Wifi és térerő nélkül úgy éreztem magam, mint akit örökre elhagytak

Egy héttel ezelőtt mindössze két komoly függőségemmel voltam tisztában: a kávéval és a zabálással, a szabadságom alatt azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy van itt még egy dolog a listán, a világháló. Egy hét egy isten háta mögötti, festői tanyán megmutatta, mennyire betegesen ragaszkodom az okostelefonomhoz, a nagy kék oldalhoz, a hírcsatornákhoz és a prüntyögő chatablakokhoz. 

Nem túlzok, ha azt mondom, a sors kegyeltje vagyok, ugyanis rám talált kis hazánk egyik legparányibb és egyben leggyönyörűbb tanyája, aminél szebbet álmodni sem lehet. Ez az a hely, ahol színes pillangók mutatják az utat, a Göncölszekér adja a hangulatvilágítást, a levendula illata a frissen aratott búzáéval csiklandoz, ahol vízipókok keringőznek a vízen, és szamárbőgés a reggeli ébresztő. Regényt tudnék írni ennek a tenyérnyi helynek a varázsáról, hogy milyen az élet egy olyan erdő közepén, ahova a modern technika vívmányai még nem tették be a lábukat, ahol meghal az okostelefon, és messze száll a wifijel – én mégis szégyellem magam, mert beálltam a zombik sorába, olyan vagyok, akinek a virtuális tér hiányától beremegnek az idegei, türelmetlen tüneteket produkál, és nem tud mit kezdeni azzal, 

– hogy nem tud elküldeni egy e-mailt, amiről elhiszi, hogy életbe vágó,
– hogy nem tudja megnézni, mit ír legjobb barátnője Hawaii homokos tengerpartjáról,
– hogy nem tudja, mit írnak a hírek: hogy mennyibe kerül a lángos a Balatonon, hogy lopnak a Soundon, hogy Ivanka helyettesíti apját a G20-on, hogy Liptai Claudia cuki fotót posztol, hogy Irakban önálló kurd államról szavaznak, hogy Kim Kardashian derékátmérője két centivel csökkent, hogy a citrommal kevert só megöli a ráksejteket, hogy a júliusi telihold mit jósol a szingliknek,
– hogy nem tud like-ot nyomni unokaöccse századik pelenkás képe alá,
– hogy nem tud képet küldeni a naplementéről és a paprikás krumpliról,
– hogy nem tudja felhívni kollégáját szülinapján,
– hogy biztos benne, pótolhatatlan, elfelejtett valamit, és pánikol, hogy elérhetetlen,
– hogy retteg, elfelejtik, mert neve mellett nem ég a zöld pötty.

Miközben elérhetetlenségem és pótolhatatlanságom egymás után szülte a kínzó gondolatokat, elfelejtettem észrevenni, hogy egy tündéri vizsla tolja kezeimhez nedves orrát, aranyhalak úsznak a vízben, az erdő a zöld ezer árnyalatába integet, méhecske falatozik a reggelimből, és szellő cirógatja a bőrömet. Nem láttam, nem hallottam, szorongó gondolataim és beteges függőségem hatására kezeim ötpercenként a telefon után nyúltak – ami persze pimaszul pofon röhögött (legalábbis én így érzékeltem), és tettette, hogy halott. 

Őszintén bevallom, a világháló-megvonás nem piskóta műfaj, hosszú napok telnek el feszült agyalással, mire az ember lelke feladja a küzdelmet, és belátja, 38 fokban tíz kilométert gyalogolni egy nyomorult e-mailért nagyon nem éri meg. Ahogy pörögnek az órák, az elvonási tünetek is enyhülnek, az ember pedig elkezd látni és feloldódni a csodában. 

Esetemben a mobilomhoz köthető automatikus reflex a harmadik nap reggelén kezdett tompulni, bár hangos ordítással jelzett a csacsi, én még állítottam ébresztőt, de a telefonom egyszerűen a szobámban hagytam, és este ötig rá se néztem. A következő nap már ébresztőt sem állítottam, a szabadságom végén pedig már arra sem emlékeztem, hova tettem utoljára a készüléket. Megkönnyebbültem, fellélegeztem, és egyáltalán nem éreztem, hogy hiányozna a háló, a hírek, a súlytalan marhaságok. 

Mondanom sem kell, a leckét megtanultam, a világhálóra pedig ezentúl úgy tekintek, mint a koffeinre: csak mértékkel fogyasztom.