2017. December 16.

„Annyi kicsi halott volt” – magyar asszonyok emlékeznek

A roma holokausztot túlélő nők emlékeznek arra, aminek meg sem lett volna szabad történnie.

Szekeres P. Mónika

Holdosi Vilmosné Mariska, a roma holokauszt egykori túlélője:

„…bokáig ért a hó, és úgy kellett menetelni, verték a menetet. Tizenkettőtől reggel hatig meneteltünk (…) levetkőztettek minket, képzelje el, meztelenül mentünk be a táborba, micsoda szégyen volt, hát tudja, nálunk meg főleg… reggel bementünk hót fáradtan, a kis szalmára ledőltünk, és aki tudott, az aludt, de legtöbbje már élő halott volt, aludni sem tudott. Akkora volt a barakk, mint ez a falu. Ablak semmi…”

Miért éppen ma idézem fel Mariska emlékeit koncentrációs táborba hurcolásukról? Heinrich Himmler, az SS vezetője hetvenöt éve ezen a napon, 1942. december 16-án adta ki a parancsot, amely 22 ezer cigány deportálását irányozta elő. Amit a III. Birodalomban a wannseei konferencia, azaz „a zsidókérdés végső megoldásának” megtervezése jelentett a zsidók számára, azt hozta ez, az úgynevezett Auschwitz-parancs a romák számára – szokott fogalmazni Bársony János történész.

Utóbbiban az európai cigányok auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba hurcolását rendelte el Himmler. Azt szintén Bársony János tanította meg nekem, hogy a romák összeírása, megfélemlítésük razziákkal, bezárásuk gettókba, táborokba és jogfosztásuk már évekkel, évtizedekkel korábban megkezdődött Magyarországon és egész Európában. „Tehát a második világháború kitörésekor már nem is kellett a cigányok üldözését legalizáló törvényeket hozni, régen készen voltak” – jegyzi meg Daróczi Ágnes kisebbségkutató, a Cigánykutató Intézet (Romano Instituto) igazgatója.

Cigánycsoport, Dunántúl (Fotó: Sági János) Forrás: Bársony János–Daróczi Ágnes: Pharrajimos – Romák sorsa a nácizmus idején

Ne higgy az idegeneknek, mert előtted mosolyognak, de a hátad mögött törvényeket csinálnak, hogy fölakasszanak!

E följegyezett cigány népi mondás pedig még korábban született, és mutatja, hogy a romák csaknem hétszáz éves európai történelme során az üldöztetésük milyen mélyen a közös gondolkodásuk részévé vált. Most elégedjünk meg azzal, hogy csupán a XX. századi közös történelmünkből hozok erre példákat.

Magyarországon 1916-ban fogadtak el rendeletet a „kóbor cigányok” megrendszabályozásáról, amelynek része volt, hogy lakóhelyüket nem hagyhatták el, és nyilvántartásba vették őket. E rendelet 1952-ig volt érvényben! 1938-ban született az a belügyminisztériumi körrendelet, mely szerint a romákat kollektívan megbízhatatlanként kell kezelni. Ennek különleges jelentőségét adja, hogy egy későbbi jogszabály értelmében a megbízhatatlanok internálhatók! És 1941-ben már nem csak a törvény szava sújtott le rájuk… 41’ augusztusában azokat a magyar ajkú kárpátaljai cigányokat, akik magyar állampolgárságukat hivatalos papírokkal nem tudták igazolni, a magyar hatóságok átrakták a határon, és Kamenyec-Podolszknál (a mai Ukrajna területén) zsidó sorstársaikkal együtt összesen 17 ezer (!) embert lemészárolták a tömeggyilkosságokra specializált német kivégzőosztagok.

Fotó: Mauthausen-album – Forrás: Bársony János–Daróczi Ágnes: Pharrajimos – Romák sorsa a nácizmus idején

„A gettóban szültem meg”

A keleti régióban és több dunántúli megyében a cigányokat családostul gettóba kényszerítették.

Murzsa Miklósné Mária:

Az újfehértói gettóban szültem meg… És már várták az ajtóban a gyereket. És elvették, és én azt hittem, hogy intézetbe viszik … De mink kerestük mindenütt, mikor kiszabadultunk. Nem találtuk sehol. És nagyon sokszor jártam a tanácsnál, és nem tanálják a gyereket, nincs beírva… Ha az asszonyok nem lettek volna jó emberek itten Újfehértón, meghaltunk volna éhen.

Mária arra is emlékszik, magyar fegyveres csendőrök őrizték őket a gettóban. „Nem néztek se gyereket, se embert, ütöttek mindenkit. Megerőszakolták a cigány lányokat.”

Más régiókban nem is volt szükség külön helyet kijelölni, hiszen a cigányok elkülönülve, telepeken éltek, a csendőrök egyszerűen ezeket zárták körbe. A munkaképes férfiakat kényszermunkára, munkatáborokba hurcolták, csak töredékük tért haza, többségükről családjuk soha többé nem kapott hírt. „Én is csonka nagycsaládban nőttem fel, nagyapám cigány munkaszolgálatos században tűnt el – meséli Daróczi Ágnes –, nagyanyám még a hatvanas években is hazavárta…”

Romániában több tízezer romát deportáltak Transznisztria területére, kényszermunka, betegségek, az éheztetés mellett a helyszíni agyonlövés mindennapjuk kísérője. (Fotó: romanothan.ro) Forrás: Bársony János–Daróczi Ágnes: Pharrajimos – Romák sorsa a nácizmus idején

„Voltak pici gyerekek is”

A gettóba zárás és a halálvonatok elindítása mellett 1944-ben megkezdődött a roma családok szervezett internálása, ennek egyik helyszíne volt a komáromi Csillag erőd.

Dömötör Imréné Ilona:

Komáromba úgy hajtottak be minket, mint a birkákat hajtsák. Annyi halottat életemben nem láttam, mint ami ott volt. Ott mindennap tömegivel voltak a halottak, gyerekek, idősek. Rengetegen haltak meg az éhségtől. Aki visszafeleselt, azt egy az egyben agyonlűtték vagy agyonverték őket.

Ilona felnőtt fiával és családjával visszatért a háború után a komáromi erődbe, hogy megmutassa nekik, hol volt tanúja annak, hogy „összeszórták, akik meghaltak, összedobálták őket, mint mikor a csirkék megdöglenek, vagy a disznók.”

Az elhurcolt romák otthon hagyott értékeinek gyorsan új gazdái akadtak, a túlélők kifosztott házaikba tértek vissza.

Kazári Józsefné Terézia:

…kaját sem adtak nekünk, ott haltunk meg éhen, meg a tetűk is megettek. És voltak pici gyerekek is, voltak még a vánkosban is gyerekek ottan, annyi kis halott volt. Igen sokan haltak meg ott. Akkor én nem is vettem fel, mert kislány voltam.

Terézia és családja tragédiája nem ért véget a komáromi erődben: „Mikor hazajöttünk, még az ablakok is mind ki voltak tördelve. Mindent elvittek, a padláson volt búzánk, mert az édesapám dolgozott, semmit sem találtunk.”

Cigányigazolványok képei (Szombathely, Megyei Múzeum gyűjteménye) Forrás: Bársony János–Daróczi Ágnes: Pharrajimos – Romák sorsa a nácizmus idején

„Kaptuk azokat az injekciókat”

Azoknak, akik túlélték a komáromi Csillag erőd leírhatatlan körülményeit és a csendőrök kegyetlenkedéseit, útja innen a németországi megsemmisítő táborokba vezetett.

Sárközi Jenőné Terus:

A háború alatt engem eldeportáltak, Németországba vittek… Ezt a számot a nagy német táborban kaptam… Leforrázva a répalevél, azt adták, oszt akinek jutott, evett, akinek nem jutott, nem evett. … Éjjel is ki kellett vonulnunk, felsorakozni, akkor hideg volt, fáztam, mire előálltam volna, kihozott az az SS, úgy agyonvert, a szíjain ilyen nagy csatok voltak.

Terus gyerekeinek is elmesélte a vele történteket, de mint mondja, „sok el se hiszi…”

Rostás Jánosné:

…kaptuk azokat az injekciókat. Nem csak én, mindenki. Még saját, odavalósi születésűek (német cigányok) is, hogy ne szaporodjunk. Dachauban. A fiatalok mind. Ilyen nagy injekciókat, volt, hogy minden héten adtak.

Rostás Jánosné azon kevesek közé tartozik, akik hazatértek, de gyermeke soha nem születhetett. „Annak a betege vagyok én a mai napig.”

Sztojka Istvánné:

Jöttek a nyilasok, körülfogták a házat… Bevagonoztak minket mint a marhákat… a halottak tetején aludtunk. Nagyon sokan voltunk, csak romák… Volt, hogy kihajtottak minket mezítláb a hóra, és hideg vízzel locsolgattak minket. Én egyszer már nem bírtam kimenni, a tífusz miatt, az őr úgy rávágott puskával a kezemre, hogy béna maradt, még most is az.

Sztojka Istvánné még kiment egy Pharrajimos-megemlékezésre a Parlament elé, de mint fogalmazott, „azt, amit mi szenvedtünk a táborban, sem Amerika, sem Svájc nem tudja megfizetni”.

„A szüleimet agyonlődözték”

Az itthon maradottak sem kerülték el minden esetben a népirtás borzalmait. Több település roma lakóit, nőket, gyerekeket is a faluszélen géppuskáztak le magyar csendőrök, az áldozatok a mai napig jelöletlen sírokban nyugszanak.

Tömeges kivégzés Transznisztriában (Fotó: romanothan.ro) Forrás: Bársony János–Daróczi Ágnes: Pharrajimos – Romák sorsa a nácizmus idején

„… másik faluban hallottam ezt meg, hogy a szüleimet agyonlődözték. S hazajöttem Lajoskomáromba…” Peller Piroska az egyetlen túlélője a Fejér megyei, lajoskomáromi cigánycsaládoknak, azonnal kereste apját, anyját, testvéreit.

Peller Piroska:

és azt láttam, hogy benne vannak valami gödörbe, elsüllyesztve… Kizavartak, azt mondták, itt ne kereskedjen senki, itt nem történt semmi! Mindenki azt a választ adta, hogy na, takarodás ki, piszkos, mocskos cigány.

Hasonló tömeges kivégzés helyszíne volt Nagyszalonta, Lengyel, Munkács, Dunaszerdahely, Doboz, Pocsaj, Szabadbattyán, Szolgaegyháza, Kiskassa, Lenti, Várpalota és Inota. A legfiatalabb áldozat a lajoskomáromi Peller Lujza, 11 hónapos csecsemő.

Egy pocsaji túlélő, meggyilkolt nagynénje fényképével (Fotó: Kőszegi Gyula és dr. Bársony János) Forrás: Bársony János–Daróczi Ágnes: Pharrajimos – Romák sorsa a nácizmus idején

Az elhallgatás az elnyomás része

Pharrajimos (ejtsd: phárrájimosz), így nevezik a romák saját nyelvükön a holokausztot, emlékét még a többi hazatérőhöz képest is ritkábban idézik, idézték fel a cigány haláltáborok túlélői. „Ennek egyik okát a romák hiedelemvilágában keresd – avatott be egyszer Daróczi Ágnes a titokba. – Úgy tartjuk, ha valami tragédiát felidézünk szavakban, azzal meg is idézzük azt, mintha magunk teremtenénk meg az esélyt, hogy megismétlődjön. És éld bele magad a hazatérő helyébe, ahogyan kifosztott otthon és az együttérzés teljes hiánya fogad. Sőt, esetleg farkasszemet is kell nézned azzal, aki a családodat a halálba és kis híján téged szintén odaküldött. És ráadásul ugyanabban a hivatali székben ül!”

És az elhallgatáshoz hozzájárul, hogy a roma holokauszt ma is kevéssé kutatott, hogy kevés a rendelkezésre álló történelmi dokumentum, és hogy a cigányok, mint az élet szinte minden más területén, ebben is kevesebb érdekérvényesítő erővel bírnak. És az sem tesz jót az ügynek, hogy hosszú évek óta igen méltánytalan számháború folyik az áldozatok számáról. „De talán azt mondhatjuk, hogy az odaveszett magyar romák 5 és 15 ezer között lehetnek, a valamilyen formában üldöztetést elszenvedettek pedig 50-60 ezren – véli Daróczi Ágnes. – Viszont 600 olyan magyar településről biztosan tudunk, amelynek vannak roma veszteségei. A koncentrációs táborokban és a kivégzőosztagok előtt meghalt európai cigányok számát félmillióra becsülik.”

Transznisztriai áldozatok (Fotó: romanothan.ro) Forrás: Bársony János–Daróczi Ágnes: Pharrajimos – Romák sorsa a nácizmus idején

A kibeszéletlen múlt azonban mindannyiunk számára nehéz teher, hát könnyítsünk ezen együtt. A Pharrajimost megörökítő cigány népművészet őrzése is segíthet ebben.

„Kicsi madár, kicsi madár,

Repülj messze, vidd el a hírt,

mondd el, hogy itt mindig ütnek,

mondd el azt, hogy mindig félek!

Német tábor, jaj, de nehéz…

fogolyőrök, de gonoszak…”

(Bari Károly költő, néprajzkutató erdélyi gyűjtése)

Az egykori túlélőkkel az interjúkat Daróczi Ágnes és Bársony János készítette 1994 és 2000 között.