Aktuális

„Az empátia is ragadóssá válhat, nem csak a közöny”

A jó érzésű emberek számára természetes, hogy segítenek a másiknak, ahol tudnak. Időnként adunk egy kis aprót egy rászorulónak, kinőtt ruhákat adományozunk, vagy csak megkérdezzük az idős szomszédot, ne hozzunk-e valamit a boltból. De milyen az élete annak, akinek szakmája a segítségnyújtás? Hogyan tud energiát szánni mindenkire, és marad-e ideje önmagára is? A Magyar Vöröskereszt szociális szakembereitől azt is megkérdeztük, mi hogyan tudunk igazán hasznosan tenni másokért.

Az NLCafé beszélgetőpartnerei:

– Gálik Zita Andrea, a Magyar Vöröskereszt fővárosi szervezetének szociális szakmai vezetője, korábban tizenegy éven át a hajléktalanellátásban dolgozott

– Weigl-Kiss Erika, a Magyar Vöröskereszt Csepeli Családok Átmeneti Otthonának vezetője

– Albert Kinga, aki projektasszisztens a Magyar Vöröskereszt Országos Igazgatóságán, ezenkívül önkéntesként egy közmunkásokat segítő szervezetben tevékenykedik 

Tudatosan választottátok ezt a pályát, vagy inkább sodródtatok felé?

Zita: Engem az orientált errefelé, hogy édesanyám súlyos mozgáskorlátozott. Így már gyerekként megtapasztaltam, milyen az, amikor valakire, aki különbözik tőlünk, másként tekintenek – ezen akartam változtatni. Az, hogy hajléktalanokkal kezdtem foglalkozni, inkább csak véletlen volt.

Kinga: Engem évek óta a hajléktalanpolitika érdekel a leginkább. Nehéz úgy közlekedni az utcán, hogy ilyen sérülékeny csoportok léteznek, és úgy megyünk el mellettük, mintha ez természetes lenne. Miközben a lakhatás alapvető emberi jog… Ezért kezdtem el önkénteskedni a Menhely Alapítványnál, később pedig a közösségépítésben találtam meg magam: ma álláskeresőknek segítek.

Erika: Ez egy nagyon érdekes, emberközeli szakma. Nálunk, a Családok Átmeneti Otthonában első kézből láthatjuk az emberek problémáit, betekintést nyerhetünk az életükbe. Ez soha nem tud unalmassá válni.

Amikor az ember elkezd dolgozni szociális területen, nagyon másnak látja a valóságot, mint amit a főiskolán megtanult róla?

Zita: Igen, ez általában így van, mindegy, hogy családokkal dolgozik valaki, hajléktalanokkal vagy az idősgondozásban… Még annak ellenére is igaz ez, hogy a legtöbb képzésben vannak terepgyakorlatok.

Erika: Elméletben mindenre van idő, pénz és energia, és csak a szakmai szempontok számítanak. A gyakorlatban viszont nagyon kell sakkozni az idővel és az anyagi lehetőségekkel, hiába lenne ötlet bőven. Persze ebből is lehet előnyt kovácsolni. Mi például minden évben kijelölünk egy-két prioritást, amit egész év során szem előtt tartunk. Ennyi idő alatt rutinná válik, és később külön odafigyelés nélkül is megjelenik a munkánkban. Nem azt mondom, hogy ezzel megváltjuk a világot, de talán nem is az a feladat.

Weigl-Kiss Erika, a Magyar Vöröskereszt Csepeli Családok Átmeneti Otthonának vezetője (Fotók: Kováts Dani)

Zita: Nem, persze. Az elején az ember mindenkin szeretne segíteni, aztán szembesül vele, hogy nem tud mindenkinek lakást és munkát adni. Vannak viszont más eszközök.

Kinga: Én például már az egyetemen megismertem olyan alternatív közösségépítő formákat, amelyek itthon még elég újnak számítanak. Olyan munkacsoportot, egyfajta klubot alakítottunk, amelyben közfoglalkoztatottak, hajléktalanok, hátrányos helyzetűek dolgoznak együtt szövetségesekkel, vagyis diplomás szakemberekkel. Önéletrajzot írunk, állást keresünk, felkészülünk az interjúkra. A résztvevők megtanulnak kiállni emberek elé és beszélni, a másik szemébe nézni… Itt egyenrangú partnerek vagyunk, és mindenki más és más megoldási módszereket hoz. Persze… ez elméletben egyszerű, a gyakorlatban viszont el kell fogadni, hogy nem feltétlenül haladunk gyorsan és látványosan.

Erika: Sokszor már csak az segítség lehet az illetőnek, hogy valaki hisz benne.

Kinga: Így van, nem az a dolgunk, hogy helyette teremtsük meg az életének a feltételeit, hanem hogy megerősítsük azokat a készségeket, amikkel önmagától elboldogul.

Zita: Óriási ereje van annak, hogy az ellátottunk tudja, számíthat ránk.

Sokan vannak jó szándékú emberek, akiknek bár nem hivatásuk a segítségnyújtás, valamilyen módon mégis szeretnének enyhíteni a náluk nehezebb sorsúak helyzetén. A legtöbben pénzt, ruhát vagy élelmiszert, használati tárgyakat adományoznak. Jól teszik?

Erika: Feltétlenül. Nálunk például bármi jól jön, ami csak egy családban szükséges lehet – a ruhán, játékokon kívül konyhai eszközök, pelenkák, tisztálkodószerek…

Zita: Mi a legjobban tartós élelmiszernek, meleg ruhának, férficipőnek, fehérneműnek örülünk. De bármit is kapunk, megpróbáljuk megtalálni azt, aki hasznosítani tudja.

Gálik Zita Andrea, a Magyar Vöröskereszt fővárosi szervezetének szociális szakmai vezetője

Erika: Hozzánk a környékbeliek közül sokan hoznak süteményt például gyermeknapra. Apróságnak tűnik, de nagyon kedves dolog, ami nemcsak a kicsiknek jó, de az adományozót is felvidítja. De nagyon örülünk annak is, ha valaki a szakértelmét vagy munkaerejét ajánlja fel, hiszen itt mindig van mit javítani. A múltkor egy baráti társaság keresett meg minket azzal, hogy hoznának építőanyagot, és segítenének a felújításban. Mások meg falra akasztható képeket hoztak, és maguk tették fel. Az a tapasztalat, hogy a felajánlónak is nagyobb élmény, ha közvetlenül részt vehet valamilyen akcióban, mint mikor csak pénzt utal.

Ha valakinek nincs ennyi ideje, és inkább csak adományt hozna, hogyan teheti ezt a legjobban?

Erika: Azt kérjük, hogy olyan állapotban hozzák be mindazt, amit a lakóinknak szánnak, ahogyan azt ők is elfogadnák. Hiszen attól, hogy valaki nehéz körülmények között él, még szeretne ugyanúgy csinosan felöltözni, mint bármelyikünk.

Egyre több olyan akcióról hallani, amikor a szerepek felcserélődnek, és a nehezebb helyzetűek is igyekeznek tenni valamit a társadalomért. Ettől úgy érzik, ők is hasznos tagjai a közösségnek, és egy ilyen program az előítéletek lebontásához is hozzájárul.

Erika: Ez nálunk is működik. A lakók örömmel kapcsolódnak be például a takarításba, kertészkedésbe. De a legszebb példa talán az, hogy több önkéntesünk korábban maga is lakó volt itt, a kamaszok pedig kortárs segítőként dolgoznak velünk.

Zita: Az is nagyon jó, amikor az ellátottjaink kilépnek a szűkebb közegükből, és olyasmi munkát végeznek, ami a többségi társadalom számára is érzékelhető, például virágot ültetnek. Vagyis nemcsak elfogadják a segítséget, de ők is adni képesek.

Néha azt halljuk, hogy az emberek közönyösek, olykor viszont példás összefogásokról olvashatunk. Ti hogyan látjátok, összességében segítőkészek a magyar emberek?

Erika: Szerintem nagyon is. Főként, ha közelebbről megismerhetik egy-egy nehéz helyzetben lévő életét. Ha látják a küzdelmeiket, amint próbálnak talpon maradni. Ott vannak például azok a bántalmazott, egyedülálló anyák, akiknek fedelet biztosítunk. Micsoda kihívás az, amikor egy nőnek egyedül kell vinnie-hoznia a gyermekét az óvodába vagy az iskolába, és emellett időben oda kell érnie a munkahelyére…

Zita: Még a szociális szakemberek között is vannak fokozatok. Más az, ha valaki csak az irodában ülve találkozik a kliensekkel, és más, ha meglátogatja a sátorban, ahol lakik. Az előítéleteket csak úgy lehet lebontani, ha az akták mögött megjelennek az arcok. Ilyenkor megértjük, hogy nem egyetlen tényező miatt válik valaki például hajléktalanná, és hogy milyen kevésen múlik, hogy melyikünk ül az asztal egyik vagy  másik oldalán.

A szociológiából ismerjük a társas közöny jelenségét. Ha valaki bajban van az utcán, hajlamosak vagyunk azt kérdezni, miért épp én menjek oda segíteni?

Zita: Én azt mondom, igenis, menjünk oda. Bízom az emberek empátiájában, és tudom, hogy nagyon sokunkban ott a késztetés, hogy lehajoljunk, és megkérdezzük, nincs-e rosszul az illető. Ha többen teszünk így, az hat másokra is. Az empátia is ragadóssá tud ám válni, nem csak a közöny!

Egy profi segítő szakembernek viszont azt is meg kell tanulnia, hogy hogyan ne legyen „túlságosan empatikus”, vagyis hogyan tartson valamelyest mégiscsak távolságot az ügyfeleitől. Hiszen nem engedheti meg magának, hogy „kicsit belehaljon” minden sorstörténetbe. Ti meg tudjátok tenni ezt?

Zita: Itt mindannyian a saját személyiségünkkel dolgozunk, és fontos, hogy a szociális munkások sok év után is motiváltak legyenek, és megelőzzék a kiégést, ezért jó, ha mi is kapunk mentálhigiénés védelmet. De valóban, el kell tudnunk választani a magánéletünket a munkától.

Kinga: Az én területemen meglehetősen elmosódnak a határok – persze csak a munkavégzés idejére. Kicsit munkapartnerek leszünk, kicsit szülők, kicsit barátok.

Albert Kinga projektasszisztens

Erika: Lehet nagyon is odaadóan végezni ezt a munkát, és közben megtartani a határokat. Közösségi oldalon például nem jelölök vissza senkit, de mikor dolgozom, résnyire mindig nyitva van az ajtóm.

Miért jó a szociális szférában dolgozni? Ti mit szerettek ebben a hivatásban?

Zita: Közhelyes lesz, amit mondok, de: adni jó. Mert az ember látja az örömet akár egy kisgyerek, akár egy felnőtt szemében. Azt hiszem, aki szociális területen dolgozik, többek között ezekért a megerősítő impulzusokért teszi.

Kinga: Iszonyú jó látni azt, hogy közösségi élményt adunk. Olyan helyet teremtünk, ahol nem számít, hogy én középosztálybeli diplomás vagyok, ők pedig nem, megtaláljuk a közös hangot. Tanulnak tőlem, és én is tőlük.

Erika: És még valamit lehet nyerni ebből a munkából: az ember sokkal jobban megbecsüli a saját élethelyzetét.

Amellett, hogy lelkileg támogatjátok a hozzátok fordulókat, és próbáljátok erősíteni őket, vannak konkrét sikersztorik is? Amikor gyökeresen sikerült megváltoztatni valakinek az életét?

Erika: Természetesen vannak. Emlékszem például arra a hajléktalan párra, akiknek nálunk volt az első közös lakhatásuk – nekik ez is előrelépés volt. És nagyon sokan ki tudnak költözni albérletbe. Két évünk van arra, hogy nagy változást hozzunk  valakinek az életébe. Vagy csak kicsit: kis lépéseket, amik végül érdemi változássá állnak össze. Néha elég egy kis átszervezés, amitől hosszú távon meg tudnak állni a lábukon.

Kinga: Nálunk is volt rá példa, hogy egy kliensünk kiszakadt a közfoglalkoztatásból, és el tudott helyezkedni a nyílt álláspiacon. Az egyik csoportvezetőnk pedig egykor maga is érintett volt, az utcát söpörte közmunkásként. Azóta önerőből elvégzett egy biztonságiőr-kurzust, elhelyezkedett állásban, de a mai napig visszajár hozzánk, és most ő segít másoknak. Ő így hálálja meg, amit itt kapott.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top