nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
“A fürdőszoba volt az, amiről csak álmodoztam kislány koromban” – a Dzsumbuj emlékezete

“A fürdőszoba volt az, amiről csak álmodoztam kislány koromban” – a Dzsumbuj emlékezete

2014-ben lebontották Budapest rossz hírű szegénynegyedének, az Illatos úton található Dzsumbujnak az utolsó épületét is, a volt lakókat kiköltöztették. Bár a gettó megszűnt, az egykori telepiekben mégis maradt valami a dzsumbujista öntudatból, többen visszasírják a kívülálló szemében csak a nyomort konzerváló régi életüket. De mi hiányozhat egy zsúfolt, nem komfortos, a bűn melegágyaként működő, penészedő telep mindennapjaiból? Leginkább az otthon érzete.
Csatlós Hanna
Fotózta:Hernád Géza
f Ajánlom

Három éve már, hogy maximum a szöcskenyáj zörög a gazos növényzet között, hűlt helye van Budapest egykori hírhedt gettójának, az Illatos úti lakótelepnek. A telek teljesen üres, csak a fák állnak, amelyek nem olyan rég még a három tömb, az A, a B és a C épületek között nyújtottak árnyékot. A Dzsumbuj lakóit egykoron kiszolgáló kisbolt, orvosi rendelő és az itteni, szegénységben élő családokat segítő szervezet, a Dzsumbuj Help sincsenek már, kereslet hiányában mind megszűntek. A környéken semmi nem emlékeztet arra, hogy a IX. kerületi Gubacsi út és az Illatos út sarkán egykor egy több százas lakóközösség élt és működött a maga módján.

Igaz mesék a Dzsumbujról

Megfelelő választásnak tűnt, hogy ezen a maga kietlenségében is jelentéssel bíró telken találkozzunk egy a Dzsumbuj történetével és emlékezetével foglalkozó civil kezdeményezés, A város peremén című projekt lelkes képviselőivel. Ők nagyjából másfél éve dolgoznak azon, hogy az egykori lakók visszaemlékezéseit lejegyezzék, lehetőséget adva nekik, hogy elmondják, ők hogyan látták belülről ezt a városi folklórban démonizált helyet, mely a budapesti nyomor látványos szimbóluma volt.

A Város peremén ötletgazdája a Képzőművészeti Egyetem MA-képzésén tanuló Thury Lili, aki maga is Ferencvárosban nőtt fel, innen a téma iránti érzékenysége. “Középiskola után a Jaschik Álmos Művészeti Szakközépbe jártam ide, az Illatos útra grafika továbbképzésre” – kezdi mesélni.

Mindennap a Dzsumbuj mellett mentem el, a volt igazgató pedig sűrűn félelemkeltő, igazi sztereotip dumákkal tömte a fejünket, hogy a lakótelep felé ne menjünk, az ottani kisebbségiekkel ne álljunk szóba, mert az veszélyes. Akkoriban a médiában is hasonló módon szóltak a Dzsumbujról, és én valahogy mindig megrökönyödtem azon, hogy egy teljes lakóközösséget egy kalap alá vesznek.

Fotó: Hernád Géza
Fotó: Hernád Géza

Lili évekkel később ebből az alapélményéből kiindulva – és abból, hogy érdekelte, hogy az egykori Illatos úti lakók hogy élték meg az ottlétet, mi lett velük a telep felszámolás után – kezdett bele Ivanyos Judit szociológussal A város peremén megvalósításába. Mindezt azt követően, hogy az 1937-ben megépült, azóta mindenféle felújítás nélkül pusztuló három ikerépületet néhány éve végleg lebontották.

A projektjükhöz önkénteseket toboroztak, így találkoztak az akkor a Mérei Ferenc Szakkollégiumban tanuló Cseke Balázzsal is és még további 10-12 önkéntessel. Cseke Balázs azt mondja, hogy nem egy kívülálló szemszögéből megfigyelt, száraz tudományos munkát akartak létrehozni, mert ezt megtették már mások helyettük (fogyasztható szakirodalom itt és itt). Ők inkább belső nézőpontokat kerestek, a volt lakók saját narratívját akarták hallani és rögzíteni az utókor számára.

Ez azonban nem volt könnyű vállalkozás. Az érintetteket egyrészt nem volt egyszerű megtalálni, mivel az önkormányzatok nem adhatnak ki lakcímet. Így Liliék először a Kék Pont Alapítványon, a volt Dzsumbuj Help vezetőin és családsegítőkön keresztül próbáltak eljutni az egykori lakókhoz. Ha valakit végre megtaláltak, és az nemcsak felvette a telefont, hanem még nyitott is volt egy találkozásra, az már félsikernek számított.

Sárközi Vénusz, Thury Lili és Cseke Balázs
Sárközi Vénusz, Thury Lili és Cseke Balázs

Ugyanakkor az is előfordult, hogy az egykori lakó eleve elutasította a beszélgetést. Hiszen

dzsumbujistának lenni egyet jelentett a telepen kívüli megbélyegzéssel. Az Illatos útról érkezőnek nem szívesen adtak munkát, a Dzsumbujból származó gyereket az iskolában azzal piszkálták, hogy biztosan csak melegedni jár oda.

Ez a hátrányos megkülönböztetés keserű szájízként örökre megmarad, az utolsó években pedig a prostitúcióval, drogfogyasztással és a folyamatos balhékkal még elviselhetetlenebbé tett szegénységre értelemszerűen senkinek sem kellemes visszaemlékezni.

A legutolsó lakó nem szégyelli a Dzsumbujt

A csapatnak ennek ellenére is sikerült húsz interjúalanyt bevonnia. Akik azonban hajlandóak voltak beszámolni az életükről, azok általában találtak valami szépet is mindabban, amit a külvilág egyébként borzasztónak látott. Thury Lili azt mondja: nem szándékosan így válogattak, de a beszélgető partnereik többsége nosztalgiával tekintett vissza a Dzsumbujban eltöltött évekre. Olyan volt lakókkal találkoztak, akik, ha tehetnék, annak ellenére is visszamennének a telepre, hogy le kellene mondaniuk a mostani, valamivel jobb körülményeikről. Például arról, hogy már nem 28 négyzetméteren kell élniük, és hogy végre nem a szomszéddal kell a közös vécén osztozkodniuk.

Fotó: Hernád Géza
Fotó: Hernád Géza

Ott rengeteg nehéz dolog történt velük, mégis hiányzik nekik a telep. Sokan azt mondják, itt tanultak meg küzdeni az életért, itt tanultak meg embernek lenni” – fűzi hozzá Lili.

A kezdeményezés egy másik önkéntese, Sárközi Vénusz is hasonlóan gondolkodik erről. Vénusz a 2014-ben felszámolt utolsó tömb, a C épület legeslegutolsó lakója volt, és abban a negyven négyzetméteres, fürdőszobával ellátott lakásban, ahol most élnek az édesanyjával – konkrétan néhány házzal odébb a Soroksári úton –, nem érzi jó magát, nem tudja megszokni az új helyet.

A fürdőszoba volt az, amiről csak álmodoztam kislány koromban, egyébként más nem hiányzott.

“Soha nem szégyelltem azt, hogy itt laktam, mindig felvállaltam, sőt büszke voltam arra, hogy dzsumbujista vagyok. Nem szégyelltem a házat, pedig vizesek, penészesek voltak a falak, rengeteg egér, macska, bogár, minden volt azon a helyen, de ezt felvállaltam.”

Sárközi Vénusz (Fotó: Hernád Géza)
Sárközi Vénusz a Dzsumbuj régi helyén

Vénusz néhány hónapos lehetett, amikor a szülei és a nagymamája átköltöztek vele az Illatos úti C-be, amely tömb állítólag a legtisztább és a legcsendesebb volt a három ház közül. Vénusz itt töltötte az egész gyerekkorát, érthető a kötődése. “Anyukám elég szigorúan bánt velem, úgyhogy én el voltam tiltva több dzsumbujos programtól is. Nem engedett le például a játszótérre, mert félt, hogy minden gyerek tetves, és elkapom tőlük. A Dzsumbuj Help időnként elvitte a gyerekeket nyaraltatni, például a Balatonra, csinált nekik filmvetítéseket, ezekből én mind kimaradtam. Mégis van egy csomó jó emlékem. A szomszéd családdal például nagyon jóban voltunk, az ottani gyerekekkel rengeteget pancsoltam, a folyosókon játszottunk, beöltöztünk mindenféle habos-babás ruhákba, átjártunk egymáshoz filmezni, nagyon szerettük azzal idegesíteni a szomszédokat, hogy feltekertük a zenét a leghangosabbra. Jó nyári program volt, hogy időnként Marci bácsi slaggal locsolt minket.”

Vénusz azt mondja, hogy nagy volt az élet a házukban, péntekenként mindig akadt valaki, aki feltekerte a zenét, és ment a bulizás a tömbben, de lagzit is tartottak a szomszédban, ugyancsak 28 négyzetméteren. Sőt,

Vénusz és az anyukája voltak azok, akik idővel meghonosították a C-ben a gangon alvást, hiszen kívül tágasabb volt.

Fotó: Hernád Géza
Fotó: Hernád Géza

“Bent kicsi volt a hely, anyu meg nagyon horkol, és viccesnek gondoltam, hogy meg kéne csinálni ezt a kinti alvást. Mi a folyosó végén laktunk, úgyhogy előttünk nem járkált senki. Először pokrócokat raktam ki, hogy ne látszódjon, hogy a folyosón alszunk, de aztán, mikor már mindenki tudta, hogy mit csinálunk, leszedtük a pokrócokat, nem volt ciki többé. A példánkat követték a harmadikon is” – emlékszik vissza.

Amikor esküvő volt, nagyon sokan voltunk. 
A konyhában táncoltunk, a szobán is táncoltunk, össze-vissza, ahol tudtunk. Még az előtérben is táncoltunk. Felvettem anyukámnak az esküvői ruháját és a kisgyerekek ott voltak, azok meg kint táncoltak, mert ugye odáig elért a zene. – Dina – (Részlet A város peremén blogjáról)

A nosztalgiának az a sajátos tulajdonsága van, hogy a rossz dolgokat hajlamos elenyésző jelentőségű emlékekké zsugorítani. Vénusz is csak többszöri kérdésre idézi fel a kellemetlen történéseket. Például azt, hogy gyerekként a Mester utca 19. szám alatti iskolába akart járni, mert ott megtanulhatott volna úszni, de csak addig voltak vele kedvesek, amíg meg nem tudták, hogy a Dzsumbujban él. Végül nem vették fel a vágyott iskolába, és Vénusz is ott kötött ki, ahol az összes dzsumbujista: néhány számmal odébb, a Mester utca 67-ben, a József Attila Általános Iskolában, ahol persze nem volt úszásoktatás.

Az Illatos úton uralkodó állapotok vélhetően az utolsó bő egy évtizedben lettek a legrosszabbak. A rendszerváltástól kezdődően egyre nőtt a feszültség a Dzsumbuj korábbi bérlői (őslakosoknak hívták magukat) és a ’89 után, a vidékről felköltözött szegény családok között. Idővel az üres lakásokat a lakbért nem fizető, önkényes betelepülők vették birtokba, ez további problémákhoz vezetett. A Dzsumbuj ebben az időben a bűnözés melegágya lett; Vénusz megerősíti, hogy

nem csak városi legenda volt, hogy aki autóval megállt a telep előtt a piros lámpánál, és lehúzva hagyta az ablakot, annak egy szempillantás alatt szublimált az ülésen hagyott holmija.

Arra is emlékszik, hogy kijött valakihez a mentő a telepre, és még ott helyben kifosztották a mentőkocsit.

“Volt prostitúció, lopás, betörés, este jöttek a drogosok, a házban lőtték magukat, tényleg volt minden rossz is. Előfordult, hogy már csak egy-két lakó volt a B épületben, de a korlátokat időközben már valakik ellopták. Leszedték a rácsokat is, a tetőt is megbontották, tehát mindennek, amiből pénzt lehetett csinálni, lába kelt az utolsó időszakban. A végén a bontást már a biztonsági szolgálat járőröző emberei mellett végezték, akik éjjel-nappal a telepen voltak” – számol be a volt lakó az utolsó időszakról.

Vénuszék 2014 nyarán kapták meg a papírt, hogy az ő házukat is lebontják, ki kell költözniük. Ő ment be utoljára az önkormányzathoz, hogy édesanyjával megigényeljék a felajánlott önkormányzati lakást. Ezt fogadták el a pénz helyett, mert elmondása szerint a másik opció mindössze négymillió forint lett volna, abból úgysem tudtak volna lakáshoz jutni Pesten. Szerinte a pénzt inkább azok választották, akik visszaköltöztek vidékre.

Fotó: Hernád Géza
Fotó: Hernád Géza

Hétezer forintról húszezerre ugrott a lakbér

Az nem kérdés – mondja Balázs és Lili –, hogy a Dzsumbujt végül le kellett bontani. Szerintük nem lehetett a nyomort tovább konzerválni, egy felújítás ott már nem segített volna. Hiszen a Dzsumbuj gyakorlatilag egy szegregátum volt: bár Budapest területén állt, a telepiek távol voltak mindentől, ami a beilleszkedésükhöz szükséges lett volna, távol a munkahelyektől, az infrastruktúrától. A gond nem is a kiköltöztetéssel volt, hanem annak a mikéntjével – teszik hozzá.

Az önkényes lakásfoglaló családokat egyrészt kilakoltatták. Az eredeti tervek szerint a rehabilitációra szánt összegben már benne volt az a pénz is, amit az egykori lakók új életének utánkövetésére szántak volna, arra, hogy számon tartsák, ki hova költözik, milyen körülmények közé kerül, ebből a pénzből lehetett volna segíteni az integrációjukat. Ám úgy tudom, hogy ez a pénz elment a bontáskor a 24 órára kirendelt biztonsági szolgálatra, a kilakoltatásokra, így a mentorprogram elmaradt” – mondja Balázs.

Cseke Balázs
Cseke Balázs

Lili pedig nyomatékosít: a Dzsumbuj egy közösség volt, egy szociális védőhálót nyújtott, amiből egyszerűen kiszakították az ott lakókat. “Egy ilyen zárt közösségből kikerülve, ahol nagyon erős volt az egymásrautaltság, szétszórnak és magukra hagynak mindenkit. Hát ember legyen a talpán, aki be tud ezek után egy új helyen illeszkedni külső segítség nélkül.”

“Szivacs szivacs hátán persze. Nem volt senkinek külön élete ott, ez természetes, meg a tisztelet az megvolt teljesen, úgyhogy az, hogy szivacson kellett aludni, de mégis megvolt ennek mindennek a melegsége, az egész dolognak, azt mondom, sokkal többet jelentett, mai napig visszamennék inkább oda, mint egy 100 négyzetméteres lakásba. – Ilona (Részlet A város peremén blogjáról).”
 
Fotó: Hernád Géza
Fotó: Hernád Géza

A gyakorlatban Vénusz szerint ez a védőháló például úgy működött, hogy ha megszorultak, akkor az Illatos úton bármikor átmehettek a szomszédhoz lisztért, cukorért, de akár pénzt is kérni. Az új helyen ilyet már nem mernek csinálni. Holott valószínűleg időnként nagy szükségük lenne az efféle segítségre, mert a korábbi lakbérükhöz képest itt tényleg csillagászati összegeket kell fizetniük a lakásukért. “A Dzsumbujban a lakbér rezsivel együtt is hétezer forint volt, most csak a lakbér 22 ezer forint” – mondja.

Lili megerősíti, hogy ez sok egykori dzsumbujista problémája. Bár a telep megszűnt, a problémák, a szegénység természetesen nem váltak köddé. Sőt, sokaknak a lakhatása sem lett jobb. Liliék tudnak olyan népes családról, ami a költöztetés után szintén egy 28 négyzetméteres kis zugban volt kénytelen meghúzni magát, de hallottak olyan érintettről is, aki egyszerűen nem tudta megfizetni az új lakbért, és utcára került.

Thury Lili
Thury Lili

Kik a következők?

A város peremén projekt mostanra a vége felé közeledik. Balázs elmondja, hogy többen megkérdezték már tőlük, hogy mi értelme utólag egy már lezárt üggyel foglalkozni. Pedig egyértelmű. Azonkívül, hogy reményeik szerint árnyalni tudják a Dzsumbujról és a szegénytelepekről kialakult negatív képet az emberekben, az életútinterjúk, közösségi programok, fotók és videók segítségével hozzájárulnak a szegénységből és a társadalmi egyenlőtlenségből adódó problémák jobb megértéséhez is. Aminek különösen aktualitása van most, hogy valószínűleg nem sokára felszámolják a hasonlóan rossz állapotban lévő Hős utcai lakótelepet is.

A Dzsumbuj emlékezete most már kordokumentumként vélhetően jó sokáig fennmarad. Az összegyűjtött emlékeket és fotókat A város peremén blogján, Facebook-oldalán, és az önkéntesek által készített Volt egyszer egy Dzsumbuj című zsebkönyvben is megtaláljátok, amit a Facebookon keresztül lehet megrendelni. Liliék projektjét a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány, a Norvég Civil Alap és a PwC Hungary támogatta.
 

 

 

Megosztás Facebookon