nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
“A közúton a magyar sofőr egy egoista dög, egy kulturálatlan tahó”

“A közúton a magyar sofőr egy egoista dög, egy kulturálatlan tahó”

A taxis mögöttem már akkor kiszállt az autóból és teátrális mozdulatokkal jelezte, hogy hát peeersze, vár ő türelemmel. Naná, hogy megvárja, aztán csak lesz valami, majd összeröhögött alkalmi közönségével. Az is férfi volt, a telefonját nyomkodta a járdán. Nagy produkció volt készülőben, egy nő parkolni készült. Negyvenöt fokba’, hátramenetben. Ez a nő én voltam. Miután mosolyogva elsuttogtam, hogy bekaphatjátok, egyetlen szépen megtervezett ívben beraktam a kocsit a helyére, kiszálltam, és ha hosszú hajam lenne, megráztam volna.
Hódos Hajnalka
Hódos Hajnalka
f Ajánlom

“Anya, dudálsz majd?”

– kérdi vigyorogva a kislányom a gyerekülésben. “Csak akkor, ha találkozunk egy Bumburnyákkal” – válaszolom, és én is vigyorgok, mert tudom, csak azért kérdezte, hogy kimondjam ezt a szót.

A Bumburnyák az átlagos magyar sofőr elnevezése, nemre, életkorra és autótípusra tekintet nélkül. A férjem találta ki az elnevezést, hogy a gyerek ne tanuljon csúnya szavakat. Legalábbis többet ne.

Petrával sokat utazunk, Vácról Budapestre, Vácról Bajára, Vácról a Dunakanyar egyéb településeire és a városon belül is. 17 évesen szereztem meg a jogosítványom, balesetem eddig nem volt, az autómon okozott horpadások úgy keletkeztek, hogy leparkoltam, bementem elintézni a dolgom, aztán arra jöttem ki, hogy megnyomták a kocsit. Elérhetőséget, betétlapot soha nem hagytak. Belföldi és külföldi tapasztalatom egyaránt van, az utóbbi négy évben volt három gyorshajtásom, ebből kettő az 51-es sz. főúton, belterületen, a Solt vége tábla előtt 20 méterrel.

Egy egynégyes fehér géasztrám van, 98-as, nincs benne szervokormány. Az autó műszaki állapota kiváló, ezért hagyom rábeszélni magam a Világ Legjobb Autószerelőjénél minden évben, hogy még egy évig ne adjam el. Valójában én ragaszkodom ehhez az autóhoz, nem a V. L. Autószerelője, de ezt beismerni amolyan női gyengeség lenne. Ha sok pénzem lenne, egy Volvo S60-ast vennék, mivel nincs sok pénzem, 10 éves kombi Astrákat nézegetek, nagypapa-autókat a Dél-Alföldről. Jól vezetek, és különleges ismertetőjelem, hogy három évig jártam egy kétütemű Trabanttal, ami azt hiszem, önmagában is kivált némi tiszteletet.

Ennyi bevezető után rátérnék arra, miért is született meg bennem az elhatározás, hogy a magyar úrvezetőkről írjak. Hát mert tele van a tököm, azért!

A közúton a magyar sofőr egy egoista dög, egy kulturálatlan tahó, és fogalma sincs arról, merre van az előre. Egy ősbunkó. És alig-alig van kivétel. Ez a megállapítás nem holmi hisztérikus kitörés, hanem az utóbbi évek összesűrűsödött esszenciája.

Anekdotázhatnék most a huszonhatossal tekerő bácsikról, akiknek csipesz van a nadrágján, és oda van pókozva a pébépalack a bicikli csomagtartójára, és szánhatnék két bekezdést is azoknak, akik szombaton bejönnek a teszkóba/temetőbe/piacra, és úgy járkálnak egész délelőtt, hogy kinn van a bal index. Szidhatnám az anyját a hülye audisnak meg a kalapos skodásnak. Nem teszem, mert ők az a napi egy-két futóbolond, akiket az ember még úgy is elvisel, ha éppen migrénje van, menstruál, vagy csak simán hisztis.

A többiek. Ők vannak többen.

Pedig az én idegeim az 51. sz. főúton edződtek, akinek alacsony a vérnyomása, vagy úgy érzi, ellaposodott és tartalmatlan az élete, nyugodtan csináljon heti két Budapest–Hercegszántó túrát, idősebbek, várandósok és művészek elég, ha Bajáig mennek. Az út különösen a tavaszi és az őszi mezőgazdasági munkák idején kalandos, mikor több dzsondér és kláász van az úton, mint szuzukiszedán.

De most maradjunk a kettőán. Ami egy autóút lenne, ha nem lenne kétszer egysávos, és nem lenne jobban lefojtva, mint kisnyugdíjasnál a vegyes tüzelésű kazán.

Szóval kilencvennel lehet menni, a kétsávos részeken meg száztízzel. Körülbelül félórás út után érkezhetnénk meg mondjuk a Hősök terére, nyugodtan és időben, ha nem lennének az úton magyar úrvezetők és az ő autóik.

Már a második percben értetlenséggel és egoizmussal átitatott butasággal találkozom, mikor megpróbálok úgymond becsatlakozni a forgalomba. Mutogat. Mellettem, balra. Hogy mit nyomom neki. Nekem mutogat, akinek amúgy van egy elsőbbségadás kötelező táblája, szóval nem azzal foglalkozik, hogy megy tovább, hanem azzal, hogy én mit nyomom neki.

Értem én, Magyarországon hatvannal szokás felhajtani az autóútra (pályára is), városban bekanyarodni meg huszonöttel kell, értem én ezt a népszokást, de nekem azért mégis van egy beteges elképzelésem arról, hogy ezt az egynégyes motort azért meg kell hajtanom, mint zinger a varrógépet, hogy elérjek egy kényelmes utazósebességet.

Ami lehet akár kilencvenöt kilométer per óra is. De ezt sosem érem el, mert a gödi kihajtó előtt szoktak állni a rendőrök, a pihenősávban, ahol kilencvenes tábla van.

És ahol tábla van, ott a magyar sofőr két lábbal áll rá a fékre, és lassít le negyvenötre, és megyünk szépen egymás mögött, mint egy csóróbb vándorcirkusz.

Ilyenkor már idegállapotba’ vagyok, de nem mutatom. Ugyanez a szokás akkor is, ha koccanás vagy nagyobb baleset miatt a rendőrök valami hihetetlen csoda folytán nem zárják le a sávot. Akkor azért lesz dugó, mert a magyar sofőr nézgelődik. Mittomén mit, hogy nem a Béla-e az, neki van ilyen nisszánja.

Végre elhagytuk a trafizó rendőröket és tádám, itt a két sáv, örülök, gyorsítok, haladunk! De ekkor az addig álmodozó, nyolcvannal kóválygó metálezüst német-alsóközépkategóriás tulajdonosa felháborodik:

Mit keres ez a szakadt opel a belső sávba’? Na még mit nem! Az én autóm legalább hat és fél évvel fiatalabb, mint ez a szar” – gondolhatja magában és elkezdi a belső sávban tolni neki, felgyorsít akár száztízre is. Aztán elégedetten megy vissza a külső sávba. Ha én tovább merészelek menni, és nem tudom, hol a helyem (ti. mögötte), akkor újra beáll mögém, letúr-levillogtat az útról, elengedem, megy húsz métert a belsőben százhússzal, aztán megint vissza a külsőbe.

Vele egy kategóriába tartozik az, aki csak akkor mer gyorsan menni, ha egyenes az út. A legkisebb kanyarban is befékez, szinte lehetetlen megelőzni, kilométerekre beragadhatunk mögé, agyvérzésközeli állapotban. Szinte mindig hatalmas önérzettel párosul ez a vezetési stílus is.

A kétsávos autóutat amúgy is úgy értelmezik Magyarországon, hogy akinek jó kocsija van, az a belső sávban megy, akinek a közítélet szerint nem, az menjen csak a külsőben.

Ők már Szlovéniában sokkot kapnak, ha véletlenül valamilyen oknál fogva egyszer át kell lépniük az országhatárt. Ott amúgy sem száztizenkettővel előzzük meg azt, aki száztízzel megy, ezért nem is tart a közutak legveszélyesebb manővere hosszú percekig. Ez az élmény is meglepő lesz, készüljetek rá!

Meg is érkezünk az M3 bevezető szakaszára, itt van egy-két sajátos példány, a mindenkire rávillogó és mindenkit körbeautózó feketebéemvéterepjárós, a fogalmatlanka, aki nem is érti, hogy került ide, ő csak le akart ugrani húsz deka parizerért, a középső sávban késésben levő és ezért a visszapillantóban sminkelő nő, az izzadó vidéki, aki inkább leteszi a kocsit és gyalog mén, mert Pesten úgy mennek, mint az állatok, és meg is érkeztünk az első közlekedési lámpához.

Mindig van egy, aki úgy ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét. Őt onnan lehet megismerni, hogy még zöld a lámpa, de már levette a lábát a gázpedálról és szépen becsorog. A rutinosok nyugalmával. Ez az a típus, aki miatt legszívesebben kiszállnék az autóból, míg piros, bekopogtatnék az ablakon, aztán kivenném azon keresztül, és addig szorítanám a nyakát, míg meg nem ígéri, hogy soha többé nem ül a vezetőülésbe.

A másik ilyen, aki előbb fékez, aztán teszi ki az indexet, hogy be akar kanyarodni. Ha kiteszi egyáltalán.

Meg is érkeztünk. Harminc perc helyett háromnegyed óra alatt. Persze fokozhattam volna és megemlíthetném azokat, akiknek a közút megoldandó feladatai közül a legnagyobb mumus a körforgalom, és biztos ami biztos alapon nem hajtanak ki, hanem megvárják, míg elfogynak balról. Akik nem értik, hogy nemcsak az balesetveszélyes, ha valaki kétszázhússzal száguldozik, hanem az is, ha külterületen, autóúton vagy pályán hetvennel szédeleg. Mert zenét, papír zsebkendőt keres, telefonál, vagy mert neki úgy kényelmes és kész.

Mert a magyar sofőr egy önző barom.

Beül az autójába, és onnantól nagy ívben, mindenkire. Övé az út, neki vált a lámpa, az ő dolga és ő maga sokkal fontosabb, neki gyorsabbnak kell lenni. A többi autós nem is ember a számára, csak zavaró tényező, akit legszívesebben letúrna az útról. Leszarja, hogy nem tudnak mellé beállni a parkolóba, akkor sem igazít rajta. Nem érdekli a másik. Semmi nem érdekli.

Ez önmagában nagy baj, sok baleset, koccanás és bosszankodás forrása. Ezt tetézi, hogy sokan a KRESZ-t sem ismerik. És nem bonyolult szabályokról beszélek, hanem közlekedési táblákról. Hogy mikor old fel egy sebességkorlátozást egy útkereszteződés. Mi az az útkereszteződés. Ezek a közúti közlekedés alapjai. És hiányoznak.

A másik baj, hogy a sofőrök többsége nem vezet jól. Nem az a jó sofőr, aki alatt több ló dübörög, akinek drága autója van. Sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudni, de az ilyen ember nem is ér többet. Az élete sem. Semmiféle tisztelet nem jár neki az utakon. A rutinos sofőr sem jó sofőr, mert a megszokás hamar elaltatja az éberséget. Az semmire nem garancia, hogy erre járok húsz éve, ismerek minden kanyart. A balesetmentes sofőr sem feltétlenül jó sofőr, lehet, hogy csak szerencsés, vagy évente négyszer-ötször ül volán mögé.

Most akkor mondjam meg, milyen a jó sofőr, ugye?

Hát jó, megmondom. Ötévente átmegy egy olyan rutin- és különleges helyzetek vizsgán és egy szigorú KRESZ-vizsgán, ami nem beikszelős, hogy be lehessen tanulni, hanem feleletadós, kifejtős vizsga. Hetven felett évente, hetvenöt felett pedig nem vezethet.

Mást vártatok?

Én ezt várom. Mert szeretek vezetni, és a hosszabb utak alatt nagyon kifáradok abban, hogy nem a vezetésre kell figyelnem, hanem arra, mit szerencsétlenkednek körülöttem mások. Hogy a frusztrált embertársam hibája miatt ne az árokban kössek ki. Hogy ne törjem össze az autóm, mert a tisztelt úrvezető nem érti, miért nekem van elsőbbségem, az autómra ugyanis szükségem van, és ha kiesik alólam, nagyon nehézzé válnak a mindennapjaim. Hogy a kiprovokált előzésbe ne dögöljek bele gyerekestül. Mert nemcsak vezetni szeretek, hanem élni is.

Olvass még autóvezetés témában az NLCafén:

Megosztás Facebookon