Elvesztette a látását, mégis észreveszi maga körül a nyomort Krisztián

“Aki mélyszegénységben él, az nagyon nehezen kér” – kezdi a beszélgetést Koncsol Krisztián, aki Nyíregyházára jár egyetemre, szociális munkásnak tanul.  Mivel Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében lakik, gyakran találkozik a szegénységgel, nyomorral. Krisztián 27 évesen veszítette el a látását, tizenhárom évvel ezelőtt, ugyanis glaukóma szembetegséget kapott, amit 1992-ben már felfedeztek az orvosok, de azt mondták, hogy nem fog romlani az állapota, szinten lehet tartani. 2004-ben azonban Krisztián teljesen elvesztette látását, és ezen az állapoton már nem tudtak segíteni. Közel két évig depressziós volt emiatt, de aztán összeszedte magát, és mostanra komoly tervekkel készül a jövőre. 2014-ben leérettségizett, most pedig lassan végez a felsőoktatási szakképzéssel, utána szociálpedagógia szakra jelentkezik. Krisztián nagyon büszke arra, hogy a tanulmányi átlaga mindig 4,6 fölötti, és a tanulás mellett még arra is jut ideje, hogy másokon segítsen.

Koncsol Krisztián

“Amíg láttam, addig zenéltem, esküvőkön, lakodalmakon léptem fel, a szintetizátorom mellett énekeltem is. Aztán elveszítettem a látásomat, és akkor kicsúszott a lábam alól a talaj, rossz időszak volt, de végül rájöttem, hogy mit is akarok: tanulni. A tanulást, a tudásomat soha senki nem veheti el tőlem. A másik döntésem pedig, hogy segíteni szeretnék az embereknek. A falubéliek eddig is hozzám jöttek, ha valami gondjuk volt, és ilyenkor igyekeztem segíteni nekik, elsősorban jogi ügyekben, ügyintézésben, szociális kérdésekben. A faluban éppen ezért nagyon tisztelnek engem.

A legnagyobb vágyam az, hogy a diploma megszerzése után legyen egy kis irodám egy pici faluban, ahol az emberek eljönnek hozzám, és én segítenék nekik. Lehet, hogy Budapesten vagy a Dunántúlon furán hangzik ez, de itt nálunk Szabolcsban nagyon jól jönne egy ilyen hálózat. Van egy jó barátom, ő jogot végzett, szintén látássérült, ő is csatlakozna hozzám. Szerintem Borsodban is lenne létjogosultsága ennek, mert az ország legszegényebb részein az emberek pénz, munka  és tudás hiányában a legelemibb dolgokat sem tudják elintézni maguknak.

Azért kértem segítséget az Adjkirály!-tól, mert a szomszédaim bajban vannak: Kati 39 éves, szellemi fogyatékos és mozgáskorlátozott, a szülei már régen meghaltak. Az élettársa pedig, aki egyben a gondnoka is, nem tud elmenni dolgozni, mert Katinak egész napos felügyeletre van szüksége. Ők ketten 54 ezer forintból élnek, de a körülményeik leírhatatlanok. 

A nagy hidegben elfagyott a víz, most már mosakodni sem tudnak, és tüzelőjük sincsen. Napi egyszer kapnak meleg ételt mindketten, ezt már sikerült elintéznem, és egy egyházi alapítványtól is kaptak nemrégiben 5000 forintnyi utalványt. Nekik ez óriási segítség, pedig apró dolognak tűnik! Én pedig örülök, hogy segíthettem egy kicsit, de jó lenne, ha lenne tűzifájuk, és a víz is újra folyna a házban. László nem lusta ember, menne dolgozni az ország másik felébe, lenne is munkája, de a munkásszállóra mégsem viheti magával Katit. Ha valaki tudna nekik segíteni tüzelővel és jó tanáccsal, az nagyon jó lenne!” – mondta el Krisztián az NLCafénak.

Krisztián a gyakorlati idejét beteg gyerekek között szeretné eltölteni, és az Adjkirály! partnereként is szívesen segítene a jövőben, mert sok embert ismer, aki örülne bármilyen adománynak, annyira rossz körülmények között él. Egyelőre azonban ott segít, ahol tud, a saját környékén, és közben tanul. Nyíregyházára, az egyetemre busszal jár, mindig az édesanyja kíséri ki a megállóhoz, a buszsofőrök pedig szólnak neki, ha le kell szállnia, ismerik már. Rengeteg segítséget kap az Egyetem Esélyegyenlőségi irodájától, ahol remek szakemberek dolgoznak és szívvel-lélekkel végzik a munkájukat. Azt mondja, hogy a látása nélkül is megtanult boldogulni, a számítógépét is tudja kezelni egy vakoknak kifejlesztett speciális programmal.

Ha bárki tud Krisztián szomszédainak felajánlani tűzifát vagy egyéb segítséget, akkor erre a linkre kattintva megteheti.