nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Leszámolás a piával: “Az estéktől féltem legjobban. A pokoli hosszú, téli estéktől”

Leszámolás a piával: “Az estéktől féltem legjobban. A pokoli hosszú, téli estéktől”

December végén, a sokadik átmulatott este és másnapos délelőtt után, elhatároztam, hogy egész januárban nem iszom. Dacból döntöttem így, hogy bizonyítsak magamnak, és mert azt gondoltam, gyerekjáték lesz. És az is volt. Egészen addig, míg el nem kezdődött a második nap, alkohol nélkül.
Szabó Panni
f Ajánlom

Utáltam, amikor apám ivott. Pedig rendszeresen ivott, miután kirúgták, még többet. Veszekedtem, kérleltem, érveltem, de semmi nem használt. “Jó ez így, kislányom, máshogy nem tudnék aludni se” – mondta mindig, én meg hülye mód annyiban hagytam.

Amikor már nem éltem otthon, a telefonbeszélgetésünkből meg tudtam mondani, hányadik sörénél jár.

Ha viccelődött, még épp csak túl volt a harmadikon, ha kereste a szavakat, a beszéde pedig szétfolyt, akkor már feles is volt a dologban. Furcsa, de erre a képességemre azután se lettem büszke, hogy apám alkoholizmusa javulni kezdett. Mindegy, mennyi idő telt el azóta.

Ahogy arra se, hogy az ivás afféle családi hagyomány nálunk. A papa is ivott, miután a mama meghalt. Hajjaj, de még hogy!

Képeink illusztrációk
Képeink illusztrációk

Fél rekesz délelőtt, fél rekesz délután, csak hogy meglegyen az egyensúly.

Az utánpótlásért anyám szaladgált neki a kisboltig meg vissza, égő arccal. Azt hittük, ha elmúlik a gyász, elmúlik a piázás is. Ja persze. Még azután is nyúlt a pohár után, hogy a három infarktus és az agyvérzés már végleg kiölte belőle azt a büszke és kemény férfit, aki egykor volt.

Aznap, miután a héten harmadszor ébredtem arra, hogy hánynom kell, majd készítettem elő a másnapos “bajnokok reggelijét” két aszpirinnel, kólával és apróval a mekis sajtburgerre, ez jutott eszembe.

Olyan leszek, mint ők – nyilallt belém, hogy aztán egy perccel később már a mentségeket keressem magamnak.

Húzós időszakom van: karácsonyi hajtás, évzáró bulik, ingyenpia, és amúgy is, mióta az exem kirakott, a magánéletem is egy kalap szar. Belefér egy kis elhajlás. Megérdemlem. Év vége van. És különben is, volt ez már rosszabb is.

Amikor nem sokkal később, munkába menet kénytelen voltam leszállni a villamosról, hogy ne hányjam el magam megint, rájöttem, hogy magamat hülyítem.

A megállók közt sétálva láttam be, hogy az elmúlt hetekben, mit hetekben, hónapokban, átestem a ló másik oldalára. Hogy valahol, valamikor nagyon félrecsúszott valami, és fogalmam sincs, mit tehetnék ellene. Aztán jött az a cikk a száraz januárról.

Egy amerikai életmódmagazin dobta a Facebook-falamra. Egy másik napon valószínűleg gondolkodás nélkül továbbgörgetem, sőt jót szórakozom magamban az újabb “se füle, se farka” amcsi kezdeményezésen. De aznap nem így volt. Becsülettel végigrágtam magam a szövegen, amiben a szerző a saját tapasztalatait írta le az alkoholmentes egy hónapjáról, és a végére még kedvet is kaptam a dologhoz. Egyrészt érdekelt, vajon kibírnék-e egy hónapot alkohol nélkül, másrészt, mivel nem tartottam magam rendszeres ivónak, alkoholistának meg pláne nem, úgy éreztem, gyerekjáték lesz.

Leszámolás a piával:

“Tényleg nem iszol? Beteg vagy?”

Belegondoltatok már abba, hogy itthon minden valamire való társasági esemény, rendezvény, program a közös ivás és lerészegedés köré szerveződik? Egész mostanáig én se nagyon. Pedig, tök mindegy, hogy egy laza péntek esti összejövetelről vagy koncertről, esetleg egy társasozós estéről van szó, mindenhol központi téma, hogy “és akkor mit isztok?” Ha annyi pénzt kapnék, ahányszor az elmúlt hetekben megkérdezték tőlem, hogy “te beteg vagy?”, “miért nem iszol?”, “egy kis pohárral se?”, azt hiszem, gazdag ember lennék.

Hiába igyekeztem érthetően elmagyarázni az indokaimat, még így is meglepően sokan hitték, hogy csak szívatom őket, és a hátuk mögött persze ugyanúgy iszom, mint eddig, még ennél is többen sejtettek “új pasit” a dologban, de ami a legdurvább, a hónap végére terjedni kezdett egy pletyka – a lazább baráti körben – arról, hogy terhes vagyok. Mintha legalábbis elképzelhetetlen lenne, hogy valaki, bármilyen különösebb ok nélkül, önként lemond az italról.

“Ez olyan, mint a szénhidrátmentes diéta, nem?”

És a vicc az egészben, hogy a legnagyobb kihívást még ezzel együtt se a többszereplős, társaságinak nevezett események jelentik. Az igazán közeli barátokat, akikkel havonta általában többször is találkozom, nem lehetett és nem is akartam ennyivel leszerelni. Azt hittem, elsőre is meg fogják érteni a miérteket – nyilván, hisz ismernek –, ezért kis híján az asztalra köptem a narancslevet, amikor legjobb barátnőm második alkalommal nekem szegezte a kérdést:

“Oké. De azért nem kell, hogy ténylegesen ne igyál, nem? Itt maga az ötlet a fontos. Mint a szénhidrátmentes diétánál: mindenki tudja a szabályokat, de egy szelet pizzát azért csak megeszünk.”

Negyed órába és egy rakás, a témában íródott cikkbe telt, mire nagy nehezen sikerült meggyőznöm, hogy a nem ivás lényege az, hogy nem iszol. Egy kicsit sem. Az íze kedvéért sem. És persze még most is próbálkozik. Kitartóan. Hogy “de biztos nem?”, “jól meggondoltad?” “és akkor ez már februárban is tartani fog?”, az is igaz, hogy most már leginkább csak a hecc kedvéért csinálja. 

Az estéktől féltem a legjobban. A pokoli hosszú, téli estéktől.

Azelőtt nemegyszer előfordult, hogy hazafelé tettem egy kis kitérőt, és beugrottam a sarki éjjelnappaliba egy üveg rozéért, hogy aztán a kedvenc sorozatomat nézve, elszürcsöljem az üveg felét.

Leszámolás a piával:

Rettegtem attól, hogy ha nincs a kellemes tompultság, magamra maradok a gondolataimmal, amik ha kell, ha nem, a nyomoromat üvöltik majd az arcomba minden sötét sarokból.

Nem így lett. Egyszer sem éreztem igazán, hogy a rohadt életbe, kell az a pohár bor. Persze az első két hét nehéz volt. Nem pokolian, hanem pont annyira, amennyire magamnak azzá tettem. És később is voltak nehéznek tűnő pillanatok, amikor annyira, de annyira könnyű lett volna igent mondani, és hagyni az egészet a francba magyarázkodásostul, mindenestül. De végül kibírtam. Aztán meg már jöttek a beígért pozitív mellékhatások: a jobb közérzet, a több energia, a nagyobb lelkesedés. Azóta úgy pattanok ki az ágyból az ébresztő első csörgésére, mint a villám.

Mondjuk nem lett hamvasabb a bőröm, vagy csillogóbb a szemem, és a világot se tudnám kifordítani a sarkaiból csettintésre.

Nincs vastaps, nem vagyok más ember

Egy hosszú nap végére ugyanúgy elfáradok, mint eddig bármikor. Nem lettem absztinens se, de most már legalább biztosan tudom, hogy családi hagyomány ide vagy oda, a legnehezebb pillanatokban is remekül boldogulok alkohol nélkül. Most. Márciusban. És jövő januárban is.

Miért kell ezt az egészet dátumhoz kötni?

– teszi fel a kérdést dr. Zacher Gábor, a Honvédkórház főorvosa, aki január elején az NLCafénak is beszélt arról, hogy egy jól működő alkoholstratégia és megelőzést szolgáló mentálhigiénés program nélkül néhány éven belül egymillióra nőhet a magyar alkoholisták száma.

A főorvos elmondta, egyetért a “száraz január” lényegével, noha azt hülyeségnek tartja, hogy egy ilyen volumenű változást az életünkben különféle dátumokhoz kössünk. “Ha belenéztünk a tükörbe, és beismertük magunknak, hogy túlzásba vittük a bagózást, a piát, vagy épp bármi mást, miért tesszük félre a dolgot? Miért várjuk meg az új évet, vagy a következő jeles alkalmat, hogy változtassunk rajta?” Szerinte, ha későbbre hagyjuk a dolgot, legfeljebb csak azt érjük el, hogy végül hagyjuk a fenébe az egészet, és meg sem próbáljuk.

Pedig egy ilyen “tisztítókúra” nem csak a közérzetünknek és az egészségünknek tesz jót. A szakértő szerint remek visszajelzésül szolgálhat arra is, merre tartunk, hol állunk, és hogy szükségünk van-e komolyabb segítségre. Jó hír, hogy a főorvos szerint a hónapnyi nem ivás jutalmaként beígért pozitív változások már  rövid idő után jelentkeznek. Elmondta, a változás még a megrögzött alkoholisták esetében is látványos, és ez nem csak a májlaborértékekre vonatkozik. 

Megosztás Facebookon