nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Egy bank véletlenül lenyúlta egy csomó pénzemet, és nem hajlandó visszaadni

Egy bank véletlenül lenyúlta egy csomó pénzemet, és nem hajlandó visszaadni

Én: Csókolom, elnyelte a pénzem egy ATM-jük! Bank: És ez engem hol érdekel, öcsisajt? Horrorsztori a két pénzintézet között a padlóra huppant kisemberről, akiből még idén Molotov-koktélos anarchista lesz, az tuti!
Neményi Márton
Neményi Márton
f Ajánlom

Érezted már magad jelentéktelen kis fogaskeréknek? Mit fogaskeréknek: homokszemnek, ami a fogaskerekek közé kerül, hogy azok még kisebbre és jelentéktelenebbre zúzzák? Amelyik aztán reménytelenül és visszafordíthatatlanul zuhan a mélybe, és csak zuhanás közben ébred rá, hogy esélye sem volt?

Én azt hittem, már éreztem. Dolgoztam én már multinál (ezt nem kell részleteznem), magyar adócsaló pénzmosodánál (nem én mostam, rajtam mosták), voltam diákmunkás 25 évesen, amikor a többiek már rég felfele kapaszkodtak valamelyik létrán, volt szocio-, pszicho- és mindenféle pata főnököm, vertek már át pénzzel, munkával, mindenfélével. (Ennek természetesen most már maradéktalanul vége!) És persze vállalkozóként (meg úgy általában magyar állampolgárként) van elég dolgom a kafkai-orwelli államgépezettel: posta, adóhivatal, nyomtatványkitöltő, iparűzés, várjonkapcsolom, méridejött, mostmenthaza, páratlanhétenszerdadélutántessék.

A helyzet azonban az, hogy nem, nem éreztem még magam jelentéktelen kis homokszemnek, vagyis az nem az volt, csak azt hittem. Először ugyanis két hete éreztem magam igazán annak, amikor is

egy bank véletlenül lenyúlta egy csomó pénzemet, és azóta úgy tesz, mintha semmi sem történt volna,

nekem pedig konkrétan nincs eszköz a kezemben, hogy visszaszerezzem.

Egy bank véletlenül lenyúlta egy csomó pénzemet és nem hajlandó visszaadni

Az történt, hogy egy vidéki nagyvárosban, egy hipermarket kapujánál működő bankautomata elnyelte majdnem harmincezer forintomat. Azaz: némi várakozás után kiírta, hogy elvesztette a kapcsolatot a központtal, nem működik többé. Eközben már a zizzenésről a zsememben éreztem, hogy megtörtént a legrosszabb: ettől függetlenül levonta a pénzt. És nem is írta jóvá azóta sem.

Persze, tudom: ilyenek történnek és kész. Egy rendszer sem hibátlan, ahogy arra többek között egy ismert budapesti tömegközlekedési vállalat (neveket természetesen nem említünk) körüli botrány is rávilágított. Nem nagy ügy. Elromlott egy gép. Minek akartam kivenni. Vagy akkor miért nem kevesebbet. Eleve minek mentem oda. Vagy ha már odamentem, tartottam volna tiszteletben a kultúráját.

Szóval van ilyen, az azonban, hogy ebből egy Hofi, Monty Python és Beckett ihlette abszurd dráma legyen, hát… oké, olyan is van.

Az ember ilyenkor pár percig még reménykedik: nézi a hibaüzenetet, hátha meg sem történt, hirtelen észhez tér, mégis odaadja a pénzt. Ott a telefonszám, amelyen nyilván azonnal intézkedő, empatikus ügyintézők várják a hívását, hogy aztán negyed órán belül megjelenjen két markos, overallos férfi, aki szakavatott mozdulatokkal szétszedi a gépet és sűrű elnézésékérések közepette leszurkolja az összeget. Ebből persze semmi sem történt,

a hibabejelentő öt perces géphangos-menüs manőverezés után húsz percig kicsöngött, én pedig a belül ébredező Hulkkal abban maradtam: nem érdekel, engem nem vertek át, kivárom!

Egy bank véletlenül lenyúlta egy csomó pénzemet és nem hajlandó visszaadni

Úgy tűnik, nem volt mit. Két hete elérhetetlenek.

A minidráma első fordulópontja az volt, amikor a gép alaphelyzetbe állt, és villogva várta a következő kártyát, amit ki is használtak az időközben körém és a gép köré gyűlő bámészkodók. Hiába mondtam el, mi történt, azért csak megpróbálták, a gép pedig kötelességtudóan el is nyelte a pénzüket, hogy aztán rövid hibaüzenet után kezdődjön az egész elölről. Volt, aki csak a fejét csóválta, volt, aki némi szitkozódás után odébbállt, és volt, aki konkrétan nem értette meg, mi történt vele.

Nem reprezentatív gyorsfelmérésem alapján tehát a magyar lakosság türelemmel és nyugodtan tűri, legfeljebb kisebb kellemetlenségként éli meg, ha elveszik a pénzét.

A kedvencem az az úr volt, aki engem követve, ordítva, a hívásvárakoztató klasszikus zenét is elnyomva szidta a teljes magyar bankrendszert, élén a – nála ránézésre harminc kilóval könnyebb – “kövér tetű” bankvezérrel, aki “ellopta a fél országot”, majd, amikor épp nem telefonáltam, elkezdte ő is tárcsázni a hibabejelentőt, hogy “megmondja nekik, mit hova dugjanak fel”, úgy, hogy az ő pénzét nem is nyelte el. Hiába kértem, hogy engedje el a történetet, mert az most fontosabb, hogy én beszéljek velük. “Nem érdekel, megmondom nekik.”

Egy bank véletlenül lenyúlta egy csomó pénzemet és nem hajlandó visszaadni

A hibabejelentő ügyfélszolgálatosai szerencséjükre neki sem vették fel, így nem tudták meg, mit hova kell feldugniuk.

Az egész kálvária egyetlen pozitív szereplője egy bankos hölgy volt, akivel jobb híján akkor beszéltem személyesen egy közeli fiókban, amikor már leolvadt az agyam a megnyugtatónak szánt, percenként ismétlődő hívásvárakoztató klasszikus zenétől. Hamar kiderült, hogy nem tud mit tenni, “mi még a saját ATM-ünket sem látjuk”, úgyhogy “ezt most biztos nem kapja vissza”, közben együtt érzőn rázta a fejét, látszott, megkínálna tejjel és sütivel, ha nem tiltaná a céges protokoll. Bár azonnal kiderült, hogy nem tud segíteni, azért telefonált “bentre”, ahol megerősítették: űrlapozni, papírozni kell, aztán, ha minden jól megy, “egy hét és kiderül”.

Csavar a történetben, hogy nem vagyok a bank ügyfele, egy másik pénzintézet kártyájával próbáltam ATM-ezni, ami elvileg havonta kétszer ingyenes, tehát nem tűnt rossz ötletnek. A reklamációt viszont a saját bankomban kell benyújtani, aztán majd lesz valami, “ha kiderül, hogy tényleg így volt”. A saját bankom ügyintézője ezzel együtt is biztatott:

Igen, tudunk róla, hogy ma egy kicsit rakoncátlanok az ATM-ek.

Egy bank véletlenül lenyúlta egy csomó pénzemet és nem hajlandó visszaadni

Küldtek is reklamálós űrlapot kitölthetetlen .pdf formátumban, sebaj, kinyomtat, gyöngybetűkkel kitölt, visszaszkennel, mailbe attacsol, visszaküld, tisztára, mintha 2017-et írnánk!

Aztán: semmi. Eltelik a kedves hölgy által emlegetett hét nap, de még egy automatikus válaszüzenetre sem méltatnak. A “vétkes” bank központi ügyfélszolgálatán legalább a géphangon túljutottam, hogy egy hús-vér néni közölje: ő erre nem tud mit mondani, “várjon akkor, kapcsolom a kártyásokat, de ők sem tudnak majd”. Klasszikus zene, húsz perc várakozás, hívásbontás és a szokásos mentális küzdelem, hogy ne zúzzam szét a mobilomat ütvefúróval, nem ő tehet róla, és most pénzem sincs újra.

Végül egy mérges levélre méltóztattak válaszolni: köszönik a visszajelzést, de az ügy az én bankom kezében van, az általuk szabott határidőhöz “igyekeznek alkalmazkodni”. Az én bankom pedig, akit ezzel a merőben új információval felhívtam, hirtelen elkezdett a 120 napos törvényi határidőre hivatkozni, hozzátéve, hogy “nem látok információt az úr adatlapján, de mindenképp szólni fogunk”. Nem tudni, továbbították-e a tényállást a pénznyelő banknak, és nem, nincs semmi mód arra, hogy utánanézzünk, rákérdezzünk, megsürgessük. Tehát annyi tudtam meg, hogy

most már nem az a tét, hogy a következő fizetésig visszakapom-e a pénzem, hanem hogy idén visszakapom-e.

Vagy egyáltalán.

Jobb dolgom nem volt, visszapörgettem a fejemben az utolsó két hetet és a híváslistámat, és készítettem egy kis statisztikát.

  • Telefonálással töltött idő (beleértve a várakoztatást): 53 perc
  • Az ügy minden elemének ismertetése többé-kevésbé érintett személyeknek: 9
  • Visszautalt forintok száma: 0
  • A pillanatok száma, amikor konkrétan előremozdult vagy változott bármi attól, hogy ügyintéztem: 0
Egy bank véletlenül lenyúlta egy csomó pénzemet és nem hajlandó visszaadni

Így történt tehát, hogy egy bank véletlenül elcsórta a pénzemet, és senki nem tesz semmit, hogy visszakapjam, vagy legalább megtudjam, mikor kapom vissza. Cinikus, közönyös és szimplán gonosz mutációja ez a szabadpiacnak. Nekem pedig két választásom van: vagy anarchista forradalmár-punk leszek ez alatt a 120 (na jó, már csak 106!) nap alatt, vagy zen buddhista. Még harmincöt évesen sem késő eldönteni, ugye?

Megosztás Facebookon