2017. Szeptember 20.

Miért ekkora kín még mindig a matematika?

Soha nem voltam egy matekzseni, de hogy fél évszázad alatt ez a tantárgy nem tudott kilépni a mumus szerepéből, az megdöbbent.

czv

35 éves múltam, vagyis az érettségi óta eltelt pontosan 17 év. Azt hittem, ez elég idő ahhoz, hogy megszabaduljak azoktól a traumatikus élményeimtől, amik a matekórákhoz fűződnek, de tévednem kellett, soha nem kopnak ki a lelkemből: a szorongás, a hidegrázás, a hasmenést jelző szúrás alhasban, a pánik, a menekülés gondolata pont úgy beütnek, amikor tízéves kis barátnőm felcsapja a matekkönyvet, és arra kér, segítsek neki megírni a házit.

Ez történt tegnap este is, amikor 2 órát gubbasztottunk a nyomorult tankönyv felett, hogy kiderítsük, mik a 30-as és 24-es szám osztói, mennyi 35-ször 20 mínusz 15 zárójel 36 mínusz 88 zárójel. Azt hittem, negyed évszázad elég volt ahhoz, hogy a tankönyvírók megszüljenek végre olyan könyveket, amik egy fokkal kreatívabban, érthetőbben, barátságosabban magyarázzák el az egyszerű feladatokat, ez nem jött össze. A szülő feladata maradt továbbra is, hogy rajzba öntse, gyöngyözzön, csokit tördeljen azért, hogy csemetéje megértse, mit jelent az, hogy a 2-es szám a 30-as osztója.

Miközben azon törtem a fejem, hogyan lehetne elérni, hogy ez a csupa szív törpe ne gyűlölje meg a matekot már negyedikben, rám törtek a nyomasztóan hosszúra nyúló matekórák emlékei, amikor összegyűrt homlokkal próbáltam felfogni, miről magyaráz a tanár, és hogyan omlottam össze, amikor körülöttem már mindenki felfogta, hogy mi az a bennfoglalás. Minden egyes matekórától úgy rettegtem, mint a gyóntatószéktől, féltem, hogy megaláznak, kinevetnek, hogy megint jön egy újabb érthetetlen téma – holott én még az előző kettőt sem fejtettem meg.

Szüleim becsületére váljék, bár a Jóisten feladta nekik a leckét, mindent elkövettek, hogy megleljem a matematika szépségét. Sajnos nem voltak a tudás birtokában, a vérvörösre sírt szemeknél tovább nem jutottak, pedig szegény apukám órákon át makettezett, rajzolt, színes papírokat hajtogatott, hogy segítsen megtalálni a fényt a számok sötét alagútjában. Mivel nem akartak idegileg tönkremenni, belátták, speciális segítséget kell keresniük pengeagyú lányuknak.

Ekkor lépett életembe Zsuzsa néni, aki lágy hangon, szeretetteljes mosollyal, gigantikus türelemmel vett le a lábamról, és hitette el velem: a matematikánál csodálatosabb tantárgy nem létezik. A teljes igazsághoz hozzátartozik, soha nem lett belőlem matekász, nem nyertem versenyeket, és paradigmaváltást sem követtem el, Zsuzsa néni empatikus személye annyira elvarázsolt, hogy őszintén megszerettem a matekot – mármint azt a részét, amit képes voltam felfogni. Nem mondom, hogy a prímszámokat sikerült felfognom, és azt se, hogy bármikor meg tudok oldani egy több ismeretlenes egyenletet, az érettségin is épphogy megugrottam a 3-ast, elképesztő hálát érzek, hogy nem betegedtem bele jobban abba, hogy máshogy kötöttek be.

Hozzám hasonlóan tízéves kis barátnőmet sem hozzák lázba a számok, sokkal jobban szeret énekelni, rajzolni, történeteket írni, olvasni – ám önfeledtségét csúnyán beárnyékolja a matekóra, ami ennyi év után sem tudott megszabadulni rémisztő hírnevétől.