Zsuffa Tünde: „Egyik csapás jött a másik után. Enélkül soha nem lett volna belőlem író”

Csak békét akart, de a sorsnak más tervei voltak vele

Bécsig visz a vonat, hogy a pusztaszabolcsi születésű Zsuffa Tündével találkozzam. Ma itt él fiával, de amíg ide eljutott, sok minden történt vele.  Négyen voltak testvérek, három lány, egy fiú. Nem mondhatni, hogy hétköznapi életük volt hentes édesapjuk mellett, mert mindig történt valami, ami arra mutatott, hogy náluk otthon másképp működnek a dolgok.

Hol az orosz könyveket vágta ripityára a papa bárddal, hol azért kiabált, hogy az ő gyereke nem lesz úttörő.

Tünde akkor még nem értette az indulatok okát, csak szeretett volna békét, belesimulni az őt körülvevő tágabb környezetbe. De a sorsnak más tervei voltak. Az első csapás akkor érte, amikor kamaszlányként megtudta, hogy a duzzanatot az állán nem egy nyálkő okozza, hanem a nyálmirigyét valami legyőzhetetlennek tűnő betegség támadta meg. A fájdalomnál csak a halálfélelme volt erősebb. Az érzékeny, jól fogalmazó, nyelvek iránt érdeklődő gimnazista az Országos Onkológiai Intézet kórtermében tette meg fogadalmát: ha meggyógyítják, apáca lesz. Nagyon akart élni, nem akart beletörődni a diagnózisba. Bár vallásos családban nőtt fel, a szülei is megdöbbentek a döntésén, hiszen azt hitték, írónak készül.  S csoda történt – mondhatnánk azt is. Nem utoljára egyébként Tünde életében. A hit segített, egy-két év múlva már az Angolkisasszonyok között élt, eleinte Budapesten, majd Egerben. Nem fordított hátat a fogadalmának.

Nem királylány akart lenni, hanem hős

„Mindig is vonzott a kolostorok világa – vallja be Tünde. – Amikor Gárdonyi történetét olvastam Szent Margitról, arról álmodoztam, hogy én is ebben a zárt világban élek. Nem a királykisasszonyt láttam benne, hanem a mély lelki életet élő nőt, az imára hajló testet.”

Csakhogy az érzékeny, de határozott lánynak nem volt könnyű dolga.  Valahányszor szobájába tért a zárdában, gyötörte a kétség, valóban ez az ő útja? A betegség is nagyon megviselte, állandó halálfélelemmel küzdött. A traumára megbocsátást, másfajta lelki terhet kell bocsátani, gondolták a zárdában, és Tündét a novícia-mesternő az egri kórház elfekvőosztályára küldte: kísérje a haldoklókat az utolsó útjukra, majd a holttesteket mossa le, és imádkozzon felettük. A fiatal apácában egy idő után sem a halál, sem a halott ember nem keltett félelmet, bár a sötétséget a mai napig nehezen viseli. Édesapja Jeanne d’Arcnak becézte, ezért választotta a Johanna nővér nevet.

Tündét édesapja kíséri a templomba az esküvőjén

„Mennyi olyan történetet ismerünk, könyveket, filmeket, amelyek arról szólnak, hogy a gyerekek megérzik, meglátják a jövőt – mondja Tünde. – És persze nem veszik komolyan őket. Nagyon régről, egészen kicsi koromból vannak olyan emlékeim, hogy lány létemre mennyire elbűvöltek a küzdelmekről, az emberi életekről szóló drámai filmek. Egyáltalán nem voltam fiús lány, szerettem a szép ruhákat, a kopogós lakkcipőket, a csillogó bizsukat és a hosszú hajamban a díszes csatokat, de nem arról fantáziáltam, hogy királylány legyek, hanem egy harcos hős, aki ha kell, meghal valamiért vagy valakiért. Rengeteget képzelődtem, és továbbvittem egy történetet, ha véget ért egy film vagy egy regény. Ezek az emlékek nem törlődtek ki belőlem, még most is, szinte élethűen látom magam azokon a helyszíneken, ahol bezártam magam az álomvilágomban. Abban a világban azonosultam a főszereplőkkel, és soha nem féltem, a bátrak között is a legbátrabb voltam. Mai divatos kifejezéssel mondhatom azt is, hogy bevonzottam magamnak a jövőmet, a küzdelmeket, a harcokat, a  fájdalmakat.”

Istennek szentelt életed akkor is lehet, ha családot alapítasz

Az idős apácák is tudtak a lány vívódásáról, de azt gondolták, ez az életút való neki, csak meg kell érnie a feladatra. Végül a környezetváltozás mellett döntöttek, és Ausztriába küldték. Akkoriban a híres mayerlingi kolostorban Barbara nővér volt az apátnő. Bubu néni, ahogy szeretve becézik őt az ismerősei, könnyen megtalálta a hangot honfitársával. A magyar főnöknő saját magát ismerte fel a lányban. Tündére hamar rá is ragasztották a „kis Bubu” nevet. Szókimondását, egyéniségét a ruha, de az ima sem fedte el. S végül úgy alakult, hogy Tünde nem sokáig élte a szigorú szerzetesi rend, a karmeliták életét. Éppen Bubu néni volt az, aki megértette vele, hogy a világban van a helye, nem a zárda falai mögött. „A betegséged alatt tett ígéretedhez is hű lehetsz: Istennek szentelt életed akkor is lehet, ha családot alapítasz és tanítasz. Szolgáld az Urat, de ne a négy fal között!” – mondogatta neki. Tünde, mire a döntését meghozta, már egyetemistaként tanult Bécsben, teológia-történelem szakon, és első – akkoriban egyetlen – nőként az 1133-ban alapított heiligenkreuzi apátság filozófiai-teológiai főiskoláján teológiát, latint, ógörögöt, hébert hallgatott. Első volt abban is, hogy a diplomáját ott szerezte meg mint nő, erre több száz évig korábban nem volt példa.

„Istennek szentelt életed akkor is lehet, ha családot alapítasz és tanítasz” – Bubu néni Tünde kisfiával

„Éppen az jutott nekem részül az életemben, ami miatt hőst formáltam később valakiből az általam megalkotott világban – mondja Tünde. – Még most is ijesztő kimondani, de talán azért teszem meg, mert már sok mindent magam mögött tudhatok: a családom tragédiáit, amiket a 20. századi történések okoztak, súlyos titkok nevén nevezését. A halállal megvívott harcot, a testi szenvedéseket, testvérviszályt, szerelmi csalódást.

Tudom, milyen egy pillanat alatt elveszíteni mindent és mindenkit, magam mögött hagyni családot, barátokat, egzisztenciát, hazát, csak mert menekülni kell.

Szerelem, árulás, testvérviszály

Tünde felnőtt fejjel tudta meg, hogy édesapja oroszgyűlölete abból fakad, hogy tizenévesen végignézte, ahogy az édesanyját megerőszakolják, barátait megölik. A családot sokáig nyomasztotta a ki nem mondott szó, a titok, a tabuként kezelt téma. Aztán annyi minden történt Tündével, hogy muszáj volt ezt is megbeszélni. Történt ugyanis, hogy a diploma megszerzése utána hazament Pusztaszabolcsra, és miközben a saját nyelviskolájában oktatott, szerelmes lett, és férjhez ment. Már áldott állapotban volt, amikor kezdte úgy érezni, hogy törékeny a boldogság, valami nincsen rendben. De csak a szülése után derült ki, hogy a férje elhagyja egy másik nő miatt. Hogy a teher ne legyen kicsi, az is kiderült, hogy Tünde legkisebb húgát választotta. Sokáig nem lehetett ekkora kínnal egy településen élni, hiszen a férj csak néhány házzal lakott arrébb. Tünde végül visszamenekült a kisfiával Bécsbe.

Tudom, milyen keserves építkezni a semmiből idegen földön, ismerem a kétségbeesésből fakadó vágyat, hogy kiszállni, befejezni, mert elég volt.

Tünde kisfiával

Mégsem tehettem a fiam miatt – vall őszintén az akkori időről. – Voltak időszakok, amikor  a könnyeimmel fél Afrikát megöntözhettem volna, de ezek a könnyek már kiapadtak, olyanná váltam, mint egy kiszáradt tó. Tudom, milyen elbukni és felállni, rácsapni egy keresztre, és számon kérni azt, aki az utolsó reménysugarat nyújtotta. És ismerem azokat a helyzeteket is, amikor a barátoknak hitt emberek már nem barátok, hiszen nem örülnek velem a sikereimnek, amikért kőkeményen megdolgoztam.  Nem ismeretlen számomra a hatalom,  a pénz és a karriervágy  világa sem, amely tönkretette a hozzám közel állókat. Talán csak ebből a helyzetből nincs visszaút. Mégis hiszem, hogy mindent fel lehet dolgozni, minden akadályt le lehet győzni, ha az ember a kijelölt útját becsülettel, hittel végigjárja.”

Terápia lett számára az írás

Nyolcéves lehettem, amikor a falusi hentes apámnak kijelentettem húsos ládákon ülve, míg ő karajt csontozott, hogy író leszek – emlékszik vissza Tünde. – Hitt bennem, éppen ezért nem is szégyelltem ezt sok helyen elmondani.

Az otthonomon kívül aztán kinevettek, kicsúfoltak, így végül hallgatásba burkolóztam, és szégyelltem magam, már-már elhittem, hogy egy falusi lány ne vágyjon nagyra. Sokáig kisebbségi érzésben szenvedtem, szégyelltem, hogy honnan jövök. És lám-lám, most ez már büszkeséggel tölt el. Pusztaszabolcsra, ahol felnőttem – ma már hivatalosan város, de nekem még mindig falu – visszahúz a szívem. Ott vagyok otthon!”

A nő, aki vakon és siketen lett világhírű író: Helen Keller

Esténként Tünde írni kezdett, terápia lett számára az írás. Először családja életét dolgozta fel, egészen onnan, hogy nagyapja Kubában próbált szerencsét, és abban az étteremben dolgozott, ahol Hemingway is gyakran megfordult. Aztán a családot honvágy gyötörte, de a legrosszabbkor tértek haza, a kint spórolt pénz nem adott biztos hátteret, mert egy rossz üzleti befektetés az összes vagyonukat elvitte. Tünde a Paprika Rummal című családtörténetében próbálgatta szárnyait, aztán jött az Angyal a földi pokolban, ahol már jobban keveredett a fikció és a személyesen átélt élmények történései.

Tünde a Paprika rummal című könyvének bemutatóján

„Amikor azt hittem, hogy nincs már lejjebb, mindig volt. Az egyik csapás jött a másik után. Enélkül soha nem lett volna belőlem író – vallja be Zsuffa Tünde. – Nemcsak a fájdalmakról írok, hanem a talpra állásról és  a végtelen hitről, ami nélkül nem tudtam volna küzdeni. A regényeim mégsem rólam szólnak, Antónia, a  főhősnő sem én vagyok, de az élethelyzeteiben jelen vagyok. Ugyanúgy, mint  a küzdelmeiben, a vívódásaiban, a szenvedéseiben. Antóniát megerőszakolják a háborúban, akárcsak a nagyanyámat. Több mint hatvan évvel a történtek után ismertem meg a  részleteket. Persze tudtam, már előbb is, hiszen kislánykoromban ezt is »kihallgattam«, de apám a történteket csak 2007 nyarán elevenítette fel nekem. Együtt sírtunk a kerti padon. A ránk vigyázó nénitől tudom, hogy mit tettek a szovjet katonák Pusztaszabolcs lányaival, asszonyaival »rumlipucolás« címszó alatt. De nemcsak a hétköznapi hősök karaktere foglalkoztat, hanem a negatívoké is, akik a becsületes emberek életét megkeserítették.  Antónia nemcsak a körülötte lévő besúgókkal küzd meg, hanem az olyan típusokkal is, amiket egyik szereplőm, név szerint Retkes Kálmán testesít meg. Rajta keresztül mutatom be, hogy egy ostoba, szakmájához nem értő, rosszindulatú férfi hogyan él vissza a hatalom adta lehetőséggel. Azt gondolja, ha kiszolgálja  a hatalmat, akkor a hatalom is kiszolgálja őt. A rendszer csupán felhasználja saját céljaira.”

„A tabunak számító történetek érdekelnek igazán”

Tünde harmadik könyvében, a Híd közepén c. történelmi regényben Antónia életútját folytatta. Aztán történt megint valami, és úgy gondolta, olyan témát kell választania, ami kicsit visszája az életnek. Így született meg az Ingeborg című regénye.

„Azok a korszakok és személyes történetek érdekeltek, amelyek tabunak számítanak, illetve számítottak – szögezi le Tünde. – Mint mikor  a népmesében mondják meg valakinek, hogy bárhova bemehet a kastélyba, de ami zárva van, oda semmi szín alatt sem. Innentől kezdve azonban csak az fogja érdekelni, csak oda akar bemenni, és persze, hogy elfordítja a kulcsot. Ez nagyon is jellemző rám. Nem szeretem a  titkokat. Gyerekkoromban mindig kikutattam az ajándékaimat, és minél halkabban beszéltek a felnőttek, annál jobban érdekelt a tartalom. Ezért sok mindenről tudtam, ami nem egy gyerek fülének vagy lelkivilágának való.

Tünde Bethlen Máriával, aki sokat segített neki a könyve megírásában

Emlékszem, mennyit forgolódtam az ágyamban kislányként, és féltem, mert már akkor éreztem, hogy az emberi gonoszságnak nincsen határa, és igenis léteznek emberek, akiktől félni kell, mert nem riadnak vissza semmitől. Nehezen dolgoztam fel sokszor a hallottakat, mert nem volt kivel megbeszélnem. Egy ilyen eset volt például, amikor hatévesen kihallgattam egy beszélgetést. Megtudtam, hogy a nagybátyám öngyilkos lett. Apám pedig gyilkosokról beszélt. »Kommunista gyilkosokról« – pontosabban mondva. Még mindig felkavar annak az estnek az emléke, amikor mindezt hallottam. Főleg, hogy azt is megtudtam, hogy a nagyapám is erre a sorsra jutott. A hatalom, a zsarnokság kergette őket a halálba. 

Sokáig nem is tudtam,  mit jelent az, hogy arany középút, mert az életem nagy részében mindig egyensúlyozni próbáltam. Úgy tűnt, mintha egy mérleghintán ültem volna.

Vagy fent voltam, vagy lent. Az ellenpárok nagymestere is lehetnék. Élet és halál, szerelem és gyűlölet, öröm és bánat, megbocsájtás és harag, elfogadás és elutasítás, a világ nem lehetett más számomra, csak fekete és fehér, egy válasz pedig csak igen vagy nem. Regényeimben a karaktereket is így formáltam. Vagy pozitív volt egy szereplő, vagy negatív. Az Ingeborgnál fordult meg velem a világ. Ott mutatok rá először, hogy az élet nem ennyire egyszerű. Nem lehet senkit sem beskatulyázni, megbélyegezni.”