Drága emberek, beszéljünk már rendesen magyarul!

Oké, elfogadom, helyesen írni sajnos honfitársaink jelentős hányada nem tud. Szomorú, de ez van: az OECD tavalyi felmérése szerint ugyanis az általános iskolát elvégző diákok 20 százaléka funkcionális analfabéta. Ez már önmagában sokkoló eredmény, amin nem segít, hogy a kereskedelmi tévékből ömlő szenny, a benne lubickoló hírességalakú amőbák sem a Kazinczy-verseny zsűrijéből váltottak a bércelebség, az előbbinél lényegesen jobban jövedelmező hivatására.

Az viszont egyenesen sírnivaló, amikor közszereplők, netán politikusok (akik ugye vezetik az országot és képviselik a népet) szájából hangzanak el olyan szavak, amelyek hallatán egészen szimpatikussá válik hallójárataink forró ólmos kezelése. A teljesség igénye nélkül lássunk pár olyan kifejezést, amelyeket már csak azért is érdemes elkerülni, hogy még véletlenül se kerüljünk egy kalap alá egyetlen politikussal vagy celebzsoldossal sem.

Úgymond…

Ez a förmedvény néhány éve indult hódító útjára, és sajnos sikeresen eresztett gyökeret a magyar köznyelvben. Ez a töltelékszó még a nyolcvanas-kilencvenes években gyűlölet tárgyát képező izénél is ocsmányabb, az izét ugyanis legalább kreatívan, afféle verbális jolly jokerként lehet alkalmazni. Az úgymond viszont maga a feleslegesség úgymond csimborasszója, hiszen úgymond minden második úgymond szó után úgymond le lehet írni, mégsem változtat a mondat úgymond lényegén. Remélem ez a példamondat kellően elrettentő ahhoz, hogy ezt a szót, amit most már ígérem, többször nem írok le, a parlagfű nyelvi megtestesülésének tekintsük és lelkesen irtsuk a beszédünkből. Köszönöm!

Avagy köcce, köfi és a többiek

Ezek már inkább az interneten megjelenő vadhajtások, írásban még csak-csak lehet nagylelkűséget gyakorolni a kifejezések használóival szemben (bár betonszilárd érvem nincs rá, de lássuk be, egy olyan közegben, ahol az olyan szavak, mint a bulykah és a szupcsy megélnek, ott a fentieknek is marad egy kis hely). De ha valaki ezeket a szavakat a szájával megformálva mások hallójárataira szabadítja, ott nincs bocsánat, ott nincs semmi, csak hó és a határban kaszáló halál. Végiggondoltam közben, írásban sem kéne ezt nagyon erőltetni, azzal ugyanis mások szeme világát tesszük kockára, amennyiben a bevérzés közben elszenvedett látáscsökkenés annak számít.

A legek…

“A legoptimálisabb megoldás” – az utca embere típusú interjúkban gyakori szóvirág akkor válik ijesztően fájdalmassá, amikor tanult emberek szájából hangzik el, korra, nemre és minden egyébre való tekintet nélkül. Testvérkéi a legideálisabb és legtökéletesebb, akik legalább annyira feleslegesek, mint a diszpécserközpont az Ubernél.

A vén Eerópa

Aki így mondja, az valószínűleg aatóval is közlekedik, így két a-val kiejtve, így is tudatva a világgal, hogy a logopédia szó hallatán előbb gondol lábápolással is foglalkozó cégérfestőre, mint beszédneveléssel foglalkozó szakemberre, pedig utóbbira jóval nagyobb szüksége lenne.
Itt említeném meg azokat akik ebédre szemvicset fogyasztanak (amit a hüttőből vesznek ki), ha pedig már itt tartunk, időzzünk el egy keveset a hosszan ejtett, szimpla mássalhangzók oltárán is. Lehet tájnyelvi sajátosság is, de sok esetben inkább a fenti szakember fájó hiánya mondat egyesekkel olyanokat, mint: tölle, rolla, esetleg azt, hogy féllek. Utóbbi érzés szokott hatalmába keríteni az ilyen kiejtés hallatán, főleg, hogy ez általában árulkodó a beszélő szellemi képességeivel kapcsolatban.

Föl-föl, ti rabjai a földnek

Még a Magyar Tudományos Akadémia is végzett kutatást a témával kapcsolatban: a fel, illetve a föl használata alaposan megosztja a társadalmat. Bár ami a nyelvhelyességet illeti, nincs döntő érv, azonban tény, hogy az előbbi változatot a kutatás eredménye szerint is jóval többet használjuk. Természetesen itt a tájnyelv erős befolyásoló tényező, ismerünk is olyan vezető politikust, aki szinte mindent ö-betűvel mond (föltétel, föladat, stb.), de legyünk tekintettel azokra is, akik az angolul secondhand embarrassmentnek nevezett (magyarul lásd: “nekem kellemetlen”) jelenségben szenvednek, amikor ez a változat karcolja végig a hallójárataikat.

Titukáim, muszáj ezt?

Kisbabákhoz gügyögő nagymamák előnyben, főleg, mivel az ő esetükben még akár bocsánatos bűnnek is lehetne nevezni az affektálással megtoldott erőszakot, amit anyanyelvünkön tesznek, de amikor felnőtt emberek rajzfilmfigura-hangon kittitáznak, madájkáznak, mindezt nyünnyögő fej-, és/vagy orrhangon, akkor valahol a világban tényleg elpusztul egy cuki, bolyhos kiscica.

Akármi-e vagy?

Persze, Sickratman hírhedt slágere óta boldog-boldogtalan él ezzel a fordulattal, de tekintve, hogy közel tízéves alkotásról beszélünk, talán ideje lenne túllépni rajta, elvégre a gerappa! is csak egy szűk évet bírt az ominózus Sziget után, és azt hiszem, kiegyezhetünk abban, hogy így jártunk a legjobban.

Napokig, ha nem hetekig lehetne folytatni a sort, megígérem, ha a kommentekben az engem melegebb éghajlatra elküldők között érkezik egy folytatásra elég javaslat a hasonló beszédtorzulásokból, rövidesen megírom a következő részt is. Addig is viszonlátásra helyett – ismerős, ugye? – szépen ejtett szavakat kívánok!

További cikkek helyesírásról, kiejtésről az NLCafén:

• A leggyakoribb hibák: te tudod, hogy írják helyesen?
• Miért nem tud helyesen írni a gyerek?
• Háundem, céundá és a többiek: hogyan ejtsük?