Donáth Mirjam megvalósította az amerikai álmot, a szíve mégis haza húzta

Mi késztetett annak idején, hogy szerencsét próbálj a tengerentúlon?

Úgy éreztem, ott kell megméretnem magamat, ahol tiszta lappal indulok, ahol senki sem tudja, hogy az őseim mit tettek le előttem az asztalra, és ahol a teljesítményem okán lesz belőlem valaki, ha lesz, és ha nem lesz, azért sem kell szégyenkeznem. Bár ez is csak egy igazság a sok közül! Jó barátom, Józsa László producer azt mondta: Mirjam egy fiú miatt ment ki, és egy fiú miatt is jött haza. Ez is igaz kijelentés. A tárgyilagos válaszom mégis az, hogy a legjobbak között akartam újságíró lenni.

Milyen hatást tett rád New York, amikor ismerkedni kezdtél vele, és milyen volt maga a beilleszkedés?

Az első perctől kezdve meg akartam felelni a városnak. Attól fogva, hogy a színes-szagos emberkertben találtam magam a JFK reptéren, ahonnan metró vitt az álmok városába, és a sínek között patkányok rohangásztak. Fel akartam venni a pörgős tempót, a kemény, önérvényesítő stílust, a győztesek hozzáállását. A beilleszkedésnek ez a része ment nehezebben. Azt is mondhatnám, felismertem, hogy egészen idegen világban járok, de ez az egészen idegen az, ami a boldoguláshoz vezet. Ezért, tetszik, nem tetszik, be kell illeszkednem, és így is történt. Nem azért jöttem el végül, mert nem leltem meg helyemet abban a világban.

„Fel akartam venni a pörgős tempót, a kemény, önérvényesítő stílust, a győztesek hozzáállását.”

Mások álma című könyvedben sokat mesélsz kulturális különbségekről, albérletkeresési kálváriáról és az angolszász gondolkodásról is, amit nagyon nem tudtál a magadénak érezni. Miért? Mondanál erre példát?

New York szigorú szabályrendszer szerint él, ez csak szigorodott a szeptember 11-i tragédia óta. Azok a helyzetek jelentették a legnagyobb kultursokkot, amikor minden józan ész és emberség ellenében is betartották a szabályokat. Egészen apró, hétköznapi pillanatkép: amikor a terhességem elején rosszul lettem a metró aluljáróban, és hányingerrel küszködve a felszínre értem, valahol a midtown-ban, lerogytam az első házzal szembeni utcai fácskát ölelő kőpadkára. Pillanatokon belül megjelent a portás, hogy ott nem szabad üldögélnem. Megpróbáltam mondani neki, hogy nem vagyok jól, de nem akarta hallani. Akkor őt vették volna elő a főnökei, a ház lakói, inkább átkapcsolt robotmódba.

Mi az, amit meg tudtál szeretni New Yorkban, és mi az, amit egyáltalán nem?

Magyarok külföldön: “Itt rád szólnak, ha az utcán mellé dobod a szemetet”

Azt szerettem New Yorkban, hogy nem hagy nyugtot, motivál, inspirál, munkára fog, és ezért eléred benne a céljaid, megvalósítod az álmaid, és aki álmot valósít meg, az segítséget kap, esélyt a bizonyításra. New Yorkban megtörténik, hogy a gyakornok asztalának a szélére leül a főszerkesztő, és megkérdezi, van-e kedve a kezdő újságírónak az ENSZ-ről tudósító csapatban kisegíteni, vagy hogy mikorra várhatja tőle egy oknyomozó cikk ötletét, hiszen mégsem azért iratkozott be az egyetemre, hogy ne azzal foglalkozzék, amiért Pulitzer-díjat adnak. New Yorkban is vannak irigy, gáncsoskodó emberek. Csak ott végül nem ők győznek. Nyitott, kreatív, elfogadó, a másik ember szuverenitását a végsőkig tisztelő város. Emellett persze önző, rideg és kíméletlen. Kizárólag a teljesítményében méri az embert, és a teljesítmény a pénzcsinálás szinonimája.

Hogyan jellemeznéd azt a hét évedet, amit New Yorkban töltöttél, hogyan éltél?

Túlhajszoltan. Rohant az idő. Egyik nap még a Columbia Egyetemen voltam diák, a másik nap már az NYU-n, a harmadikon beléptem a Reuters hírügynökség aulájába a forgóajtón, és amikor ugyanazon az ajtón kiforogtam a Times Square-re, öt évvel idősebb voltam, és nyolchónapos terhes. Félévente másik lakásban éltem, másik negyedben, szinte más-más városban. A New York-i lét egyetlen nagy rohanás volt előre. Az elérendő céloknak mindig nagyobb értéke volt, mint a teljesítetteknek.

„New Yorkban is vannak irigy, gáncsoskodó emberek. Csak ott végül nem ők győznek.”

Hogyan, mikor, de legfőképp mitől jött el az érzés, majd a döntés, hogy kész, elég volt, hazaköltözöl?

Évekkel korábban, mintsem a döntést meghoztam volna, már éreztem, hogy elég volt. Nem szokásom feladni a céljaimat csak azért, mert kényelmetlen a hozzájuk vezető út. Amikor először veszítettem el a távolból családtagot, a keresztanyámat, akkor megingott velem a világ. Megértettem, mi a kiköltözésem tétje: hogy azt a kevés időt, ami az élet, nem azokkal töltöm, akik a legfontosabbak. És mert én nem kényszerből éltem idegenben, nem azért, hogy az ott keresett pénzzel itthoni szeretteimet támogassam, hát felmentést sem nagyon találtam magamnak. A kislányom születése fordulópont volt. Akkor eldöntöttem, hogy a gyerekemet a nagyszülők mellett, abban a kultúrában akarom nevelni, amit anélkül, hogy benne ne élne, igazán meg nem érthet. S mert az édesapja brazil-amerikai, ugyanez igaz a brazil gyökereire is. Attól nem tartok, hogy ne válhatna bármikor amerikaivá.

Általános tapasztalatom, hogy aki hazajön külföldről, annak itt összesúgnak a háta mögött, hogy lám, visszatért, biztos nem sikerült neki. Te találkoztál-e ezzel a jelenséggel, és hogy élted meg?

“Mióta külföldre költöztem, itthon is simán végigvonulok a rikító rózsaszín magassarkúmban”

Csak a kérdéssel találkozom lépten-nyomon: a történeted kudarc vagy siker? Csakhogy én „Amerikából jöttem”, és arrafelé nem ismerik a kudarc fogalmát. Kihívások vannak. Buktatók a sikerhez vezető úton. Az amerikai számára a kudarc egy új fejezet kezdete, mert ha egy amerikai elbukik, feláll. És az, aki fel tud állni, a legsikeresebb. De még a mi kudarc szavunkban is benne van, hogy valami akaratunk ellenére esett meg velünk. Ha az ember a saját döntéséből lép ki egy élethelyzetből, abban csak azok látnak kudarcot, akik fel nem foghatják, hogy van, aki nem sodródik a dolgokkal, akit nem csupán a külső tényezők irányítanak, hanem szabad ember. Nem sikerült emigránssá válnom. De vajon kudarc-e az, aminek az ember örül?

A férjedet gyakorlatilag Amerikából hoztad, és az egyik gyereketek is odakinn született. Ők hogyan élték meg ezt a változást? Kiváltképp a férjed, akinek pedig a mi kultúránk lehetett idegen.

A férjem brazil-amerikai. A lányom amerikai, mert New Yorkban született, de a változásból nem sokat érzékelt, mert még nem volt két hónapos, amikor elhagytuk a várost. A férjem ragaszkodott hozzá, hogy Európába költözzünk. Kíváncsi volt rá. Ma már talán másképp döntene, de ő is családcentrikus, és úgy gondolja, hogy a gyerekeinknek a nagyszülők, nagybácsik, unokatestvérek mellett a legjobb.

Mirjam kisbabájával és a férjével (Fotó: Tombor Zoltán)

Párként mennyire volt egyszerű vagy sem összecsiszolódni így, hogy nagyon más közegben nevelkedtetek?

Még tart a csiszolódás. New Yorkban éppenséggel kiválóan meg lehet tanulni, hogyan lehet a másik ember másságával együtt élni. Itthon én vagyok előnyben, Brazíliában az övé a pálya. Azzal, hogy ingázunk Budapest és Brazíliaváros között, átéljük egymás nehézségeit idegenben, lassan azt is megértjük, mit miért tesz. Az Egyesült Államokban ilyen nehézségeink nem lennének. De talán nem is értenénk meg egymást ilyen mélységben. A könyvben ironikusan azt írom, hogy azért kötöttem amerikaival házasságot, hogy még elviselhető veszteségérzettel jöhessek el az országból. A férjemmel, a kislányommal magammal hoztam az Egyesült Államokat. Nem csak azért, mert hálaadást ülünk, és ha a férjem készíti a reggelit, nálunk a palacsinta kicsi és vastag. Azért is, mert úgy tiszteljük a munkát és olyan töretlen bennünk a kíváncsiság arra, hol tartanak a szakmánk legjobbjai, hogyan érhetnénk a nyomukba, mint a New York-iaknak. Ha valamit el akarunk érni, tíz körömmel küzdünk érte, nem kételkedünk a sikerben. Magadban, értékes voltodban soha ne kételkedj, ezt megtanultam a hét év alatt.

„Az amerikai számára a kudarc egy új fejezet kezdete, mert, ha egy amerikai elbukik, feláll.”

Mi a legfontosabb üzeneted, amit szívesen átadnál mindazoknak, akik New Yorkba készülnek élni?

Vívódásaimat, amelyeken talán a legtöbb vándor átesik, őszintén megírtam. De azoknak is érdekes lehet, akik odakint vannak. Nagyon fontos lenne az utánunk érkezők számára is, ha fesztelenül tudnánk szót váltani mindarról, amit átéltünk, arról, amin átestünk. Az önkéntes kivándorlónak társadalmilag nem engedik meg a gyászt. Csakhogy aki gyászmunka nélkül akar temetni – és temetnie mindenkinek kell, aki akár új hazában, akár a régiben új életet kezd –, az csak elfedni tudja a sebeit, és azok a sebek időről időre fel fognak szakadni.  Aki vállalja a kudarcait, annak számára a hiányok is értelmet nyernek.