Utcára kerülhet az egyetemista anyuka egyéves kislányával

Az albérletben találkozunk, fiatal, szép, törékeny egyetemista nyit ajtót. Finoman elmosolyodik, aztán ahogy leülünk, szomorúvá és ijedtté válik a tekintete. A kezét tördeli, úgy mesél. Időnként rám néz, mintha szüksége lenne a biztatásra. Zsuzsa története Kincsővel két és fél évvel ezelőtt kezdődött, akkoriban ismerte meg Pétert, Kincső apját.

“Szerelem volt mindkettőnk részéről, bár én nehezen adtam be a derekam – meséli. – Nem sokkal a megismerkedésünk előtt menekültem el ugyanis egy bántalmazó kapcsolatból, tele voltam rossz tapasztalatokkal. Az első alkalommal teherbe estem. Megijedtem, fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább.”

Péter azt akarta, hogy tartsuk meg Kincsőt, elítélt, amikor felvetettem az abortusz gondolatát. Sokat őrlődtem, végül úgy döntöttem, hogy vállalom a gyereket, lesz, ami lesz. Nem sokkal később közölte, hogy szerelmes lett valaki másba. Nem tud egyszerre apa lenni és szerető – ezt mondta.

“A várandósságom alatt hol eltűnt, hol megjelent, elég sokat gyötört lelkileg. Utoljára a szülés másnapján beszéltem vele. Azt mondta, szeretné látni a babát. Aztán nem jött. Néhány héttel később üzenetet küldött. Azt írta, nem érzi magáénak a kislányt, ezzel pedig a téma részéről le volt zárva.”

“Mindenen spóroltunk, leginkább azon, amit ettünk”

Kincső születéséig Zsuzsa magyar szakra járt, mellette folyamatosan dolgozott. Újságcikkeket írt, és egy kávézóban vállalt felszolgálást. Jelenlegi albérletébe másfél évvel ezelőtt, édesanyjával költözött, kettőjük bevétele épphogy fedezte megélhetésük költségeit. “Én a gyeddel és a családi pótlékkal együtt 83 000 forintot kaptam, anya rokkantnyugdíjával együtt 150 000 forintunk volt havonta – sorolja Zsuzsa. –  Az albérlet költségeinek kifizetése után körülbelül hatvanezer forintunk maradt hármunk összes költségére. Nem tudom, hogyan csináltuk, hogy sosem volt tartozásunk. Szerencsére időnként segített a Nyugodt Szív Alapítvány és a Menhely Alapítvány. Mi pedig spóroltunk, amin csak lehetett, leginkább azon, hogy mit eszünk. Persze Kincsőnek igyekeztünk mindent megadni.”

“Az anyaotthonokat is végighívtam, egyikben sincs hely. Bár őszintén szólva, oda csak akkor mennék, ha ezen múlna, hogy elveszik-e tőlem Kincsőt.” (Fotó: Hernád Géza)

A kislány nemrég egyéves lett, Zsuzsáék havi bevétele pedig drasztikusan lecsökkent. A hallgatói jogviszony miatt a gyed ugyanis csak egy évig járt, így ma már Zsuzsának mindössze a gyest és a családi pótlékot folyósítják. Mindez havonta ötvenezer forint mínuszt jelent.

Nem volt választás, úgy döntöttem, hogy Kincső bölcsődébe megy, én pedig munkát keresek – mondja Zsuzsa. – Egy diákmunkát közvetítő szervezet ajánlott is egy ideális, rugalmas állást, de amikor kiderült, hogy gyerekem van, egy belső szabályzatra hivatkozva azonnal visszamondták.

Ekkor történt az is, hogy Zsuzsáék főbérlője közölte, nem hosszabbítja meg a lakásbérleti szerződést, vagyis a fiatal nő most egyszerre keres lakást és munkát…

Bezárult kör

Zsuzsa mostanra végigkilincselte az összes létező helyet. “A lakáspályázatok nem jöhetnek szóba, mert nem felelek meg a kritériumoknak, nem vagyok például három éve ugyanoda bejelentve. A nyolcadik kerületben ráadásul jelenleg nincs kiírva szociális bérlakásokra egyetlen pályázat sem. Az anyaotthonokat is végighívtam, egyikben sincs hely. Bár őszintén szólva, oda csak akkor mennék, ha ezen múlna, hogy elveszik-e tőlem Kincsőt. Ezek többsége ugyanis a világ végén van, én pedig szeretnék a nyolcadik vagy valamelyik szomszédos kerületben maradni. Végre megszokta Kincső a bölcsit, megszerette a gondozóját is. A lakásból így is-úgyis el kell költöznünk. Ez a változás bőven elég lenne neki.”

Zsuzsa azt mondja, ő mindent megpróbált, végül apasági pert is indított, de ez a folyamat még javában tart, ő pedig most van krízisben Kincsővel.

“Lassan elfogynak az ötleteim, a problémáimra pedig az államnak nincs válasza, nincs mentőöve. Tudatosan vállaltam a kislányom felnevelését, azon az áron is, hogy kemény lesz. Dolgoztam, amikor kellett, a tanulmányaimat is elengedtem egy időre. Senkit nem szeretek jobban nála, bármit megtennék érte. Annál is inkább, mert az első éve tele volt nehézségekkel, feszültséggel, bőven van mit bepótolnunk nyugalomból, felhőtlen együttlétből.”

Szeretném kárpótolni őt mindenért, szeretném jóvátenni azt, amit esetleg én ronthattam el. Harcos alkat vagyok, de most úgy érzem, ennyi terhet már nem bírok cipelni. Minden egyes napom egy újabb küzdelem. Szinte megszakadok. Ennek ellenére tudom, hogy előbb-utóbb megtalálom a megoldást mindenre. A baj az, hogy nagyon gyorsan ketyeg az óra, nekem  pedig görcsben van a gyomrom attól, hogy elveszítem Kincsőt.

Csak a civilek

Zsuzsa történetének a Város Mindenkié Csoport szerint számos tanulsága van. “Egyfelől szól a nemek közti egyenlőtlenségről, arról, hogy nagyon könnyen hátrányos helyzetbe kerülhet egy nő, akit elcsábít egy férfi, teherbe ejt, esetleg lebeszél az abortuszról, majd magára hagy” – mondja Dósa Mariann.

Hatalmas ellentmondás van a között, ahogy az állam kommunikál, és a között, ahogy cselekszik, hiszen folyamatosan a gyermekvállalásra ösztönzi a nőket, a gyakorlatban azonban szinte semmilyen támogatást nem ad. A bajba jutott emberek gyakorlatilag egyedül a civilek segítségére számíthatnak.

“Lassan elfogynak az ötleteim, a problémáimra pedig az államnak nincs válasza, nincs mentőöve.” (Fotó: Hernád Géza)

Szintén megoldatlan nehézséget jelent a lakhatás. “Egy kisgyermekét egyedül nevelő szülő számára az albérlet ma megfizethetetlen, többnyire még akkor is, ha munkát tud vállalni. Van néhány szervezet, ami támogatást ad ehhez, de az állam még azzal sem segít, hogy ezekről a szervezetekről információt adjon az érintetteknek.”

Nem egyszer hallottuk, hogy a családsegítők legfeljebb ennyit mondanak: Nyugodtan használja a telefont, anyuka, ha nincs pénze.

Valódi segítség tehát nincs, ráadásul a nők – jogosan – attól tartanak, hogy nemcsak a lakhatásukat veszítik el, hanem emiatt a gyermeküket is kiemelik a családból.

Az AVM szerint léteznek ugyan anyaotthonok és CSÁO-k (családok átmeneti otthonai), de ezek száma elenyésző ahhoz képest, hogy mennyire lenne szükség nem beszélve a méltatlan körülményekről. “Semmilyen konkrét törvény nem írja elő, hogy a lakossághoz képest hány otthont kell biztosítani – magyarázza tovább Dósa Mariann. – Van például Zuglóban egy CSÁO, de több kerületet is ők látnak el, így gyakorlatilag lehetetlen bejutni, és ez az eset egyáltalán nem egyedi. Igazi megoldást a szociális bérlakások kiutalása jelentene, de e mögött sincs politikai akarat.”

4000 önkormányzati lakás áll üresen Budapesten, ezek állapota folyamatosan romlik, közben pedig egyre többen kerülnek az utcára.

UPDATE: Röviddel cikkünk megjelenése után Zsuzsa máris állásajánlatot kapott.