nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Munk Veronika: “Itt az emberi test az áru, a vagina a szolgáltatás”

Munk Veronika: “Itt az emberi test az áru, a vagina a szolgáltatás”

Több száz nő árul szexuális szolgáltatást a németországi kikötőváros, Bremerhaven "piros lámpás" negyedében. Kétharmaduk magyar. Munk Veronika, az Index újságírója fél éven át sok időt töltött velük, és most könyvben mutatja be mindennapjaikat Berta, egy nyírségi lány sorsán keresztül.
Kempf Zita
Kempf Zita
f Ajánlom

Azt, hogy mit tapasztaltál Németországban, először egy cikksorozatból tudhattuk meg, most pedig megírtad a Kéjutca című dokumentumkönyvet. Mindehhez tavaly szinte beköltöztél a szexmunkások utcájába. Igazi kihívás egy riporternek.

Hálás is vagyok érte. Ritka, hogy egy újságíró ennyi időt szánhat egy a témára, bár mindig az van bennem, hogy lehetett volna még többet ott tölteni. Nagyon szeretek riportozni, pláne olyan területen, ahova újságíró ritkán megy. A piros lámpás negyedekben ritkán tárják ki az ajtót, és mondják, hogy gyere be nyugodtan, sőt, gyere vissza bármikor.

Bár azt nem lehet mondani, hogy magával a témával ne foglalkozna a sajtó.

Nem, sőt, akár elcsépeltnek nevezhetném. Amivel ez a könyv mégis többet ad, az az, hogy sikerült közel kerülni nemcsak magukhoz a munkát végzőkhöz, hanem az őket körülvevő emberekhez: a magyar “madámhoz”, a stricikhez, a kliensekhez.

Hogyan képzeljük el a helyszínt?

Bremerhaven egy kikötőváros, a Lessingstrassén működik a helyi “piros lámpás negyed”. A nők utcára nyíló, hatalmas ablakos kabinokban dolgoznak, melyet maguk bérelnek. A járókelő válogathat, és ha megállapodik valakivel, elhúzott függönyök mögött jön létre az aktus. A prostitúció Németországban legális és szigorúan szabályozott. Az érintettek mozgóárustól vásárolhatnak meg minden kelléket az óvszertől a menstruációt “eltüntető” szivacson át a szagtalan masszázsolajig, ami nem leplezi le a félrelépő férjeket.

 Fotó: Bődey János
Munk Veronika (Fotó: Bődey János)

Az itt dolgozók nagy része magyar; mintegy száznyolcvan fiatal nő. Hogyan alakult ez így?

A kétezres évekig csak németek dolgoztak (mára egy nő maradt közülük), a többiek thaiok, illetve főként közép-kelet-európaiak. Azért van kint sok magyar, mert a cég, amely kiadja a kabinokat, egy magyar nőt szerződtetett, ő segít eligazodni az “újaknak”. De itt még a biztonsági őrök is magyarok.

Hogyan fogadtak a bizalmukba?

Sok időt töltöttem azzal, hogy megszokjanak. Eleinte nem is beszélgettünk, csak ott lézengtem az utcában, olykor a videós kollégámmal együtt. Persze pontosan tudták, hogy nem kliensek vagyunk, és nem is kozmetikusok vagy fodrászok (akik egyébként rendszeresen jönnek ide). Egy idő után ők is kíváncsiak lettek ránk.

A könyv végigvezet Berta történetén, ő három éve jár ide. Egy nyírségi kisváros bérházában nőtt fel, apja korán meghalt, szigorú anyja nevelte – ahogy írod –, és azt mondja: “az biztos, hogy soha nem akartam prostituált lenni”. Az első szerelme volt az a férfi, aki rávette az erotikus táncra, majd erre. Az ő sorstörténete mennyire mondható jellemzőnek?  

Annyiban nem, hogy nem állami gondoskodásban, elhanyagoló vagy bántalmazó szülőkkel nőtt fel. A legtöbb fiatal nő, aki Németországba jön, a húszas évei elején jár. Van valamilyen alacsonyabb szintű képesítése, de esetenként középiskolája is. Otthon szegénységben élt, nem volt a környéken munka, és egyszer csak hallott valakitől egy “nagyszerű lehetőségről”. A legtöbben már Magyarországon elkezdik az “üzletet”, és a még több pénz reményében mozdulnak külföldre. Majd évekig ingáznak úgy, hogy másfél-két hónapot kint, egy-két hetet pedig itthon töltenek.

Böbe és főnöke Jan Engel (jobbra) - Fotó: Jellinek Dóra
Veronika munkában – Fotó: Jellinek Dóra

Főleg annak tudatában tűnik ez keménynek, hogy sokuknak gyermekük vagy gyermekeik vannak otthon.

Igen, ez elég gyakori, ilyenkor többnyire a nagymama az, aki gondjukat viseli. De akad olyan is, aki a gyermekével együtt utazik. Találkoztam olyannal, akinek a gyermekére az apa vigyázott a kabin feletti apartmanban, amíg az édesanya dolgozott. Két munka között felszaladt szoptatni. Mindig trikóban dolgozott, és nem engedte, hogy a melléhez nyúljanak. Akikkel nincs kint a gyerekük, azok sokszor beszélnek arról, mennyire hiányzik nekik, és hogy tudják, mennyire szerencsétlen ez a helyzet, de nem lehet másként megoldani.

Körülbelül mennyi az a pénz, amiért ez megéri?

A legmagasabb összeg, amit hallottam, az 10 ezer eurónyi, vagyis mintegy három millió forint kereset egy út, vagyis körülbelül másfél hónap alatt. De ennek inkább a fele az átlagos, és a nők kilencven százaléka megosztja a bevételt valakivel. Ezt volt nekem a legnehezebb megérteni. Hogy ha már ilyen körülmények között, napi akár tizenhat órát dolgozva, a testükkel keresnek pénzt, legalább megtartanák. Ők egyébként általában nem stricinek tartják a másik felet, hanem inkább a párjuknak. Ez a fajta üzleti viszony szerintem részben a hazai patriarchális szemléletből adódik.

Azért a macsó képét árnyalja valamelyest, hogy itt a nő tartja el a férfit.

Igen, többen meg is kérdezték a könyv elolvasása után, hogy ezeket a férfiakat nem zavarja-e a kitartottság. Tessék? Hogy szegény stricit nem zavarja-e bármi is?!

Szerinted ezek a fiatal nők meddig tudnának jutni, ha itthon maradnának, és átlagos utat választanának?

A legtöbben biztos, hogy csak a minimálbérig. Az egyik kinti interjúalanyomnak például kisgyermek-felügyelői végzettsége van. Ha el is tudna helyezkedni, nem mondom, hogy kenyérre és tejre nem jutna neki, de sokkal többre sem. Ez a lány most tele van aggatva aranyakkal, iPhone 6-ossal jár, és nem nézi az árakat. Mindez azonban számára nemcsak pénzt jelent, hanem valamiféle eszközöket ahhoz, hogy valakinek lássa, láttassa magát – én legalábbis így érzem.

 Fotó: Bődey János
Munk Veronika (Fotó: Bődey János)
A húsz percért járó harminc eurójával Bremerhaven olcsó helynek számít. Tíz évvel ezelőtt a húszperces üzletért errefelé még ötvenet fizettek a vendégek. Harminc euró volt egy szimpla francia az autóban, negyven euró a sima szex és ötven a kabinos komplett, amin az óvszeres orális szexet, majd az azt követő szintén óvszeres közösülést értik. De jött a válság, egyre nagyobb lett a szegénység, és a kelet- és közép-európai szexmunkások igencsak lenyomták az árakat.
 

Te milyennek látod a szereplőidet? Önálló akaratú, tudatos döntés nyomán munkát végző embereknek, vagy áldozatoknak, akiket jó lenne megmenteni? A prostituált és a szexmunkás kifejezéseket egyaránt használod.

Erre nem tudok válaszolni. Magyarországon jellemző egyfajta duális szemléletmód, miszerint a prostituált vagy rabszolga, vagy öntudatos dolgozó. Pedig ezek nem fekete-fehér helyzetek (nem ideértve természetesen a gyermekprostitúciót vagy a súlyos bűncselekményeket), összetett gazdasági, társadalmi és pszichológiai háttere van annak, ha egy nő ebből tartja el magát vagy a családját. Baromi nehéz megállapítani, meddig működik valaki szuverén személyként, és mikortól hatnak rá dolgok. Lehet, hogy nem kényszerből kezdi el valaki abban az értelemben, hogy agyba-főbe vernék, de kényszer a gazdasági kényszer is, sőt, ez talán a legerősebb. És akkor van még az, amit szerelemnek is nevezhetünk, de inkább pszichés függőségről, szeretetvágyról van szó. Ugyanakkor… a szegénység is belevihet valakit egy látszólag önként vállalt tevékenységbe, és a legbrutálisabb prosti-strici kapcsolatban is érezheti a nő, hogy ez neki valamiért megéri. Nehéz tehát megmondani, hogy egy prostituált áldozat-e, vagy sem, főként, ha saját magát nem tartja annak. Persze azt sem hiszem, hogy bármelyikük erről álmodott volna kislánykorában, és a többség ma is utálja, mint a szart. Egyébként újságíróként távol áll tőlem, hogy állást foglaljak, én csupán bemutatni igyekeztem ezt a közeget.

Akkor úgy kérdezem: milyennek láttad te ezt a tevékenységet? Voltak-e negatív érzéseid?

Én soha nem tudnám ezt csinálni, mert… egy csomó minden miatt. Volt, akinél teljesen megértettem, miért vállalta, de olyan is, akiről azt gondoltam, de jó lenne, ha legközelebb már nem látnám ott, mert borzalmas, amilyen kapcsolatban él. Meg ez az egész, ami ott megy, ez a húspiac. Nem csoda, hogy ők maguk is távolítják maguktól azt, amit nap mint nap végeznek. Nem használnak például olyan, a köznyelvben simán működő szavakat, mint dugás, baszás vagy kurva. A prostitúcióra azt mondják: “üzletben lenni”, dolgozni.

Munk Veronika:

És téged megvisel, amiket a munka során látsz, vagy te is “távolítasz”?

Inkább az utóbbi, az szükséges is ehhez a szakmához. Bár a gyerekekkel kapcsolatos durvaságokat nem bírom, amióta nekem is van két lányom. Mondjuk, a prostitúcióban sok minden rejtve zajlik. Tudjuk például, hogy évente több száz embert vásárolnak meg mindenestől pénzért, de a legrémesebb esetekhez nemigen lehet közel jutni. Bár a könyv főszereplőjét is fojtogatta már kliens, a biztonsági őrök mentették meg, és az is előfordult, hogy hallotta, hogy a barátja veri a szomszéd kabinban dolgozót. Itt ritka a kényszerítés, de azért most is folyik egy per, amiben a strici és az anyja a hajánál fogva rángatta vagy hideg vízzel zuhanyozta a fiatal lányt, ha a sokadik óra után már nem akart, nem bírt tovább dolgozni.

Ha rajtad múlna, hogyan szabályoznád a prostitúciót? Milyennek látod a mostani magyar rendszert?

Álszentnek. Hiszen a törvény nem bünteti, ugyanakkor ellehetetleníti ezt a fajta munkavégzést. A régi nyilvánosházakhoz vagy a németországi utcához hasonló, szabályozottabb rendszernek megvan az az előnye, hogy tisztább helyzetet teremt, így talán nagyobb eséllyel menti meg a nőket a kihasználástól és bűntényektől, ha már megszüntetni úgysem lehet ezt a jelenséget. De egyetértek azzal is, hogy itt mégiscsak egy emberi test az áru, a vagina a szolgáltatás, amire morális és emberjogi okokból nem lehet csak úgy, egyetértőleg rábólintani. A megoldás ez esetben is utópia: olyan gazdaság, ami mellett mindenkinek van reális lehetősége tanulni és a választott szakmájából emberhez méltó módon megélni.

Munk Veronika:

A kuncsaftokról írod, hogy van köztük olyan családos ember, aki reggelente futócuccban jön – kocogásnak álcázva a dolgot. Mások buli után, hétvégén érkeznek, ha nem sikerül a csajozás. De sokan vannak a függők is, illetve olyanok, akik egyszerűen több szexre vágynak, mint ami van a házasságukban. Te büntetnéd őket?

Nehéz kérdés. Ezek a férfiak is sokfélék. Bemutatok például egy Alex nevű politikust, aki azért jár oda, mert számára ez egy tiszta üzlet, ha dugni akar, és nincs kedve, ideje gin tonikokat fizetni a diszkóban. Mások azt gondolják, ezek a nők azért állnak ki az ablakba, mert nimfománok. Ha nálunk bevezetnék a kliensbüntetést, szerintem érdemben nem változna semmi, csak zárt ajtók mögé hívnák a férfiakat.

Mit gondolsz, Berta és a többi szereplőd most is ott állnak a “kirakatban”?

Senki nem hagyta abba azóta. Pedig Berta mindig azt állította, hogy pár hét, és befejezi. De következő alkalommal is ott találtam. Azt mondta, a pénz visszahúzza, mert mindig van valami, amire gyűjteni kell.

Az itthon hagyott családtagok, egy faluközösség általában tudja, hogy mivel foglalkozik az illető? Mit mondanak erről?

Családtagokkal csak elvétve találkoztam, bár volt, akivel annyira jóban lettem, hogy meghívott magához, és az édesanyja isteni borsólevest főzött nekem. A mama szemében könny csillogott, amikor elmesélte, hogyan derült ki, hogy mit csinál a lánya. A rokonok általában azt mondják, hogy nem örülnek ennek, de közben láthatóan szép környezetben élnek abból a pénzből, amit az illető megkeres. A megítélés sokféle lehet, de előfordul, hogy a kint dolgozót üzletasszonynak tartják, családfenntartónak, még ha a munka természetéről nem is beszélnek. Persze ez is csak azokra igaz, akik közel engedtek magukhoz, hiszen aki a putriba megy vissza, mert az összes pénzét elvették, az nem fog meghívni engem levesezni.

 

Megosztás Facebookon