“Köszönöm Frida, hogy itt voltál” – kutyák tanítják a feltétel nélküli szeretetet egy budapesti iskolában

A fekete-fehér spánielt veszem észre először. Már jóval azelőtt, hogy egyáltalán odaérek a találkozó megbeszélt helyére. A gazdája lábához simul, és közben hatalmas, csillogó szemekkel, félszegen felfelé tekintget: mintha csak utasításra várna. És tényleg: alig egy perccel később a Doktor Mancsok Alapítvány önkéntesei, Pechan Eszter és Tuza Erika elárulják, Frida csak arra várt, hogy végre megérkezzünk. És hogy végre dolgozni kezdhessen a gyerekekkel.

“Azonnal bekapcsol, ha felkerül rá a segítőkutyákat jelző hám“ – mutat az izgatott kutyára Erika, mi pedig úgy döntünk, nem váratjuk tovább a lelkes négylábút. Elindulunk a Csalogány (Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Módszertani Intézmény, Diákotthon és Gyermekotthon – a szerk.) bejárata felé.

Miközben az épületben a kutyás foglalkozás termét keressük, Erikától azt is megtudom, Frida még tanul. Most két tapasztaltabb segítőkutyával, Bodzával és Jaffával dolgozik együtt, hogy gyakorolhasson. Nemsokára segítőkutya-vizsgát tesz, de lámpalázat persze hiába keresnénk rajta. Lelkesen csóvál, mindent jó alaposan szemügyre vesz, megszagol. Láthatóan nem izgatja magát, úgy van vele, a vizsga miatti stressz az emberek sportja.

“Hát hol voltál egész nap?!”

A Csalogány értelmileg akadályozott diákjainak immár tíz éve tartanak nagy sikerrel kutyás, ha úgy tetszik, állatasszisztált foglalkozásokat. Az egyenként 45 perces órákat, ahol előre meghatározott cél alapján folyik a munka, és ahol a segítőkutya segítségével a kognitív képességektől a kommunikáción keresztül a motoros funkciókig rengeteg mindent fejlesztenek, a gyerekek nagyon élvezik. Arról nem is beszélve, hogy a terápia még az önbizalmukra is jó hatással van.

Közben megtaláljuk a termet, ahol félkörben kikészített hat aprócska szék csak arra vár, hogy lelkes tulajdonosaik birtokba vegyék őket. És a gyerekek érkeznek is: néhány perccel később csivitelve tódulnak be az ajtón. “Egész nap nem voltál itt, hol voltál?”, “Mi a Bodza kutya neve?” – hallom innen is, onnan is. Aztán amikor Esztertől kézbe kapják a jutalomfalatokat, elcsendesednek, és már indul is a foglalkozás: mindenki, kivétel nélkül simogatva köszönti Fridát, és a kedvünkért még be is mutatkozik.

A 45 perces foglalkozást Pechan Eszter gyógypedagógus, vagy ahogy a gyerekek hívják, Eszter néni, vezeti. Azt mondja, ötödikes koráig rettegett a kutyáktól, de aztán valahogy mégis minden úgy akarta, hogy kutyás terápiával foglalkozzon. “Óvodás lehettem, mikor egy bernáthegyi felborított. Onnantól kezdve, valahányszor csak megláttam egy kutyát, pánikba estem” – meséli, majd hozzáteszi, a félelmét aztán egyik napról a másikra volt kénytelen levetkőzni.

“Úgy 11 éves lehettem, amikor a szüleim úgy döntöttek, vesznek egy kutyát. Hiába tiltakoztam ahogy csak tudtam, Donka, az öt hónapos, fekete-fehér, csámpás spániel jött.” Eszter maradt vele otthon az első három napban, és bár igyekezett távolságot tartani, végül csak összebarátkozott a kutyával. “Donka onnantól fogva leginkább az én kutyám volt. Nem csoda, hogy sok évvel később, nagyon megviselt a halála.”

Saját terápiás kutyájának távozása olyan mély nyomot hagyott Eszterben, hogy évekig nem lett neki másik. Aztán meglátott egy újsághirdetést: egy szakajtónyi fekete-fehér spániel kiskutyát árultak, ő pedig már akkor tudta, hogy az egyiket magához fogja venni. Bodza nyolc évvel Donka után lett Eszter partnere, és azóta is elválaszthatatlanok. Együtt tartják a terápiás foglalkozásokat is.

“A legelső foglalkozáson mindig megállapodást kötünk a gyerekekkel arról, hogy tiszteljük egymást és a kutyust is. Megbeszéljük azt is, hogy a négylábú társunkat kizárólag simogatjuk, bántani tilos.” És a gyerekek tartják magukat az egyezséghez. Az elmúlt tíz évben mindössze kétszer fordult elő olyan eset, hogy valaki megfeledkezett magáról.

Ül, fekszik, pacsit ad – a gyerekek kedvéért

Az óra eközben már javában zajlik. Eszter, nagyon úgy tűnik, kiapadhatatlan forrása a legkülönbözőbb játékoknak, fejtörőknek, készségfejlesztőknek és mondókáknak. Tíz éve még nem volt ilyen széles a választék: mikor a Csalogányban kísérleti jelleggel megtartotta az első kutyás foglalkozásokat, neki kellett kitalálnia a játékos feladatokat, annyira kevés volt a szakirodalom. Ma már szerencsére sokkal jobb a helyzet. A gyerekek először mondókáznak és felváltva simogatják a készségesen az oldalára fekvő Fridát. Aztán fordul a kocka: ők adhatnak parancsokat a kutyusnak. Persze egyszerű utasításokról van szó: ül, fekszik, pacsit ad, vezényszóra ugat.

Fridát nem izzasztják meg különösebben, de nem is ez a cél. Itt és most a gyerekeké a főszerep, akik még tapsolnak is örömükben, mikor a kutyus pontosan azt csinálja, amit kértek tőle. Ki tudja miért, a csoport nagy része arra kérte Fridát – ki vezényszóval, ki kézmozdulattal – hogy ugasson. Mintha csak azt szerették volna, hogy ő is csatlakozzon a beszélgetéshez.

“Köszönöm, Frida, hogy itt voltál”

A 45 perc szinte észrevétlenül elröppen. Az óra végéhez közeledve Eszter ismét jutalomfalatot ad a gyerekek kezébe és megkéri őket, találjanak ki egy kedves mondatot, amivel majd elköszönnek Fridától. Van, aki az óra végén azt köszöni meg, hogy a kutyus eljött hozzájuk, és olyan is, aki azt állapítja meg, hogy Frida nagyon ügyes volt. És tényleg. A fiatal segítő minden akadályt hibátlanul vett, és pontosan hajtotta végre kisebb-nagyobb feladatait.

Mikor Esztert és Erikát arról kérdezem, vajon mi teszi a rátermett segítőkutyát, szinte egyszerre válaszolják, hogy nem a fajtától függ. Szerintük az, hogy az ideális jelölt fegyelmezett, hogy átlagon felül türelmes és engedelmes, magától értetődő, de fontos az is, hogy meglegyen benne az a bizonyos “plusz”, ami kizárólag a segítőkutyák sajátja.

Hogy ez mi? Nos, az X-faktor a terápiás kutyák esetében nem más, mint a négylábú kapcsolatteremtő képessége. Vagyis, hogy a kutya képes legyen már egy szempillantás alatt ráhangolódni a környezetére, hogy szeresse az embereket, és ne csak érezze, de élvezze is a társaságukat. Nem mindenki képes erre, még akkor sem, ha a gazdi ezt nagyon szeretné.

Kutyák, akik az elmúlást könnyítik meg

Erika és két segítőkutyája, Maya és Frida – akik egyébként egymás kiköpött másai – rendszeres vendégei a felnőtt és gyermek hospice-házaknak, így a Tábithának is. Elmondja, a hospice teljesen más készségeket igényel a segítőkutyáktól: ha valahol, itt mindennél fontosabb, hogy a kutya gyorsan ráhangolódjon a környezetre. “Színt visznek a lakók életébe, és kiszakítják őket a hétköznapjaikból. Nem csoda, hogy hétről-hétre lelkesen várnak minket.”

És míg a gyerekek olyan praktikus dolgok iránt érdeklődnek a kutyus kapcsán, hogy mit eszik, vagy hogy hogyan tanul, az idősebbeknek a visszaemlékezésben segít. Abban, hogy felidézhessék életük legboldogabb, legszebb pillanatait.

Erika sosem fogja elfelejteni azt a férfibeteget, aki jó ideig feltűnően kerülte Maya kutyáját. “Egyszer aztán nagy sokára mégis erőt vett magán, és megszólított minket. Kiderült, hogy 15 éves korában meghalt a kedvenc kutyája, és mivel félt egy újabb veszteségtől 75 évig nem merte kinyitni a szívét. Maya törte meg a jeget. És ez nem csak gazdiként volt felemelő pillanat.”