácsi” helyére.

Nagyon jó velük dolgozni. Az ember feltöltődik, mikor látja, hogy mennyire aktívak, mennyire lelkesek, ügyesek, mennyire akarják. Egyszerűen nem lehet letörve hazamenni innen.

Sándor és a gyerekek

Sándor egyedüli férfi az iskola tanítói között, de remekül kijön a kollégáival. Hogy férfi tanítóként fehér hollónak számít, azt minden egyes alkalommal érzi, amikor kimegy az osztályával az utcára, és mosolyogva nézik őket a járókelők. Az is elő szokott fordulni, hogy valaki azért szeretné hozzá beíratni a gyermekét, mert azt reméli, egy férfi erősebb kézzel fogja majd az eleven csemetét. Hogy a konfliktusok kezelésében mennyiben viselkedik másképp, mint egy nő? „A konfliktushelyzeteket ugyanúgy megbeszélem velük, mint akármelyik tanítónő, de sokszor a humor is segít, és amikor látom, hogy a dolog nem annyira komoly, mint ahogy azt előadják, akkor azt gyorsan rövidre zárjuk. De azt gondolom, ezek inkább személyiségfüggő kérdések.”

Sándor szerint annak, hogy kevés férfi választja ezt a pályát, részben anyagi okai vannak, de az is igaz, hogy sokan valószínűleg nem tartják elég férfiasnak a tanítói hivatást, és az is biztos, hogy sok férfinak nincs is igazán türelme ehhez a korosztályhoz.

Elektroműszerészből tanító bácsi

A Békés megyei Szarvason a XVIII. században jelentős számú szlovák népesség telepedett le. Az utódok ma is őrzik a hagyományokat. Van Szlovák Tájház, vannak kétnyelvű táblák, kedvelt étel a szlovák eredetű kapusznyika, és itt működik az ország egyik legnagyobb szlovák iskolája is. Itt tanít Urbán Gábor, akivel előzetesen azt beszéljük meg, hogy benézek az elsősök farsangi próbájára, de sajnos késve érkezem, már csak a szünetre futok be. Még le sem ülök, a gyerekektől máris sorra kapom a kedves rajzokat, és mindenki szeretne valamit mesélni is nekem, a családjáról, a lováról vagy épp a délutáni hiphopedzésről.

A kis teremben 18-an vannak összesen, Urbán Gábor könnyedén kezeli ezt a létszámot, mély hangja betölti a teret. „Igen, szokták mondani, hogy »neked könnyű, ha te azt mondod, hogy úgy legyen, akkor az úgy is lesz«. Ez a legtöbbször tényleg így van, de azért nem mindig.”

Gábor messziről érkezett a tanítói pályára. Elektroműszerészként végzett Békéscsabán, de már az iskola alatt tudta, hogy soha nem fog ebben a szakmában dolgozni, a tanítóképző főiskolán azonban már érezte, hogy jó úton jár. „A főiskolán »sokan« voltunk férfiak – mondja. – Ahhoz képest, hogy az előttünk lévő évfolyamban egy férfi sem volt, nálunk a 180 fős tanító- és óvóképzésen heten voltunk, plusz egy óvó bácsi.” Az iskolában ő az egyedüli férfi az alsós tanítók között, és mint mondja, mikor 18 gyerekkel elindul kézen fogva az utcán, az itt is különleges látványnak számít.

„Sok tekintetben talán lazább vagyok, mint a női kollégák, amellett, hogy sok mindent szigorúan veszek” – Urbán Gábor

A matekórán a gyerekek az alapműveleteket gyakorolják, hol a munkafüzetben, hol a táblánál, hol pedig egy izgalmas észbeli párbajban, melynek végén a legügyesebb fiú számkirály lesz, és koronáját egész óra alatt büszkén viseli. Közben az egyik kisfiúnak fáj a feje, Gábor atyai kedvességgel fogja meg a homlokát, és küldi el az iskolaorvoshoz. Személyisége minden helyzetben nyugodtságot és biztonságot sugároz, úgy képzelem, nem könnyű őt kihozni a sodrából. „Nem feltétlenül mindig a lelkizésre van szükség, van, amikor a határozottság segít, de ha tényleg olyan a probléma, akkor leülök, és meg tudjuk beszélni. Sok tekintetben talán lazább vagyok, mint a női kollégák, amellett, hogy sok mindent szigorúan veszek. Ha például valakinek egy ünnepségen lóg a ruhája, szerintem még a tanító néniknél is szigorúbban kezelem, a konfliktusokon viszont könnyebben túllendülök. Nem szeretem, ha sokat rágódunk, inkább egy bocsánatkéréssel túllépünk rajta gyorsan.” Azt mondja, vannak olyan helyzetek is, amikor érzi, hogy kicsit apának is kell lennie, és jó példával kell elöl járnia, ha nincs a gyerek életében olyan, aki ezt megtenné, vagy nincs már, aki megtehetné.

Mikor megkérdezem tőle, gondolt-e már arra, hogy mással kellene foglalkoznia, elmosolyodik. „Év végén mindig eszembe jut, hogy talán mást kellene csinálnom, lehettem volna például erdész – mondja nevetve. – Júniusra már mindenki elfárad, a gyerekek és mi is, de nyár végén aztán mindig nagyon várom az iskolakezdést, nagyon jó ide visszajönni.

Sokat kapok a gyerekektől. Mindennap érzem azt, hogy van értelme annak, amit csinálok. Mikor látom a gyerekeken a felismerés örömét, hogy »már ezt is el tudom olvasni, ezt is ki  tudom számolni«, az nagyon jó.

Ha ez a cikk tanítónőkről vagy tanárokról szólt volna, ugyanilyen remek emberekről írhattam volna, mert bármerre is megyünk az országban, tele vagyunk kiváló pedagógusokkal. Csak nem róluk szólnak a hírek, és nem velük van tele a sajtó. Pedig a csodák nem a tévében és a fontos emberek fontos találkozóin történnek, hanem például itt, ezekben az osztálytermekben.

Megosztás Facebookon