“A szerelem hozott Párizsba, itt kellett megvalósítanom az álmomat”

A mi szerelmünk nyelve az angol maradt

Adel Guerrot, a helyes francia fiú fél évet töltött Budapesten egyetemi cserediákként, amikor megismerte Nórát. Később közös munkahelyen dolgoztak, ami meghosszabbította az ittlétét. A kapcsolatuk egyre mélyült, és amikor 2010-ben vissza kellett térnie Párizsba, Nórát is vitte magával.

“Noha a gimnáziumi évek alatt tanultam franciát, és az első diplomám kedvéért le is nyelvvizsgáztam belőle, mire francia földre léptem, ennek teljesen nyoma veszett – emlékszik vissza Nóra. – Sok másik európai országgal ellentétben itt viszont elvárás, hogy beszéljük a helyi nyelvet, így néhány hónapnyi hiábavaló munkakeresés után beiratkoztam két francia nyelvtanfolyamra. Habár az első hely nem hozta meg a várt áttörést, a második, a Párizsi Magyar Intézetben tartott oktatás végre a felszínre hozta az eltűntnek hitt középfokú tudásomat. Adellel viszont kezdettől fogva angolul beszéltem, és ez a későbbiekben sem változott. A mi szerelmünk nyelve ez maradt.”

Nyelvtudás nélkül költözött egy idegen országba a szerelem kedvéért Rita

Párizs, ez a nagy, gyors és lüktető város furcsán hódította meg Nórát. A mai napig emlékszik az első igazi párizsi pillanatra, amikor a Saint-Lazare vasútállomás előtt, egy gyorsétterem első emeletének ablakában figyelte az alattuk zajló forgalmat. Kicsit ijesztő, kicsit hihetetlen volt. Aztán Párizs megmutatta a másik arcát is: a Louvre, az Eiffel-torony, a csendes félreeső, macskaköves, lépcsős utcácskák a Montmartre-on. Volt, ami elbűvölje a lányt.

“Adel mindig mondta még Budapesten, hogy mennyivel egyszerűbb és biztonságosabb, könnyebb ott az élet. Nem értettem. Épp a Blahán dicsért minket. Később a Gare de l’Est-nél, az egyetlen alkalommal, amikor arra adtuk a fejünket, hogy megvárjuk az éjszakai buszt (a taxisok itt nem szeretik a kieső fuvarokat), ami otthon normális és megszokott dolog, rájöttem, mire gondolhatott. Egyszerűen nem éreztem magam biztonságban. Így hát kerestünk inkább egy kávézót, és megvártuk az első metrót. Ez volt az egyetlen alkalom az itt töltött idő alatt külvárosiként, hogy éjfélnél tovább kimaradtunk.”

A belvárost nem lehet megfizetni

Nóráék a külvárosban élnek, Párizsban lakni luxus. Rendkívül drága mind lakást bérelni, mind vásárolni a francia fővárosban.

“Ha bérelni (venni) szeretnél itt egy lakást, akkor a lakbér (hiteltörlesztő) minimum háromszorosát kell keresned. A fizetések egyébként nem túl magasak, így leginkább olyan párok számára realitás (a nulláról) egy két-három szobás lakás Párizsban, akik menő francia école de commerce (fizetős, üzleti) diplomával, és ennek köszönhetően jó állással rendelkeznek. Nekünk, többieknek marad Párizs környéke. Mi eleinte észak felé laktunk. Ez a rész intenzíven beépített, a 70-es években a bevándorlóknak létrehozott rész. Több előnye is van, ebből az egyik értelemszerűen az ár. Ezen kívül jár ide metró, és még tölteni való paprikát is lehet kapni – igaz, marokkóit. Szerencsére két évvel ezelőtt át tudtunk költözni Le Perreux-sur-Marne-ba, ami az előbbi világtól nagyon eltér. Ez Párizstól kelet felé van, Disneyland irányába. Úgy is hívják, “Kelet-Párizs Gyöngye”. Errefelé sok a családi ház, az emberek mosolyognak, köszönnek egymásnak, beszélgetnek az utcán. A folyóparti kis sétányon, a Marne mellett lakunk, sokan futnak, az idősek kutyát sétáltatnak, fiatal szülők tolják a babakocsit.”

“Két diplomával sem találtam állást!”

“Eleinte nehéz volt feldolgozni, hogy két diplomával, angol nyelvű banki munkatapasztalattal nem találok állást magamnak. Nos, igen, a tökéletességre törekvő franciáknak tökéletes francia diploma kell. A kiköltözésem előtt otthon egy iszonyú intenzív időszakot éltem meg, dolgoztam, lediplomáztam másodszor is, valamint Adel mellett éltem a külföldi egyetemisták laza, bulizós életét. Mindent akartam, azonnal és egyszerre. Így aztán tulajdonképpen, bár furcsa volt, jót tett a hirtelen rám szakadt szabadidő, a végtelen séták a Szajna-parton, a Latin-negyedben, a parkokban, de a kevésbé ismert kerületekben is.

Majd amikor már épp kezdtem volna otthon érezni magam, Adelt Genfbe szólította a munkája másfél évre. Így hát bedobozoltunk, TGV-re ültünk, és egy januári estén megérkeztünk a francia–svájci városba. Az itt töltött időszakban kezdtem a vállalkozás gondolatával foglalkozni. Ekkor döntöttem el, hogy online szeretnék dolgozni, egy – vagy több – olyan vállalkozásban, amit bárhonnan irányíthatok, akárhová is költözünk. Azt még nem tudtam, mit szeretnék csinálni pontosan, de abban már biztos voltam, hogy otthonról fogok dolgozni.”

Nóra modern amerikai “marketinggurukat” olvasott, követte őket, kíváncsian figyelte, mit jelent egy-egy e-commerce start-up, mit és hogyan csinálnak, akik ebbe vágnak bele. De maga még mindig nem lépett az üzleti útra. Visszatérve Párizsba állása lett, egy gyógyszerkutató cégnél alkalmazták. Már ekkor félretett a majdani vállalkozáshoz. Aztán megszületett a kislányuk, Emma. És ez volt az, ami a végső lökést megadta.

“Franciaországban a dolgozó anyukák általában a szülés után tíz héttel már visszamennek a munkahelyükre, ha csak nem veszik ki az éves szabadságukat, pár héttel megtoldva az előzőt. Ezzel már korábban is tisztában voltam, és abszolút nem tudtam elképzelni, hogy ne legyek a kisbabámmal legalább a bölcsi kezdetéig otthon. Így itt volt az ideje, hogy kipróbáljam az évek alatt felhalmozott elméleti tudást. Ha Emmával szeretnék maradni, otthonról kell dolgoznom.”

Nyugaton imádják, itthon alig ismerik

Nóra először Párizs belvárosában látott foutát, még évekkel ezelőtt egy aprócska boltban. Már akkor megfogta őt az anyag sokszínűsége, praktikussága.

“Két évvel ezelőtt viszont, épp a termékkeresős időszakomban, Emmával a pocakban újra ránk talált ez a csodatermék. Napsütéses vasárnap délelőtt volt, akkoriban költöztünk Le Perreux-be – fel akartuk hát fedezni a piacot. Szerencsénk volt, ugyanis van egyetlen hétvége az év során, amikor az egész főutca, az Avenue General de Gaulle piaccá alakul, szól a város hangszóróiból a vidám zene, a gyerekeknek játszanak a bábszínházasok és mindenféle érdekességet lehet látni. Nos, ezen a napon kint volt egy kedves házaspár is, akik millió színben árultak foutákat, szépen, szivárványszerűen felsorakoztatva.

Szerettem volna venni egyet, de vagy fél órán keresztül ott álltam, és nem tudtam dönteni, melyik legyen. Végül egy szürkét hoztam el. Otthon persze megbántam, hogy csak egyet vásároltam, így megkértem Adelt, hogy menjen be Párizsba, abba az évekkel ezelőtt látogatott kisboltba,  és hozzon még legalább kettőt. Aztán valahogy a kettő sem volt elég. Az első egy egyszínű, méhsejtszövésű világosszürke volt, amit egy hasonló, de lilás színű követett, majd következett három sima szövésű: egy pinkes-lilás, egy búzavirágkék és egy világosszürke. Ha én ennyire szeretem, másokat is elvarázsolhat – gondoltam. Valahogy így indult a vállalkozásom – így lett meg hozzá a termék.”

Nóra, ha tehetné, mindből tartana egyet otthon – de az eddigi több mint nyolcvan színből, ami megfordult náluk, képtelenség. Viszont a vállalkozáshoz ez a nagy szortiment kitűnő alapnak bizonyult. Megterveztette az oldalt, és elindította a Hello Pamut nevű vállalkozását.

Három az egyben: fotós, stylist, üzletasszony

Nórának nincs profi segítsége – lassacskán megtanulta a fotózást, a stylingot. Ha Emma lefoglalja, akkor a férje segít a neki. A fotók nagy részét eleve ő szerkeszti. Nóra inkább a színek élethűségét ellenőrzi.

“Sokan jelzik a vásárlás után, hogy élőben még szebbek a színek, mint a képeken. Ez részben mindig örömmel tölt el, de persze finoman jelzi, hogy azért mégiscsak egy lelkes amatőr volnék. Do it yourself, madame! – ezt az elvet meg kellett tartanom. Emma két hónapos volt, mikor elmentünk az első kollekciónkat összeválogatni. Vittük magunkkal, ahogy azóta is minden alkalommal. A hölgy, akitől vásárolok, maga is négygyermekes anyuka, így nagyvonalúan felajánlotta, ha úgy alakul, az irodájában, a székében ülve etessem meg a babát.”

“Lelkes vagyok, de nem robot”

Nóra legtöbb idejét most mégis Emma köti le. Inkább periodikusan, kampányszerűen tud most a munkával foglalkozni.

“Van egy napi szinten továbbgörgetett tennivalólistám – ötletek a telefonom –, de nem bánom. Az elején nagyon keveset aludtam, hajnali 3-4 órakor mentem aludni, hogy mindenképp meglegyen az új blogposzt, a szép új hírlevél, a napi Instagram-poszt. De nem vagyok robot, néha nekem is kell pihennem, feltöltődnöm, így egyelőre csendesen lépegetünk előre, de kétségtelen, hogy bőven van még mit csinálni. Majd ha a kislányom óvodás lesz, a vállalkozásom is szintet tud lépni. Most viszont átláttam, így, hogy nekem kevés időm maradt, a rendelések feldolgozása, a csomagok kiszállítása, hogy minden gördülékenyen, profin és zavartalanul működjön, más feladata lett. Találtam egy új start-up céget, őket bíztam meg ezzel a fontos feladattal, nélkülük nem menne. Szerencsére a lelkesedésen túl türelemből is bőven adatott nekem.

Érdekes, hogy a francia nyelvben nem létezik az a szó, hogy “olcsó”. Viszont megbecsülik a kétkezi munkát. Ez a francia mentalitás, a magas minőségre törekvés, valamint magunk és a kezünkből kiadott termék vagy szolgáltatás megbecsülése teljes mértékben inspirál. A vállalkozásom is ennek szellemében próbálom igazgatni az útján.”