Fonódó élmény: eljött a nap, amire másfél éve vártam

2014 októberében boldogan, reményekkel telt szívvel költöztem Újbudára. Tudtam, hogy egészen új fejezet kezdődik az életemben, hiszen akkor döntöttük el a párommal, hogy másfél év közös történet után belevágunk a közös életbe is. Szerencsére “a lakva ismeri csak meg igazán a másikat az ember” közhely esetünkben nem jelentett semmilyen problémát. Az életünk tökéletes is lehetett volna, az én napjaimat mégis megkeserítette egy dolog: a mindennapos idegtépő küzdelem a budai tömegközlekedéssel.

Mivel a munkahelyem a Kolosy tértől pár lépésre található és tömegközlekedéssel járok, az elmúlt 15 hónapban számos idegszálam bánta a fonódó villamos építése körüli mizériát. Eleinte a villamossal Újbuda-központig, onnan pedig tovább 86-os busszal taktikához folyamodtam, de mivel állandóan az orrom előtt húzott el a busz, átszoktam egy másik megoldásra. A Gellért térig villamosozva ugyanis legalább volt választási lehetőségem, onnan akár már a 17-es pótlóbusszal is közlekedhettem.

De bárhogy is döntöttem, a Lánchíd és a Margit híd közötti távolságot mindig csak lépésben sikerült megtenni a fonódó villamos építése miatt. Ha még közbeszólt egy baleset vagy valamilyen műszaki hiba – ami a dél-budai villamosok vonalán sajnos nem számít ritka madárnak –, akkor simán előfordult, hogy az elméletben 60 perces utat másfél óra alatt sikerült teljesítenem – csordultig tömött járműveken. Mindezt csaknem 10 ezer forintos bérletárért. Pattogtam is emiatt rendszeresen, volt, hogy írtam is a kínjaimról.

Aztán telt-múlt az idő, és a párommal úgy döntöttünk, nagyobb otthont keresünk, valahol Budapest elővárosában. Le is foglalóztunk egy új építésű lakást Dunakeszin, ahova remélhetőleg még a tavasz kezdete előtt beköltözhetünk. Amikor ez kiderült, dohogtam is magamban, hogy lám, mennyire vártam, hogy elkészüljön a fonódó vonal, aztán mire bekövetkezik, elköltözünk Budáról.

De tévedtem. Amikor kiderült, hogy január 16-tól átszállás nélkül közlekedhetek Albertfalva kitérőtől a Kolosy térig, valósággal beleborzongtam a gondolatba. Izgatottan vártam a ma reggelt, hogy kipróbálhassam a vadiúj 17-es villamost. Tudatosan közlekedtem: kifigyeltem a járat pontos érkezési idejét, hogy hitelesen lemérhessem, mennyi idő alatt jutok el mostantól a munkahelyemre. Olyan izgatottan érkeztem a megállóba, mint egy tinilány az első randijára. A villamos pedig percre pontosan begördült elém 7:25-kor. Szerencsém volt, le is tudtam ülni rögtön. Az utasközönségen is érezhető volt valami szokatlan pezsgés. Ennyi jókedvű, érdeklődő embert hétfő reggel még talán soha nem láttam. Érdeklődve lestünk ki az ablakon, akár a turisták, amikor az eddig járatlan útszakaszokon zakatoltunk át, és éltük át a fonódást.

És csodák csodája: 38 perc elteltével le is szálltam a Kolosyn, és hálát adtam az égnek, hogy a mínusz 7 fokos hidegben nem kellett átszállásra várnom a Duna-parton, és olyan simán jöttem át egész Budán, akár kés a vajon. Háztól házig 50 percig tartott az út úgy, hogy még reggelit is vettem. Alsó hangon tehát napi fél, oda-vissza egy órát kaptam vissza az életemből.

Úgyhogy a sok kárhoztatás után a korrektség jegyében hadd mondjam azt: kedves BKK, köszönöm, hogy a hónapokig tartó kínszenvedés után végre emberhez méltó körülmények között, európai színvonalon közlekedhetek. Igazi 21. századi élmény.