nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
A vak tanárnő semmit nem lát, de pontosan érzékel mindent, ami körülötte történik

A vak tanárnő semmit nem lát, de pontosan érzékel mindent, ami körülötte történik

A világ nincs tekintettel a fogyatékkal élő emberek sérülékenységére. Egy része igyekszik segíteni nekik, más része érzéketlen velük. Lehet, irreális elvárás lenne, hogy a kívülállók akár csak egy pillanatra is, de megpróbálják a helyükbe képzelni magukat. Rácz Mariann szerencsére nemcsak vaknak született, de erős embernek is. Ha kell, ölben viszi a harminckilós kutyáját, De igazából nem emiatt tűnik különlegesnek...
Romhányi Tamás
Fotózta:Vadnai Szabolcs
f Ajánlom

A mozgólépcső tömve volt emberekkel, elfogták előle a szelet. Pedig a szél fontos a tájékozódáshoz, abból, ahogyan fúj, érezni lehet, milyen messze van a kijárat. A kutyát fel kell venni, még azelőtt, hogy elkezdenek egymásba csúszni a lapok. Azelőtt nem gondolta volna, hogy olykor szerepet is cserélhetnek, és neki kell majd vezetni a vakvezető kutyát, de egyszer régen a mozgólépcső bekapta az akkori kutyája lábát.

Botladozva lelépett a lépcső végéről, azután leguggolva, tapogatózva próbálta kiszabadítani a beszorult mancsot. A mögötte álló emberek folyamatosan érkeztek, próbáltak gyorsan ellépni, elugrani mellette, mígnem valaki végre megállította a mozgólépcsőt.

Akkor körbevették, mindenkinek volt valami megjegyzése, de ő csak a kutya panaszos vonyítását hallotta. Senki nem segített, csak álltak fölötte az emberek, és azt beszélték, hogyan lehet valaki ilyen felelőtlen. Egy örökkévalóság telt el, mire a BKV emberei megjelentek. Azóta mindig ölbe veszi a kutyát a mozgólépcsőn.

Amikor Hanna lánya még túl kicsi volt, ismeretleneket kért meg, hogy fogják a gyerek kezét, amíg a mozgólépcsőn utaznak, mert neki a kutyát kell ölben vinnie. Korábban egész idő alatt ölben fogta a kutyát, de ez a mostani, Kitty, lehet harminc kiló is, épp elég a végén felemelni.

Szóval Rácz Mariann vak angoltanárnő, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa. A reggeli csúcsforgalomban a Deák téri metróállomáson fújó szelet figyelte, amikor a mozgólépcsőn mögötte álló nő megszólította:

Jaj de szép kutya, ugye megsimogathatom?”

Ne haragudjon, most fel kell vennemmondta a másiknak.

Köszönöm, de le tudok hajolni hozzá.

Kérem, ne. Muszáj felvennem.

Fotók: vadnai Szabolcs
Fotók: Vadnai Szabolcs

Összenyalábolta a nagydarab kutyát, és a magasba emelte. Kitty hangosan szusszant, de mozdulatlanul feküdt a karjában. A mozgólépcső már vízszintesen futott, felemelte a lábát, hogy lelépjen, amikor a válla fölött átnyúlt a nő, és beletúrt a kutya bundájába. Egyensúlyát keresve tette maga elé a lábát, majd gyorsan lépett még kettőt, mert a kutya súlya előre húzta. Amikor stabil talajt érzett a talpa alatt, letette Kittyt.

Jaj de cuki – mondta a nő – igazán köszönöm, de tényleg nem kellett volna fáradnia azzal, hogy felemeli nekem.

Nem magának emeltem fel – kezdte, de közben hallotta, hogy a másik már eltávolodott. Tapogatózva megkereste Kitty hátán a vakvezető hám fogantyúját, és elindult.

Persze, nem lett volna muszáj a tömeggel együtt utaznia. Szólhatott volna a metróállomás személyzetének, várhatott volna, amíg kiürítik és megállítják neki az egyik mozgólépcsőt, amin felgyalogolhatnak a kutyával. Ez azonban mindig nagyon hosszú idő, és a csúcsidőben leállított mozgólépcső miatt feltorlódnak az emberek.

A vak tanárnő semmit nem lát, de pontosan érzékel mindent, ami körülötte történik

Rendszerint akad valaki, aki szóvá teszi, hogy a vak nő miért nem délelőtt metrózik inkább, miért kell feltartani azokat, akik munkába sietnek? Rácz Mariann pedig megmondta volna, hogy ő is dolgozni megy, neki is időre kell beérnie.

Meddő vita lett volna, és fölösleges is.

Attól persze még kiállt volna az igazáért. Szokása, ahogyan mindig is az volt. Ha kellett, rendőrt is hívott. Egyszer a házuk előtti buszmegállóban keveredett vitába vagy húsz utassal. Az első ajtón szállt fel, a sofőrfülke mögötti ülésre készült éppen leülni, amikor a buszvezető rászólt, hogy tegyen szájkosarat a kutyájára, vagy szálljon le. Ez egy vakvezető kutya, mondta, erre nem kell szájkosár.  A sofőr közölte, hogy szájkosár nélküli kutyával nem fog elindulni, Rácz Mariann válaszképpen leült az ülésre. Egy hang azt mondta neki, szálljon már le, ne várakoztassa a többi utast, valaki pedig megfogta a vállát, hogy na, jöjjön szépen.

Vegye le rólam a kezét – mondta emelt hangon – pont annyi jogom van ezzel a busszal utazni, mint magának.

Valaki odakiabált, hogy miatta fog elkésni a munkából. Rácz Mariann közelebb húzta magához a kutyát, és azt felelte, egy vak embernek is lehet sürgős dolga. A sofőr megismételte, hogy szájkosár nélküli kutyával nem indul el. Rácz Mariann megkérdezte a sofőr nevét és a járatszámot, mire a férfi visszakérdezett, csak nem képzeli, hogy megmondja? Szálljon már le azzal a kutyával végre, kiabálta valaki távolabbról. Amikor többen szidalmazni kezdték, elővette a telefonját, és hívta a rendőrséget. Az ügyeletesnek megmondta, hogy a megállóban álló buszon várakozik, és többen fenyegetőznek körülötte.  Akkor megállt mögöttük a következő busz, és az emberek átszálltak. Miközben elmentek mellette, sokan megjegyzéseket tettek rá, de volt, aki a kezébe csúsztatott egy cetlit, és odasúgta, hogy ráírta a járatszámot. Ketten maradtak a buszon. A sofőr telefonált néhányat, többeknek elmondta, hogy késni fog egy kekeckedő utas miatt, persze mondott rá más szavakat is. Rácz Mariann arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

A vak tanárnő semmit nem lát, de pontosan érzékel mindent, ami körülötte történik

Megérkezett a rendőr, megkérdezte, hogy mi történt. Elkérte Rácz Mariann személyi igazolványát, a vakvezető kutya azonosító igazolványát, majd miután felírta magának az adatokat, közölte a sofőrrel, hogy kötelessége elvinni a hölgyet a kutyájával, még szájkosár nélkül is. A vakvezető kutya ugyanis kivétel, neki tényleg nem kell szájkosár.

Amikor Rácz Mariann leszállt a végállomáson, a sofőr gúnyosan utána szólt, boldog lehet, hogy elintézte magának, különbusszal jött Kőbánya-Kispestre.

Be fogom jelenteni a BKV-nál is magátmondta neki Rácz Mariann, miközben leszállt.

Sok sikert hozzá! De kit fog bejelenteni? Nem tud rólam semmit.

Épp eleget tudok magáról – mondta Rácz Mariann. Azt már nem tette hozzá, hogy míg a megállóban várták a rendőrt, telefonálgatás közben legalább négyszer mutatkozott be.

A vak tanárnő semmit nem lát, de pontosan érzékel mindent, ami körülötte történik

Nyilván fogalma sem volt arról, hogy a vakon született embereknek mennyivel kifinomultabb a hallásuk. Ha a száját eltakarva suttogott volna, a mögötte ülő nő akkor is minden szavát pontosan hallotta volna.

Különleges hallásával annak idején a tanítványait is rendszerint meglepte. Amikor felvették őt az alapítványi gimnáziumba, a gyerekek a maguk módján tesztelték a vak tanárnőt. Volt, aki lábujjhegyen kiosont a táblához, hogy valamit felírjon, volt, aki a pad alatt nyomogatta a telefonját, és olyan is akadt, aki a szomszédja füzetéből olvasta fel neki a házit. Néhány másodpercig hagyta őket, de csak azért, hogy a többiekben tudatosodjon: kudarcra ítélt próbálkozás átverni őt. Egy idő után megszokták, hogy a vak tanárnő semmit nem lát, de nagyon pontosan érzékel mindent, ami körülötte történik. Azt is, amit a pad alatt csinálnak, azt is, amit a háta mögött. Fegyelmezéssel egy idő után már nem kellett foglalkoznia.

Az érzékei mindig is nagyon jól működtek, és ez nemcsak a hallására volt igaz. Amikor ő járt középiskolába, sok osztálytársát meglepte azzal, hogy megnevezte őket, még mielőtt megszólaltak volna. Elég volt hozzá, ha valaki kézen fogta, hogy a következő tanteremig vezesse, vagy belekarolt a folyosón. Néhányukat már a lépéseik hangjáról is azonosítani tudta.

A vak tanárnő semmit nem lát, de pontosan érzékel mindent, ami körülötte történik

Az órákon Braille írással író táskagéppel kalapált szorgalmasan, tíz ujjal gépelt abban a tempóban, ahogyan a tanár beszélt. Egy idő után mindenki hozzászokott a hátsó padból hallatszó kopácsoláshoz, ahogyan a vasút mellett lakók is megszokják az elrobogó vonatok zaját. Dolgozatírás előtt néhány fiú azzal fordult hozzá, mi lenne, ha egy kicsit elrontanák az írógépét, hogy el kelljen vinni a vakok iskolájába megjavítani, ők meg elkísérnék? Kiderült, hogy a vak lány nemcsak öntudatos, hanem a maga módján elég belevaló is. Még korcsolyázni is megtanult, igaz, a jégen fogni kellett a kezét, hogy a többi korcsolyázót ki tudják kerülni. Amikor viszont egyedül maradt a pályán, hihetetlenül gyorsan és magabiztosan siklott. Megkérdezték, nem fél, hogy nekimegy a palánknak? Azt mondta, a siklás hangja visszaverődik a palánkról, nagyon jól lehet hallani, milyen ütemben közeledik hozzá.

Az egyetemre már nem vitte magával az írógépét, az előadásokat felvette, a tankönyveket pedig diktafonra olvasták neki. Volt olyan anyag, amit több mint száz órányi hangfelvétel formájában kapott vissza. A tesztlapokat egy tanár segítségével töltötte ki, ő mondta a válaszokat, a tanár pedig jelölte azokat a vizsgalapokon.

Fotók: Vadnai Szabolcs
Fotók: Vadnai Szabolcs

Az öntudatos és belevaló fiatal vak lány több férfi érdeklődését felkeltette, Rácz Mariann férjhez ment, majd elvált, belebonyolódott egy földrészeken átívelő kapcsolatba, majd egyedülálló anyaként megszülte kislányát, Hannát. A gyermeket kezdetektől egyedül nevelte otthon, bár az első hetekben ismerősei és rokonai segítettek a fürdetésnél, de kiderült, azzal is ügyesen boldogul. Hanna számára az lett természetes, hogy az ő anyukája nem lát, ezért segítenie kell neki.

Még nem tudott beszélni, de a maga módján, valamilyen hangot adva válaszolt Rácz Mariann gyakran feltett kérdésére: “hol vagy, Hanna?”

Amikor megtanult beszélni, éveken át kéretlenül  közölt mindent az anyukájával: mami, kimegyek a konyhába, mami, a zokni a földön van, mami, az új kabátomat veszem fel.

Ahogy cseperedni kezdett a lánya, az utcán egyre többen adtak valamiféle kéretlen tanácsot a vak anyukának.

A vak tanárnő semmit nem lát, de pontosan érzékel mindent, ami körülötte történik

“Tudja, hogy vastag kabát van a gyereken? – kérdezték többen is lakótelepen, amikor Hanna a kora nyári melegben is az új dzsekijében indult el otthonról. – Le kéne venni róla.”

Mások azon szörnyülködtek, hogy engedheti egy vak anyuka görkorcsolyázni a lányát. Mi lesz, ha lemegy a járdáról? Hanna azonban nem ment le a járdáról, minden sarkon megvárta az anyukáját.

Amikor óvodás lett, az óvónők azt kérdezték, mit mondjanak a többi gyereknek, Hanna anyukája miért jön kutyával az óvodába, és miért keresi tapogatózva az ajtón a kilincset.

Hát mondják azt, hogy Hanna anyukája nem lát, és így tud közlekedni, felelte Rácz Mariann. Nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni.

A vak tanárnő semmit nem lát, de pontosan érzékel mindent, ami körülötte történik

A gyerek hároméves kora után Rácz Mariann nem ment vissza tanítani, legalábbis nem iskolába. Egy rövid ideig munkanélküli volt, majd gyermeknevelésről szóló szakcikkeket fordított angolról magyarra egy honlapnak. Öt éve pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozik, ahol kísérleti jelleggel angoloktatást hirdettek hajléktalan embereknek, de a szociális munkások közül is többen beiratkoztak hozzá.

Az első óráján a hajléktalanszálló ebédlőjében gyülekeztek a jelentkezők. Rácz Mariann Kitty kíséretében besétált a helyiségbe, tapogatózva megkereste a helyét az asztal végénél, és közölte, hogy ő az angoltanár. Miután mindenki bemutatkozott, kiderült, hogy tollat, füzetet senki nem hozott magával. Nem baj, mondta Rácz Mariann, ez úgysem egy hagyományos iskola. Élőszóban is nagyon sokat lehet tanulni. Ezt elhihetik nekem.   

Megosztás Facebookon