Kérdezd meg te is néha, én hogy vagyok! – levél a barátnőmhöz

Drága Iza,

Tudom, te is érzed, valami megváltozott közöttünk. Messze sodort minket az élet egymástól, tizenöt éves barátságunk kopásnak indult, szinte semmit nem tudunk már egymásról – semmit, ami ne lenne felületes és üres. 

Gyakran eszembe jut, két barát életében is eljöhet a szakítás, ami – akár egy párkapcsolatban – lehet átmeneti, de lehet örökre szóló. Nem tudom, a mi történetünknek mi lesz a sorsa, de tudom, anélkül nem mehetek tovább, hogy nem mondtam el neked, mi bánt. 

Barátságunkat nagyon sokáig totális különbözőségünk fonta össze: mindig is te voltál a hangos, a bátor, a szenvedélyes, én meg a csendes nyuszi, aki bocsánatot kért még azért is, hogy megszületett. Te voltál a tomboló vihar, én a giccses naplemente. Te szeszélyesebb voltál, mint az időjárás, nálam kiszámíthatóbb embert pedig nem hordott hátán a föld. Te bokszolni szerettél, én táncolni. Te mindig késtél 15 percet, én mindig korábban érkeztem negyed órával. Te káromkodtál, én “szalvétával fogtam a szavakat”. Te sírtál, ha valami fájt, én mélyen elástam magamban. Te mindig a szerelmet választottad, én a biztonságot. Neked soha semmi nem volt jó, én mindig mindent elfogadtam.

Egyetlen közös dolog volt bennünk: megértettük egymást, és megadtuk a másiknak azt, amire csak kevesen képesek – a szabadságot. Emlékszem arra a beszélgetésre, amikor felmentettük egymást a megfelelés és az elvárások súlya alól, megfogadtuk, mindent szabad, semmiért nem jár sértődés és rosszallás, megadjuk egymásnak a végtelen szabadságot anélkül, hogy azon aggódnánk, mit gondol a másik. 

“Hidd el, könnyebb lesz” – nyílt levél a friss anyákhoz

Évekig a legjobb barátnőm voltál. Te voltál az első ember az életemben, akinél azt éreztem, a lelki társam. Ott voltuk egymásnak minden hullámvölgy fenekén, toltuk egymást, hogy feljussunk a csúcsra, hogy aztán szárnyaljunk és néha megint megbotoljunk. Egymás mellett elkezdtünk látványosan átalakulni: én ellestem tőled a bátorságot és a határozottságot, te pedig végleg elengedted az “éleidet”, lágyultál és lecsillapodtál. Melletted belekóstoltam az őrültségbe, te pedig elkezdtél vágyni a biztonságra. Aztán révbe értél. Lett egy férjed, jöttek az ikrek, a nagy ház, és az életedben már nem nagyon jutott hely másnak. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem tudok rólad semmit, hogy havonta egyszer látlak, hogy nem válaszolsz, nem hívsz, nem mesélsz. 

Tudom, édesanyaként, feleségként, cégvezetőként a feje tetején áll az életed, folyamatosan zsonglőrködnöd kell az idővel, egymás után oldod meg a legkülönfélébb feladatokat, miközben küzdesz magaddal, hogy jó feleség és még jobb anya légy. Tudom, lélegzetvételnyi időd sem jut élni, de azt tudnod kell, barátságunkat egyedül nem tudom életben tartani, és néha tényleg csak annyin múlik, hogy őszintén feltesszük a másiknak a kérdést: Mondd, te hogy vagy?