Tényleg úgy bánnak a törökökkel, mint egy vírussal?

Vízágyúk és rohamrendőrök oszlatták a tömeget, miután a holland hatóságok nem adtak leszállási engedélyt Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter repülőjének, aki egy rotterdami nagygyűlésen kívánt részt venni. A gyűlés témája az április 16-i törökországi választás volt, amelyen várhatóan jelentősen kiegészítik Recep Tayyip Erdoğan jelenlegi török elnök jogköreit. Konkrétan egy februárban jóváhagyott alkotmánymódosításnak köszönhetően megszüntetnék a miniszterelnöki pozíciót, és a végrehajtó hatalom fejévé neveznék ki a jelenlegi elnököt. Ezen felül azonban a török csúcsvezető innentől kibocsáthat törvényerejű rendeleteket, költségvetési tervet is készíthet és jogszabályokat küldhet vissza a parlamentnek. Mindez azért aggasztja a külföldi, főleg a nyugat-európai politikusokat, mert Erdoğan a tavaly levert puccskísérlet után tovább központosítaná a hatalmat.

A holland rohamrendőrök farkasszemet néznek a török tüntetőkkel Rotterdamban, március 12-én.

Az eset abban a Hollandiában történt, amelyet Európa egyik legerősebb liberális demokráciájaként tart számon a világ. Ahhoz, hogy megértsük, pontosan mi vezetett ide, érdemes megnézni a bevándorlás – ezen belül is a török bevándorlók – hátterét.

A második világháború után

A második világháborút követően Hollandiában – akárcsak a kontinens jelentős részén – hatalmas volt a kereslet a képzetlen munkaerő iránt, mivel számtalan építkezés indult el, részben a rommá lőtt épületek, részben az infrastruktúra modernizálására. Mivel Hollandia nem tudta feltölteni az így megjelenő munkahelyeket saját állampolgáraival, elsősorban függetlenné váló gyarmatairól, Indonéziából és a Dél-Amerika északi részén található korábbi Holland Guyanáról (Suriname) importált munkaerőt. Bár az innen érkező bevándorlóknak sem volt zökkenőmentes a beilleszkedés, helyzetükön sokat segített, hogy korán érkeztek a világháború után rendeződő holland társadalomba, és nem utolsósorban, beszélték a nyelvet is, valamint a holland kultúráról is volt némi fogalmuk.

Az első hullám után Hollandia Marokkóval és Törökországgal együttműködve indított vendégmunkás-programokat. Ezeket eleinte ideiglenes munkásoknak gondolták – a hetvenes években körülbelül 55 000 török és marokkói vendégmunkás érkezett Hollandiába –, azonban a bevándorlási és munkavállalási kvóták szigorítása miatt sokan a maradás mellett döntöttek, amelyhez a családok egyesítését szolgáló törvények szolgáltattak kiskaput.

A hetvenes–nyolcvanas évek

A hetvenes évek végére Hollandia már a multikulturalizmust ünnepelte, a vendégmunkásoknak pedig jogi védelmet és alapvető szociális szolgáltatásokat nyújtottak, ezzel is elismerve hozzájárulásukat a holland társadalomhoz. Azonban ez az időszak egybevágott az olajválság eredményeként kialakuló gazdasági hanyatlással, illetve a holland gazdaság átalakulásával. Csökkenni kezdett a termelő, ipari munkahelyek aránya, amely egészen addig nagy számban vette fel a képzetlen vagy alacsony képzettségű munkaerőt. A holland gazdasági növekedés lassulásával azonban nem csökkent az országba beáramló bevándorlók száma, amely kevesebb mint 200 ezerről több mint 600 ezerre duzzadt. Az új munkahelyeket szigorú oktatási követelményekhez kötötték, ami fokozta a bevándorlók körében a munkanélküliséget, mivel ők lényegesen kisebb arányban fértek hozzá a minőségi oktatáshoz. Elkezdett éleződni a feszültség a holland társadalom és a bevándorlók közösségei között, és erőre kaptak a bevándorlóellenes politikai pártok.

Ráadásul ezzel egy időben valóságos robbanás volt tapasztalható a Hollandiába áramló menekültek között: a kilencvenes évek elejére Hollandia évi 50 ezer menekültet fogadott be, a társadalom szemében pedig a korábbi pozitív kép elkezdett megváltozni, és a menekültekre, bevándorlókra már nem úgy tekintettek, mint a társadalom számára értékes hozzájárulást nyújtó emberekre, hanem a holland jóléti államon élősködő, a munkahelyeket a hollandok elől elvevő fenyegetésre. Mindezt annak ellenére, hogy, amint feljebb is olvasható, a bevándorlókat az oktatáshoz való hozzáférés erősen gátolta a “fehér galléros” holland állások betöltésében. Ennek az eredménye egy 1998-as törvény lett, amely korlátozta a menekültek befogadását. Igaz, ennek mellékhatásaként olyan, nem dokumentált bevándorlóktól vonták meg a munka lehetőségét, akik előtte már legálisan dolgoztak és adót is fizettek Hollandiának. Közülük sokan ezért feketemunkát kényszerültek vállalni, ahol alacsonyabb volt annak a kockázata, hogy rájuk bukkannak és kiutasítják őket az országból.

Befelé forduló társadalom és két gyilkosság

Ez tovább fokozta a szegregációt és tovább élezte a társadalmi feszültségeket is. Ahogy a bevándorlókat egyre inkább arra kényszerítették, hogy a “rendes” társadalomból kiszorulva saját kapcsolataikon keresztül találjanak boldogulást, közülük sokan kezdtek elfordulni a holland többségi társadalomtól, és egyre többen családjuk és anyaországuk kultúrájában találták meg azt az elhárító mechanizmust, amely segített számukra elviselni a fentiekben vázolt kirekesztést.

A kilencvenes évek egyre szigorúbb bevándorlási politikája megágyazott annak a légkörnek, amely napjainkban már nyíltan bevándorlásellenes és populista retorikájával nemcsak a holland jobboldalon, hanem a társadalom szélesebb rétegei körében is elérte, hogy az állampolgárok egyre ellenségesebben viszonyuljanak a más országból érkezettek felé. A kétezres évek elején két nagy nyilvánosságot kapott gyilkosság csak tovább fokozta az egyre romló közhangulatot. 2002-ben Pim Fortuynt, a nyíltan iszlámellenes politikust egy Volkert van der Graaf nevű aktivista lőtte le, elmondása szerint azért, “mert bűnbakot csinált a kizsákmányolt muszlimokból”. Két évvel később az éppen a Fortuyn halálát feldolgozó filmjén dolgozó rendezőt, Theo van Goghot ölte meg Mohammed Bouyeri holland–marokkói kettős állampolgár.

Pim Fortuynra emlékező holland demonstrálók 2002-ben

A korábbi, gazdasági természetű félelemből táplálkozó bevándorlóellenesség innentől kultúrharccá alakult a neoliberális nyugati kultúra és a holland lakosság tizedét adó török–marokkói bevándorlók között. Ennek hatására tovább erősödött a kirekesztés és a diszkrimináció, amelynek egyik eredménye a mostani holland választáson a jelenlegi miniszterelnököt Mark Ruttét szorongató, populista iszlámellenes Geert Wilders és a nevével fémjelzett PVV, a holland szabadságpárt megerősödése.

A holland Donald Trumpnak is nevezett populista, iszlámellenes Geert Wilders

Az euroszkeptikus Wilders korábban többször is botrányt kavart, amikor azt mondta, megválasztása esetén “de-iszlamizálja” Hollandiát, mecseteket és iszlám iskolákat zárat be, illetve betiltja a Koránt, a amelyet korábban Hitler Mein Kampfjához hasonlított.

Nem csak holland probléma

A bevándorlás és a menekültek témája jelenleg épp az egyik legfőbb európai kérdés, amelynek mentén egymásnak feszülnek az egyes országok kormányai, azonban – főleg a törökökkel szemben – nem új keletűek a jobboldali kifakadások. 2010-ben történt ugyanis, hogy nyugati szomszédunk, Ausztria török nagykövete, Kadri Ecved Tezcan óriási diplomáciai botrányt okozott, amikor kicsit sem finomkodva úgy fogalmazott, hogy Ausztria úgy bánik a törökökkel, mint egy vírussal. Fontos hangsúlyozni, hogy ez 2010-ben, vagyis öt évvel a tavalyelőtti menekültválság előtt történt.

Tezcant természetesen azonnal beidézte az osztrák külügyminisztérium, amely Ankaránál tiltakozott a nagykövet szavai miatt, Werner Faymann osztrák kancellár pedig azt mondta, a török diplomata ezzel a kijelentésével minden osztrákot megsértett. Az osztrák szélsőjobb még arra is felszólította az ország vezetését, hogy szakítsák meg a diplomáciai kapcsolatokat Törökországgal.
Tezcan a Die Presse című lapnak adott interjújában azt mondta, az Ausztriában élő, 250 ezer körüli létszámú török származású népcsoport tagjainak gettóban kell élnie, miközben a politikai vezetés xenofób szólamokkal hangolja ellenük az amúgy is egyre ellenségesebb lakosságot.

“A külföldi nyaralást leszámítva az osztrákokat nem érdeklik más kultúrák – mondta Tezcan. – Pedig az osztrák birodalom számos különböző etnikai csoportból állt, ezért megszokhatták volna, hogy mások is élnek köztük. Mi történik itt? Akkor miért adtak állampolgárságot 110 ezer töröknek? A törökök boldogok Ausztriában, és nem akarnak semmit az osztrákoktól, pusztán nem szeretnék, hogy úgy bánjanak velük, mint egy vírussal. Még sosem láttam olyan szociáldemokrata pártot, mint amilyen ebben az országban van – mondta, a kancellár pártjára utalva. – Általában a szociáldemokraták védik az emberek jogait, bárhonnan is érkezzenek. De tudják, mit mondtak nekem erre? Ha kinyitjuk a szánkat, Strache (Heinz-Christian Strache, a szélsőjobboldali osztrák szabadságpárt vezetője – a szerk.) még több szavazatot fog kapni. Ez egészen hihetetlen!”

A török nagykövet azt is elmondta, hogy Michael Spindelegger, akkori osztrák külügyminiszter még csak nem is találkozott vele hivatali ideje alatt. Tezcan megemlítette, hogy sem őt, sem négy elődjét sem keresték soha az osztrák hatóságok, hogy közösen próbáljanak megoldást találni az ausztriai törökök integrációjára.

Németországban, ahol Európa legnagyobb török közössége él, ezzel egy időben Thilo Sarrazin, a német nemzeti bank, a Bundesbank egyik vezetője robbantott ki hatalmas botrányt Németország eltörli önmagát című könyvével, amelyben azt állította, hogy a bevándorlók – főleg Németország muszlim lakossága – elbutítják a társadalmat, emellett semmit nem tesznek hozzá az ország fejlődéséhez, és amúgy sem lehet őket integrálni a többségi társadalomba. A könyv kiadása óriási botrányt okozott, és többen azzal fordultak Angela Merkel német kancellárhoz, hogy mentse fel állásából a banki vezetőt.

Thilo Sarrazin 2012-ben írt “Európának nem kell az euró” című könyvének bemutatóján

A fenti trendeket az azóta is napirenden lévő török EU-tagságtól való félelem is táplálja, amelyeket bizonyára nem enyhített, hogy a menekültválság kezelésében játszott szerepéért az Erdoğan-rezsim (még a tavalyi puccs előtt) komoly kedvezményeket kapott az Európai Uniótól. Kérdés, hogy az alkotmánymódosítást követő áprilisi választásokon – ahol Erdoğan bebetonozhatja a hatalmát – milyen irányba folytatódik az évtizedek óta folytatódó, egyre ellenségesebbé és elzárkózóbbá váló Európa alakulása.