nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Egy éve költöztem el Budapestről, és semmi pénzért nem térnék vissza

Egy éve költöztem el Budapestről, és semmi pénzért nem térnék vissza

Emlékszem, valóságos újjászületésként éltem meg, amikor megcsináltattam az új lakcímkártyámat, amelyen már kettessel kezdődő irányítószám szerepelt. Egy év telt el azóta, és én még mindig lubickolok az élményben, hogy vidéki lettem.
Sz.A.
f Ajánlom

Nem nagyon vidéki, csak kicsit vidéki egyébként – bár a kettessel kezdődő irányítószámból erre már nyilván rájöttetek. Konkrétan Budapest közigazgatási határát 10 kilométerrel hagytuk csak el, de a pesti embernek ez a tíz kilométer is félelmetes és áthidalhatatlan távolságnak tűnik.

“Jézusom, hogy fogsz majd onnan bejárni?!”

Így fortyant föl a fővárosi ismerőseim többsége, amikor elújságoltam, hogy a párommal úgy döntöttünk, elköltözünk. “Akkor nyilván kocsival közlekedsz majd, ugye?” – tették hozzá rögtön a kérdésnek álcázott állítást, melyben az utolsó biztosítékot vélték látni arra, hogy nem ment el a maradék józan eszem. De le kellett lomboznom a kedves kérdezőket.

Nem kocsival járok, hanem többnyire tömegközlekedek, és nem kertes házban lakom, hanem társasban. És mégis nagyon elégedett vagyok, mert egészen más életminőséget jelent az, hogy egy kisvárosba térek haza esténként.

Sok helyen laktam már felnőtt életemben, a Keleti pályaudvar melletti gettótól külső Zuglón át Újbudáig. Mindegyikben szerettem valamit. A könnyű megközelíthetőséget, hogy a péntek esti buli után pikk-pakk otthon vagyok, nem nagy érvágás az sem, ha esetleg taxit kell hívni. Azt, hogy papucsban kiszaladhatok a sarki kisboltba. Az utcát, amit platánsor keretez, és nem is tudom eldönteni, hogy a tavaszi zöldbe boruláskor vagy a pompás őszi színekbe öltözés után pompásabb. De valahogy mégis mindig volt valami mélységes hiányérzetem.

Budapest (már majdnem)

Az ok – mint számtalan jó és rossz berögződés, elakadás – természetesen a gyerekkoromban keresendő. Budafokon nőttem fel, amely akkoriban pont olyan volt, mint egy kisváros, a térképen valahol hét óra tájban a nagy Budapesthez képest.

“Majd törölgesd meg a cipődet, még a végén azt hiszik, hogy valami falusi lány vagy” – mondta a magyartanárnőm, amikor szakadó esőben caplattunk a suli melletti földúton egy pesti rendezvényre igyekezve. Rendesen elszégyelltem magam, de ez csak a koszos cipőmnek szólt. Azt már akkor sem értettem, miért lenne baj, ha valaki falusinak néz.

Emlékszem arra is, amikor anyám barátnője képeslapot küldött a Balatonról, a címzéshez viccesen azt írta: Budapest (már majdnem), és bizony ez a már majdnem telitalálat volt.

Kislányként számomra eseményszámba ment az, ha a 47-es villamossal bezötykölődtünk a Skáláig, és eleinte rendesen szívdobogásom volt reggelente, amikor gimisként már egészen a Feneketlen-tóig kellett utazgatnom. Arra is pontosan emlékszem, mekkora élmény volt, amikor először mentem be egyedül busszal Pestre kiskamaszként. Az olyan nagyon komoly, felnőttes dolognak tűnt.

És a kisvárosi léthez persze hozzátartoztak az ismerős arcok is. A szemüveges könyvtáros, aki imádott a borászatról cseverészni apámmal, Jucika a kisközértben, aki mindig eltett nekünk egy vekni jó pirosra sült kenyeret, mert tudta, hogy azt szeretjük, meg a szemközt lakó barátnőm, akivel simán lesétálhattunk bármikor a Duna-partra kacsázni vagy követ törni a nyári szünetben.

Szevasztok, panelpolgárok!

Aztán amikor felnőtt lettem, beköltöztem a belvárosba, és megváltozott minden. Kicsit olyan volt, mintha elszakadtam volna a gyökereimtől, nem is találtam a helyemet évekig a zajos, büdös, rideg közegben. Szigorúnak és személytelennek tűnt minden. Volt olyan albérletem, ahol négy évig laktam, de még a mellettem lévő lakásban élő öregúr sem köszönt vissza, ha az utcán összefutottunk.

Ő volt a szememben a tipikus panelpolgár. Az ember, aki összevont szemöldökkel néz maga elé, eltökélten, célirányosan halad, és nem szocializál fölöslegesen senkivel.

Idővel aztán én is belefásultam ebbe a bizonyos nagyvárosi létformába, de az említett hiányérzet a lelkem mélyén végig megmaradt – majd elemi erővel tört felszínre, amikor felcsillant a lehetőség, hogy kiköltözhetünk egy kicsit messzibb, de sokkal nyugisabb, emberi léptékű közegbe, ami történetesen a Budapest vége tábla után van nem sokkal. Elmondhatatlanul boldog voltam, amikor ez az álom megvalósult, és bár az idő repül, de most is mindennap hálás vagyok, amikor megint már majdnem budapesti otthonomba indulok haza.

Már 365 napja örömmel tölt el,

  • amikor kigördül a busz velem a Városkaputól, és ahogy halad észak felé, úgy lesz egyre több a zöld, és én érzem, ahogy szép lassan gördül le rólam a napi stressz,
  • amikor kakaskukorékolást hallok reggelente,
  • amikor arra ébredek, hogy egy harkály izomból kopácsol az eresz alatt,
  • amikor felhúzom az edzőcipőmet, és tíz perc alatt lesétálok a Duna-partra,
Egy éve költöztem el Budapestről, és semmi pénzért nem térnék vissza
  • amikor szombat reggel Ilona mosolyogva köszönt a lottózóban,
  • amikor a sarki pékhez zárás után 10 perccel érkezem, de Erzsikétől így is kapok egy félkilós teljes kiőrlésűt,
  • amikor a városunk szabadtéri rendezvényén összefutunk a szomszédokkal, és megiszunk velük egy sört,
  • amikor rádöbbenek, hogy sokkal többet sétálok, mint régen, és élvezem,
  • amikor vonattal van kedvem hazamenni, és a Nyugatiból húsz perc múlva egy másik világba érkezem meg,
  • amikor eszembe jut, milyen jó, hogy az egyszer majd megszülető gyerekem itt nőhet fel.

 

 

Megosztás Facebookon