nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Gyere haza, fiatal – de azért ez nem lesz könnyű menet

Gyere haza, fiatal – de azért ez nem lesz könnyű menet

Természetes érzés, ha az ember pár évnyi külföldi tartózkodás után haza akar költözni – mert hiányzik a szülőföldje, a barátai, a rokonai és egyáltalán, Magyarország úgy, ahogyan van. Talán ezért olyan nagy csalódás, ha a folyamat során akadályokkal szembesül az ember, méghozzá a legváratlanabb helyeken.
Fodor Marcsi
f Ajánlom

A külföldről hazatérő magyarok főleg három dolog miatt panaszkodnak: nehéz az ügyintézés, nem találnak munkát, és az iskolában nem szeretik a külföldön tanult gyerekeket. Sokan azt is mondják, aki egy macerás tajkártya-ügyintézés miatt feladja a hazaköltözés gondolatát, az soha nem is gondolta komolyan. De azért talán nem ártana kicsit megkönnyíteni az útjukat.

“Egyik iskolának se kellett a fiam”

Ildikó négy gyerekkel akart hazaköltözni Magyarországra Angliából, 21 év után. Végül a nehézségeket látva ma csak a két kicsi él vele – a két nagy inkább kinn maradt az apjukkal.

“Eredetileg csak egy évre mentem ki, nyelvet tanulni, de aztán megismertem a férjemet, aki angol. Összeházasodtunk, jöttek a gyerekek, és a hazaköltözés időpontja egyre csak tolódott és tolódott. De akárhány év is telt el, én mindig tudtam, hogy egyszer majd haza akarok költözni. Csak nem egészen így terveztem a dolgot.

A család két éve kezdte el megtervezni a hazatérést, és első körben természetesen a gyerekek iskoláját akarták elintézni. A két nagy fiú akkor 14 és 16 éves volt, a szülők úgy vélték, hogy mivel kinn egy jó gimnáziumban kitűnő tanulók, ez nem lesz probléma, még akkor sem, ha még soha nem jártak magyar iskolába.

Bár az Oktatási Hivatalban azt mondták, hogy a külföldön tanuló gyerekekre más jogszabályok érvényesek, az iskolaigazgatók csak csóválták a fejüket: mindegyikőjük azt hiányolta, hogy nem felvételiztek, és azt mondták, enélkül nem vehetik fel őket. Pedig a hatályos jogszabályok szerint erre nem is lenne szükségük, el kellene fogadniuk a kinti tanulmányaikat. De van egy kiskapu, miszerint a végső döntést mindig az iskola igazgatója mondja ki, és ők egytől egyig elzárkóztak.

Volt, ahol egyértelműen kimondták: “Mi versenyiskola vagyunk, nincs szükségünk olyan diákra, aki visszatartja az osztályt. Ez a hozzáállás azért esett különösen rosszul, mert épp akkor költözött ki Angliába egy ismerősöm, és egészen más volt az angol iskolák hozzáállása. Mindenütt azt mondták, nem baj, ha nem beszélik a gyerekei a nyelvet, majd segítenek nekik bepótolni, amit nem tudnak. Ehhez képest az én magyar gyerekeimre, akik beszélték a nyelvet, mindenütt csak húzták a szájukat, és úgy tűnt, hogy csak szakmunkásképzőbe kerülhetnek be.

A nehézségeket látva Ildikó két nagy fia végül úgy döntött, hogy inkább kinn érettségiznek le, és ott járnak majd egyetemre. Ildikó azonban ennek ellenére sem mondott le a hazaköltözés gondolatáról, és úgy látta, ha még általános iskolás korban hazahozza a 12 éves fiát, elkerülheti ezeket a gondokat. Így nehéz döntést hoztak: kettészakadt a család.

Fotó: Profimedia
Fotó: Profimedia

Irreális elvárások

“Életkora szerint a fiam hetedikes lett volna, de az igazgató döntése alapján végül hatodikba került. Azt mondták azért, hogy legyen ideje bepótolni a dolgokat. Azt is rögtön közölték velünk, hogy bár járna neki heti két felzárkóztató óra magyarból, azt nem tudják biztosítani, és azt is, hogy az első perctől úgy fogják osztályozni, mint a többi gyereket, nincs felmentés vagy türelmi idő. Emlékszem, rögtön a második héten a Walesi bárdokat kellett megtanulni, és a fiam úgy magolta ezt be, hogy nem is értette tökéletesen, hiszen ez még egy magyar gyereknek se könnyű. De ötöst kapott. Minden egyes jegyért, amit szerzett, keményen megdolgoztunk. Együtt olvastuk, jegyzeteltük a tankönyveket, kis kártyákat csináltuk, ábrákat.

Félévkor egyedül történelemből volt csak négyese, minden másból ötös lett. De a tanárok ennek ellenére folyamatosan piszkálták. A tornatanár közölte vele, hogy soha nem lesz belőle ember, ha nem tud bukfencezni. Az énektanár megfenyegette, hogy minden órán intőt kap, ha nem tanul meg szolmizálni – de az nem érdekelte, hogy csodálatosan hegedül. Angolt nem tanulhatott, mert azt mondták, az nem lenne igazságos a többiekkel szemben, így egy év némettanulás után beültették egy olyan csoportba, akik első óta német tagozatosak voltak. Amikor kiderült, hogy a fiam ennek ellenére jobb, mint a többiek, a tanár azzal gyanúsította, hogy nem is ő írja a leckéit, és ordított vele, hogy vallja be, ki segített benne.

A legnehezebb azonban az volt neki, hogy szembesülnie kellett azzal, hogy Magyarországon a csalás, a puskázás, a másolás teljesen mindennapos az iskolában. Ez Angliában ismeretlen fogalom. Sehogy sem fért bele a »dobozba« így a diákokkal, és a tanárokkal is egyre több gondja volt. Végül kétévnyi kínlódás után átírattam egy magániskolába. Most minden nap másfél órát vonatozik, hogy időben beérjen, de nem panaszkodik. Én pedig úgy érzem, visszakaptam azt az érdeklődő, boldog gyereket, aki Angliában volt.”

Sokan kérdik Ildikótól, hogy ha ennyi szenvedést okozott az itthoni iskolarendszer a fiának, miért nem fogták magukat, és költöztek vissza? Hiszen lett volna hová. De ő azt mondja, bár az iskola nem volt tökéletes, ő egy percig sem bánta meg a költözést: a gyerekei magyartudása sokat fejlődött, és az iskolán kívül a gyerekkoruk tökéletesnek mondható. Sok barát, rokon veszi körbe őket, és otthon érzik magukat. Olyannyira szeretnek itthon élni, hogy már a férje is azt tervezi, hogy feladja a kinti vállalkozását és ideköltözik, amint a nagy fiúk elmennek egyetemre.

Ildikóék tapasztalatai az iskolával kapcsolatban egyáltalán nem egyediek. A magyar iskolarendszer az esetek többségében nincs felkészülve a külföldről hazatérő magyar gyerekekre, pedig egyre többen vannak. A hazatérő családoknak pedig általános tapasztalatuk, hogy az iskolák lepattintják őket. Hiába a minisztériumi állásfoglalás, az iskolaigazgatóknak szabad kezük van abban, kit vesznek fel, kit nem. Sok helyen elvárják, hogy mondjuk egy hatodikos gyerek osztályozóvizsgát tegyen az előző egy-két év anyagából (noha az EU-s jogszabályok szerint el kellene fogadniuk a kinti bizonyítványaikat, és eléggé meg lennének lőve a kiköltöző családok, ha amikor megérkeznek külföldre, ez lenne az elvárás velük szemben is), de az is gyakori, hogy csak azzal a feltétellel veszik fel a gyereket, ha a szülő beleegyezik, hogy visszateszik egy-két vagy akár három évvel is, ami nyilván csak arra szolgál, hogy a szülő inkább más iskolát keressen.

“Hiába jelentkezem az álláshirdetésekre”

A másik nagy illúzió, amivel a hazatérő magyaroknak szembe kell nézniük, az álláskeresés nehézsége. A többség azt gondolja, hogy a kinti munkatapasztalattal, nyelvtudással itthon könnyen fog majd állást találni, különösen mert mindenütt azt hallani: emberhiány van. A helyzet azonban egyáltalán nem ennyire rózsás.

Bacsó Georgina 2008-ban költözött ki Londonba. Nyelvtudás nélkül is pillanatok alatt talált állást: egy hotelben lett szobalány. Aztán ahogy fejlődött a nyelvtudása, szép lassan elindult a szakmai szamárlétrán is. Másfél év után már ő felügyelte a többiek munkáját, és hat év után már a részleg vezetője lett.

Fotó: Getty Images
Fotó: Getty Images

“Amikor megszületett a lányom, akkor kellett azzal szembesülnöm, hogy a vezetői beosztás nem nyolcórás munka, és bizony a gyermekfelügyelet nagyon drága Angliában. Azt gondoltam, hogy ha hazajövök, sok gondom megoldódik: mivel nagy a család, könnyebben találok embert, aki vigyáz a lányomra, ha bármi történik, és mindenki azt mondogatta, hogy pillanatok alatt találok majd állást.

Magyarországon még a kiköltözésem előtt rengeteg munkatapasztalatot szereztem, gondoltam a tökéletes angolnyelv-tudással és a kinti referenciáimmal nem lesz gondom. A valóság azonban az, hogy még egy állásinterjúra sem jutottam el az elmúlt fél évben.

Georgina azt meséli, amikor Londonból nézegette az álláshirdetéseket, még ő is úgy gondolta, hogy rengeteg a lehetőség a szakmájában. A lakóhelye környékén rengeteg multi van, akik folyamatosan hirdetnek, így fel se merült benne, hogy ez nem így lesz.

“Óriási a csalódásom, különösen azért, mert mindenki azt mondja: nem bennem vagy az önéletrajzomban van a hiba. Ismeretség kell és protekció kellene – de nekem egyik sincsen. Tudásom van és munkakedvem, de ami elég volt egy idegen országban, az, úgy tűnik, itthon kevés. Sok olyan hazaköltöző ismerősöm van, aki hasonló cipőben jár. Talán azt hiszik, angol bért akarunk, vagy talán a gyerek az akadály, pedig egyik sem igaz. Tudom, hogy nem fogok annyit keresni, mint kinn, de ha csak a pénz körül forogna az életem, soha nem jöttem volna haza. Most nem könnyű az életünk, mert csak a férjem dolgozik, és ő sem a szakmájában, én pedig itthon vagyok még gyesen, de tudom, hogy akárhogy is lesz, én itthon maradok. Ha nem találok állást, akkor vállalkozni fogok. Kinn sem futamodtam meg az első akadálynál, miért tenném ezt most?”

“Senki nem tudja pontosan a szabályokat”

Az ügyintézés labirintusáról mindenkinek vannak történetei – ezért valójában nem meglepő, hogy a hazaköltöző magyaroknak is alaposan kijut a bürokráciából. A jogszabályok évről évre változnak azt illetően is, mit kell leadni és megszüntetni annak, aki kiköltözik – és a kavarodás nem kisebb akkor sem, ha az ember vissza akarja csinálni a dolgokat.

“2013 áprilisban költöztünk ki ketten a férjemmel – meséli Dóri. – Akkoriban olyan rosszul állt a svájci frank, hogy az otthoni munkánkból keresett pénzből nem tudtuk volna tovább fizetni a lakáshitelünket. Én Londonban lakásokat takarítottam, a párom pedig egy szalonban takarította az aukcióra szánt autókat. Öt évig akartunk kinn maradni, de végül három év után hazajöttünk, mert már nagyon vágytunk haza. Ebben persze az is benne volt, hogy én akkor már öt hónapos terhes voltam, és semmiképpen nem akartam kinn szülni. De nem a baba az egyetlen ok. Mindig is tudtuk, hogy a házunk, az álmaink és a családunk itthon van.

A család kijelentkezett az otthoni tb-ből, amikor kiköltöztek, mert figyelmeztették őket arra, hogy ha ezt elmulasztják, több százezres büntetést szabhatnak ki rájuk. Azt azonban senki nem mondta el nekik, micsoda kálváriát kell végigjárniuk ahhoz, hogy újra visszakerüljenek.

“2016 november végén, amikor hazajöttünk, bementünk az OEP-hez, hogy szeretnénk visszajelentkezni. Nálunk volt az összes adópapír, és kitöltöttük a nyomtatványt is, ami ehhez kell. Akkor azt mondták, hogy nincs más teendőnk. Ők majd hivatalból kikérik Angliából a szükséges igazolásokat, és amíg az nincs itt, nem tudunk mást tenni.”

Bár figyelmeztették őket, hogy ez akár két-három hónapig is eltarthat, a család számára elég komoly anyagi és lelki terhet jelentett. Hiszen egy kismamának állandó orvosi felügyeletre van szüksége, ami az állami ellátórendszeren kívül nem olcsó mulatság.

Állami kórházba jártam, mégis mindenhol fizetnem kellett. Nem zsebbe persze. Számlát kaptam, amit a gazdasági osztályon kellett befizetnem. Megkérdeztem ugyan az OEP-nél, hogy nem fizethetném-e magam után a tb-t, de azt mondták, hogy erre nincs lehetőség, amíg a papírok Angliából nem érkeznek meg. Én elhittem nekik, hiszen ők ismerik a szabályokat. Minden egyes orvosi vizsgálat 5-15 ezer forintba került, és azzal riogattak az ismerőseim, hogy akár két-háromszázezer forint is lehet a szülés, így izgatottan vártam minden nap a postást, hátha kapok híreket.

A munkaügyi irodában panaszoltam el egy ügyintézőnek, hogy mi a helyzet, ő tanácsolta, hogy menjek be a NAV-hoz, és próbáljam meg náluk elkezdeni a tb-m befizetését. Megörültem a lehetőségnek, és be is mentem ezt elintézni. De hiába. A következő vizsgálat alkalmával az orvos ugyanazt mondta: még mindig nem érvényes a tajszámom, fizessek. Visszamentem a NAV-hoz, ahol közölték, hiába fizetek, amíg nincs itt az angol igazoló levél, ez így marad. Ismét beletörődtem abba, amit a hivatal mondott.

Csakhogy az ügyintéző tévedett.

Ez akkor derült ki, amikor a család bement a OEP-hez február végén, amikor már csak egy hónap volt hátra a szülésig. Közölték velük, hogy természetesen meg lehet gyorsítani a tb-szám aktivizálását. Például, ha valaki munkát kap – mint ebben az esetben a férj, akinek szinte azonnal lett tb-je. Vagy ha valaki regisztrált munkanélküli – ami ebben az esetben megvolt a kismamának. Vagy ha valaki egyszerűen elkezdi fizetni maga után a tb-t, ami ebben az esetben meg is történt. De valahogy ezt elfelejtették neki mondani korábban.

“Nagyon rendes volt a hölgy, aki a tb-nél dolgozott, és látva a befizetéseimet, azonnal aktivizálta a tajszámomat. Ami pénzt kifizettem az állami kórházban, azt sajnos nem kapom vissza, de nem is ez bosszant igazán, hanem az, hogy hónapokig vártam, aggódtam a szülés költségei miatt, pedig egyetlen percet sem kellett volna.

Nem értem, hogy lehetséges az, hogy minden hivatal mást mond, pedig a magyarok visszavándorlása nem ma kezdődött. Felháborító, hogy minden attól függ, milyen ügyintézőt fog ki az ember.

Az ismerőseimtől úgy hallom, hogy vidéken segítőkészebbek, Budapesten lassabban mennek a dolgok, és olyan igazolásokat is kérnek, amikre másutt nincs szükség. Persze nem bántuk meg egy pillanatra sem, hogy hazaköltöztünk – de azért azt nem volt jó megtapasztalni, hogy még ma is nagyjából azon múlik, sikerül-e valamit elintézni, hogy éppen milyen hangulatban van az asztal túloldalán ülő ügyintéző.”

Megosztás Facebookon