nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
„A Hős utca elveszhet, de a gyerekeket akkor is meg kell menteni”

„A Hős utca elveszhet, de a gyerekeket akkor is meg kell menteni”

Neményi Márton

„A Hős utca elveszhet, de a gyerekeket akkor is meg kell menteni”

Árral szemben, nagyon kevés pénzből végez pótolhatatlan munkát a Kontúr Egyesület Budapest legkeményebb háztömbjeiben, a média által drogtanyaként tálalt Hős utcában. A tér és a lehetőségek szűkösek, de hetente tucatnyi gyerek egy-két órára így is kap némi boldogságot és biztonságot.
Neményi Márton

Ki legyen Az Ország Kedvenc Civil Szervezete? Szavazz te is!

Év végi játékos versenyünkkel azokat szeretnénk megjutalmazni, akik egész évben másoknak segítenek. Ők a civilek: a modern társadalom lelkiismerete. Akik ételt osztanak, kutyát gondoznak, betegágyak szélén ülnek. Nem nézik, kinek, nem nézik, miért. Csak azt látják, hogy nagy szükség van rájuk. Nekik szeretnénk köszönetet mondani az NLCafé Kedvenc Civil Szervezete játékkal. Amelyik szervezet a legtöbb szavazatot kapja tőletek, 300 ezer forint értékű reklámfelületet nyer az ADSelf, a Central Médiacsoport digitális portfóliójának felületeit értékesítő automata hirdetési rendszerben. Neked ki a kedvenced? Szavazz!

Vaksötét a két háztömb, csak az ablakokból kiszűrődő fény és a fal nélküli lépcsőházakban villogó elemlámpák jelzik, hogy emberek élnek a Hős utca 15. A és B ben. Pedig élnek, nem is kevesen: úgy öt-hatszáz fő.

A helyzet évek óta egyre súlyosabb, a mélypont most nyáron jött el, mikor egy haláleset miatt hirtelen a teljes magyar média erre az egy házszám alá eső két háztömbre kezdett figyelni mint Budapest (azaz az egész ország) legsúlyosabb „drogtanyájára”. A hátborzongató, drámai riportoknak, a tömeges rosszullétekről szóló híreknek és az állandó rendőri jelenlétnek hála mostanra a „Hősben” testesül meg Budapest minden társadalmi és drogproblémája; mintha ennek felszámolásával maga a gond is megszűnne. Mindez azután, hogy a tartozásokra hivatkozva tavasszal a vagyonkezelő beszüntette a takarítást.

Fotók: Neményi Márton

Tény, hogy a közbiztonság azóta egy kicsit javult, ám ettől a világítás nem tért vissza, ahogy takarítani sem kezdtek el újra. A B épület állványzatának költségét egy az egyben az itt élő magántulajdonosokra terhelték, ami hirtelen 100-150 ezres kiadást jelent. A lakók csupán 16 százalékának nincs tartozása, egy részüknek kezelhető lenne az összeg, ha segítséget kapnának, közel a felüknek  azonban többmilliós közös költség lóg a feje felett. Az eredmény: a téli sötétben szürreálisabb hely nincs ennél Budapesten.

Igaz, most legalább csak két közeg őrzi a rendet a Hős utca és a Hungária körút sarkán. Nyáron mindenütt ott voltak, folyamatos visszaélésekről, agyba-főbe igazoltatásokról beszélnek a lakók.

Megyek a Pennybe, igazoltatnak, jövök vissza, igazoltatnak

– meséli egy Hős utcai szülő. „Vegyem le a cipőmet, mutassam a zsebeimet, drogos vagyok-e, kérdik. Csak azért, mert itt lakom? – kérdeztem vissza. Normálisan nevelem a két gyerekem. A rendőrség egy kalap alá veszi az itt lakó békés embereket a drogosokkal.” Pedig – és ezt a rendőrségnek is tudnia kell – nem azokkal van a baj, akik eleve itt élnek, hanem az „átmenő forgalommal”, no meg a terjesztőkkel. Arról nem is beszélve, hogy a rendpárti intézkedések legfeljebb tüneti kezelésként működtek, magukkal a szerhasználókkal alig foglalkozott valaki. A baptisták heti egy alkalommal jöttek, ennyire volt kapacitásuk. „Most azon kezdtünk el dolgozni, hogy a meglévő ellátórendszer valahogy megerősödjék, de ehhez kellene az önkormányzat elköteleződése is: pluszforrások, prevenció. Ám sajnos a homokba dugják a fejüket, velünk nem tárgyalnak” – mondja Urbanovszky Zsuzsanna, a Kontúr Egyesület elnöke.

A Hősben eközben összetartó, egymást segítő és védő, egyszerre zárt és – ha nagy nehezen sikerül benézni a vaskos páncél mögé – kedves minitársadalom alakult ki, a magára hagyatottság sorközösséget kovácsolt az itt élőkből. „Figyelünk egymásra, tudjuk, kivel mi van. Ha paprika kell, el sem kell mennem a boltig, rögtön adnak” – meséli a már említett szülő.

A nagy jövés-menés, ki-be költözések miatt pontos népszámlálást tartani lehetetlen, de jó pár százan élnek az önkormányzat által még nem befalazott lakásokban. Köztük 100-120 gyerek. Akikkel nagyon gyorsan kezdeni kell valamit, mielőtt újratermeli magát a szegénység és a kilátástalanság. Ezért jár oda a Kontúr Közhasznú Egyesület – immár 2014 óta. Két éve szerény, de finoman szólva hiánypótló közösségi teret alakítottak ki egy lakásból.

„A gyerektársadalom háromfelé oszlik – meséli Urbanovszky Zsuzsanna, a Kontúr elnöke. – Vannak, akiket ki sem engednek a lakásból, vannak, akiket kiengednek a gangra, az udvarra, és vannak, akik teljesen szabadon bóklásznak, például azért, mert a szülők nem tudják megoldani a felügyeletüket. Őket a Hős utca neveli.” Bármilyen egészségtelenül is hangzik, még az első a legjobb eset: viszonylag biztos családi hátteret, féltést takar, ha a gyerekeket bent tartják. „A Hős utcai szülők pontosan tudják, mi történhet, ha kimennek, hogy milyen veszélynek teszik ki őket.”

A Kontúr foglalkozásaira viszont főleg az utóbbiak, az „utcagyerekek” járnak, méghozzá maguktól. Hozzájuk csatlakoznak, akit a szülők átengednek, mert tudják, hogy jó helyen vannak. „Máshova nem is engedem őket, csak ide” – veti közbe egy anya, aki azt mondja, nagyon sokat köszönhet a Kontúrnak, így, ha csak tud, helyi önkéntesként segít.

A civilek jó esetben heti két alkalommal nyitják ki a teret: kedden és szombaton. Ekkor érnek rá az aktivisták. Lassú, nyugodt estén járunk ott, egy látássérült aktivistával készítenek ajándékokat szintén látássérülteknek a Wesley János iskolásai. A kis szobát azonban hét-nyolc gyerek és feleennyi felnőtt is teljesen megtölti zajjal, nevetéssel, hadonászással, ugrálással. A lányok – és egy hős fiú – kézműveskednek, a többi fiú bokszolást imitál a fényképezőnek, Urbanovszky Zsuzsanna – pontosan érezve a megőrülés előtti utolsó pillanatot – szelíden a társasok felé tereli őket. Végül győz a tea és a süti.

El lehet képzelni, mi a helyzet, amikor folyamatosan dörömbölnek az ajtón. A Kontúr több mint ötven gyerekkel áll kapcsolatban, nagy részük alig várja, hogy jöhessen. Ki a társaságért, a fegyelemért, a törődésért, ki a nasiért, ki pedig azért, hogy valahogy levezesse az otthon, a gangon és a suliban összeszedett stresszt. (A többség mindezekért együttvéve). Egy ideje muszáj létszámstopot hirdetni. Sem fizikailag, sem pedagógiailag nem fér el nyolc-tíz gyermeknél több, az önkéntesek pedig úgy vannak vele: inkább ennyien töltsék értelmesen az idejüket, mint ennél többen értelmetlenül. „Ezeknek a gyerekeknek ugyanis pontosan erre van szükségük: értelmes szabadidőre és figyelemre – így Zsuzsa. – Sokukat nagyon nehéz játékkal lekötni.” A helyiséget mindenesetre velük festették ki a nyáron. „Csavarhúzót, festőhengert adtunk a kezükbe, persze életkornak megfelelően. Jobban élvezték, mint addig bármit. Úgy érezték, megbecsüljük őket, elfogadjuk a munkájukat. Élményterápia volt: részt vettek valami jóban.”

Heti két alkalom nagyon kevés, mégis sokat elmond, hogy amióta itt vannak, érezhetően jobb az élet. Az is rengeteget számít, hogy büntetés helyett megkérdezik a „rossz gyereket”, mi a baj, mi bántja, mit érez. „Nagyon fontos, hogy mindig ezek legyenek az első kérdések. Volt itt már verekedés, rugdosódás, köpködés, de ezekre is odafordulással válaszolunk. Ha valakivel nem tudunk kapcsolatba lépni, kikísérjük azzal, hogy próbáljon meg lenyugodni. Nem büntetés ez, inkább feladat.”

Vannak gyerekek, akik békésebbek, akik megváltoztak, akiknek elmúltak a rossz beidegződései. Heti kétszer is van mit hazavinni. „Hogy nem szabad verekedni, piszkolni, semmit sem széttörni”, mondja egy kislány, aki saját bevallása szerint természetesen nem érintett, de ismer fiúkat, akik megváltoztak. „Múltkor vittünk haza kókuszgolyót, az nagyon jó volt” – nyilatkozza a közvetlen, rövid távon is fontos eredményekről.

Egyelőre az is hatalmas előrelépés lenne, ha húsz gyerek helyett akár ötvenet képesek lennének fogadni heti háromszor, többé-kevésbé állandó csoportokba osztva úgy, hogy az önkéntes pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások és bárki, aki segít, odafordulással, mindenkire külön-külön figyelve fejleszthesse őket. „Így az ötven gyerekből, aki a látóterünkben van, heti egyszer mindenki le tudna jutni a közösségi térbe – mondja Zsuzsa. – Végtére is ezért nyitottuk: hogy megtöltsük tartalommal az itteniek életét.” Az önkénteseket pedig külön fel kell készíteni, „ez nem a szokásos »gyerekanyag«, hanem a kőkemény valóság”, egy csoportba egy-egy ember nagyon kevés, az lenne az igazi, ha egy-két gyerekre jutna egy felnőtt. Ezt azonban legfeljebb kérni tudják, elvárni nem, elvégre önkéntesekről van szó – az, hogy pénzt kapjanak ezért a kőkemény munkáért, végképp utópisztikus.