“Szerettem volna vele együtt meghalni” – Zichy Antónia grófnő és Batthyány Lajos szerelme

Zichy Antónia grófkisasszony 1816. július 14-én született Pozsonyban mesésen gazdag, nagy befolyású főúri családban, anyja Batthyány lány volt, így férjével unokatestvérek voltak. Édesapja, gróf Zichy Károly Vas vármegye főispáni helyettese és császári-királyi kamarás volt. Pozsonyban és a Dunántúlon is voltak nagy birtokai a családnak. Sokat jótékonykodtak, betegeket, szegényeket támogattak, liberálisok voltak, bevezették birtokaikon a magyar ügyintézést, és magyar iskolát is alapítottak, ami akkoriban igen nagy szó volt.

Tóni, ahogyan Zichy Antóniát hívták, nagy jólétben nőtt fel, de szülei segítőkészségre, mély vallásosságra és nemzeti öntudatra nevelték. Kilencévesen, 1825-ben vesztette el édesanyját, akinek végrendeletében írt soraihoz a grófnő egész életében tartotta magát: “a kötelesség teljesítésében talál az ember igaz megelégedést”.

Batthány majd beleőrült gyermekei halálába

Antóniának hat testvére volt, közülük Karolina és ő a reformkor ünnepelt szépségei. Batthyány Lajos mindkettőt ismerte, és valószínűleg maga sem tudott dönteni a két hölgy között. Bár Antóniát nagyon szerette, gyengéd érzelmek fűzték Karolinához is, aki végül gróf Károlyi Györgyhöz ment feleségül. Batthyány Lajos és Antónia 1833 decemberében Pozsonyban találkozott egy bálon, a 27 esztendős gróf éppen Törökországba készült, ám érzelmei végül itthon tartották. Egy év múlva feleségül vette a tizennyolc éves grófnőt, majd beutazták Nyugat-Európát, Párizsban sokáig időztek. Míg a jogász Batthyány a párizsi ítélőszékeken járt, felesége gyermekeknek adott életet: a kis Antónia csecsemőként, Ákos kiskamaszként elhunyt, testvéreik, Emília és Ilona hosszú életet éltek, csakúgy, mint öccsük, az 1846-ban született Elemér gróf. A gyermekek halálát Batthyány igen megszenvedte, erről Széchenyi István a naplójában így írt: “Batthyány Lajos meg akar bolondulni, nem tud intézkedni, hallani sem akar semmiről, a földön fetreng”.

Petőfi verset írt a Zichy lányokról

Hazatérve a család a legtöbb időt Ikerváron töltötte, az 1840-es évek közepén fel is újíttatták a kastélyt Ybl Miklós tervei alapján. Batthyány Lajos politikai pályafutása 1839-ben kezdődött a pozsonyi diétán, Antónia akkoriban ismerkedett meg Deák Ferenccel, akivel egész életében jó barátok maradtak. A grófnő, miközben nevelte a gyermekeiket, látványosan kiállt férje politikai nézetei mellett a pesti színházakban és bálokon. Támogatta a magyar gazdasági kezdeményezéseket, rendszeresen adakozott jótékony célokra, szalonja a társadalmi élet központja lett, nővérével a liberális nemesi nők ideáljai voltak. Karolina és Antónia személyisége még Petőfi Sándort is ámulatba ejtette, aki így írt a Zichy nővérekről 1844-ben:

“Láttátok-e a két tündérvirágot,
Borús hazánknak két sarkcsillagát?
Evezhetsz bátran nemzetem hajója,
Nem veszthet az célt, aki ilyet lát.
…
S hallottam édes ajkaik zenéjét,
Hallottam őket halkan mondani,
Mit tetteik rég fennszóval beszélnek,
Hogy ők a honnak hű leányai.”

Antónia akkor is férje odaadó társa maradt, amikor az1848-as forradalom bukása után, 1849 januárjában osztrák fogságba került. Ahová csak engedték, követte rab férjét, leveleivel vigasztalta őt. Néha órákig beszélgettek a különböző börtönökben, s az asszony magával vihette a gyermekeket is. Óriási kegy volt akkoriban, hogy Antónia és férje kettesben is lehettek. A grófné így írt ezekről a látogatásokról:

“Egy őrnagy kíséretével beeresztettek a szobába, hol Lajos mosolyogva fogadott bennünket, talán azért nevetett, hogy meg ne ijedjünk, mert mi mind a ketten sírtunk, midőn így szabadságától megfosztva láttuk őt.”

Máskor így: “Nagyon szomorú hatást tett kinézése, sovány lett ezen rövid idő alatt, melyben nem láttam, megőszült.”

Zsófia hercegné szerelmese levele okozta Batthyány halálát?

Amikor utolsó börtönébe, Pestre szállították át, tömeg fogadta a grófot, köztük volt Antónia is, aki a katonákon verekedte át magát, hogy pár szót válthasson férjével. Így emlékezett vissza erre a percre:

Mit éreztem akkor, azt nem írhatom le, gyermekeimmel együtt odasiettem, nem tudom, hogyan, keresztül az őrökön, a katonákon, a kocsinál voltam, odarohantam, kezét fogtam, megcsókoltam, sejdítettem azon percben, mi fog később történni? Annyira kezdtem sírni, nem tudtam magamon uralkodni. … Lajos kérdezte: Miért sírsz? De ő is meg volt indulva, megcsókolta a gyermekeket, és önkénytelenül egy lépést tett, mintha ki akarna ugrani a kocsiból, fia felé nyúlt, kit karomban tartottam, hogy lássa atyját. Azonnal egy káplár jött és szólította: Gróf úr! Maradjon a kocsiban, szálljon be!

A grófot az augusztus 30-án kihirdetett ítélet felségárulásban marasztalta el, kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Az ítéletet október 5-én reggel hirdették ki Batthyány előtt, aki, mivel mindig is hű volt a Habsburg dinasztiához, s az ifjú Ferenc Józseffel képzelte el az ország megújítását, a halálos ítéletre – főként a megalázó kötél általira – nem számított.
Még az ítéletet meghozó bíró, Ludwig Leuzendorf százados is abban bízott, hogy az uralkodó az utolsó pillanatban megkegyelmez, de nem így történt. Bécs eldöntötte a gróf sorsát, szószólójuk Zsófia főhercegné, Ferenc József császár anyja volt, aki személyes bosszúvágyat és gyűlöletet táplált Batthyány iránt egy állítólagos, a horvát bán részéről neki címzett és a Batthyány kormány által elfogott szerelmes levél miatt. Ezt a levelet és más kompromittáló iratokat azonban az osztrák rendőrök hiába keresték a miniszterelnök kastélyaiban a házkutatások során.

Zichy Antónia teljesítette férje utolsó akaratát

Ezekben az utolsó napokban Batthyányné férjével már csak kísérő jelenlétében találkozhatott. Azon az utolsó találkozón, amikor a foglár a hadbíróhoz fordult, Batthyányné kihasználta a pillanatot, s egy magával vitt tőrt adott férjének. (A gróf korábban mérget kért feleségétől, de ezt ő megtagadta.) Az utolsó találkozás megrendítő perceiről így írt a grófné:

Beszédünk helye a szoba egyik sarkában volt, hol pár széket összeállítottunk, Lajos két széken félig-meddig, mint szokott feküdt, én mellette ültem; az egyik őr az ajtóban állt, a másik az ablak előtt, … csak fél hangon beszélhettünk, és fél szavakkal, hogy a körülállók ne hallják, inkább szemeiből olvastam, mit akart mondani, egymás kezét szorítottuk és a könnyek szemeinkben többet mondottak, mintsem mondhattunk volna a sok tanú előtt. … Csak akkor tudtam meg, mennyire szerettem őt. Szerettem volna ott nála maradni, és vele együtt meghalni.

Batthyány este tízkor megírta feleségének szóló búcsúlevelét. Ezt követően pihenni tért, fejére húzta a takaróját, s anélkül, hogy ágyon ülő foglár bármit észrevett volna, a kis tőrrel átvágta nyakizmait, megszúrta szívét, felvágta ereit, hogy lehetetlenné tegye az akasztást. Egyetlen hang sem árulta el a történteket, a foglárok csak akkor fedezték fel a súlyos sebet, amikor öt óra körül elő akarták készíteni az akasztást. Anton Bee, osztrák törzskari főorvos a sebeket bekötözte, ám ezeket a gróf letépte, így végül a félholt ember kezeit is összekötözték.

Batthyányt estére sikerült különféle izgatószerekkel olyan állapotba hozni, hogy saját lábán ment ki a vesztőhelyre, ahol valószínűleg megkönnyebbülten látta, hogy nincs akasztófa. Végül a grófot sortűzzel ölték meg. A hatóságok később Antóniát vádolták azzal, hogy tört csempészett be férjéhez, de ezt nem tudták rábizonyítani.

A katonai hatóságok megtagadták az özvegy kérését, hogy férje holttestét a családi sírboltba szállítsák. A kivégzés után a tetemet a katonai szabályok szerint három órán keresztül a vesztőhelyen hagyták, majd a Rókus kórház halottasházába vitték, ahol a kórház legszegényebbjeivel együtt egy közös sírgödörbe akarták dobni. De a kórházigazgató és egy józsefvárosi plébános cseleinek hála, a holttest a ferences szerzetesek templomának kriptájába került. A sírhelyet csupán egy befelé fordított “1849-ben okt. 6-án az Úrban elhunyt G. B. L. – Áldás és béke hamvaira”  feliratú márványtábla zárta le. A szabadságharcot követő megtorlás és abszolutizmus idején csak néhány beavatott ismerte a kripta titkát. Antónia rendszeresen felkereste a jeltelen sírhelyet, és ugyanitt Damjanich János özvegye, aki Batthyányné jó barátja volt, minden év október 6-án misét mondatott az 1849-es vértanúk emlékére, persze titokban.

Bár férje azt kérte tőle, Antónia nem bírt sokáig külföldön élni

Férje kivégzése után özvegy Batthyányné gyermekeivel külföldre költözött, a Zichy-vagyon biztosította megélhetésüket. Először Bajorországban éltek, majd Párizsban, végül Zürich mellett telepedett le a család. Házát – mivel az emigrációban élő politikusok folyamatosan látogatták – az osztrákok megfigyelték. Antónia nem érezte jól magát, így írt ekkor Vörösmarty Mihálynak: “Kik bár a külföldön élünk, de szívvel-lélekkel mindig édes hazánkban, bús emlékeinken merengünk.”

Antónia 1856 elején hazaköltözött, Dákán vásárolt egy kisebb kastélyt, férje akaratához ragaszkodva nem kért vissza semmit az osztrák államtól. Antónia az önkényuralom elutasításának jelképe lett, közben leányait is magyar családok sarjaihoz adta feleségül, esküvőjük szinte az osztrák uralom elleni tiltakozásnak számított. Ugyanakkor fiát, Elemér grófot megakadályozta abban, hogy feleségül vegye Erzsébet királyné unokahúgát, Marie Louise Wallerseet. Azt írta neki, hogy ha elveszi a grófnőt, házasságuk napján öngyilkosságot fog elkövetni.

Antónia élete végéig sokat jótékonykodott, Damjanich János özvegyével megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, mely tulajdonképpen honleányképző intézet volt, gazdag és szegény lányokat is oktattak itt. Ám a kiegyezés utáni világ már nem az ő világa volt, hiszen Ferenc Józsefből, aki férjét kivégeztette, magyar király lett, és mindenki támogatta a Monarchiát, hiszen a dualizmus alatt Magyarország elképesztő fejlődésnek indult. Antónia nemkívánatos lett, és ezzel tisztában volt: “Akkor az egész ország szenvedett, és az én hangom szimpátiát gerjesztett, és minden ember sietett vigasztalni, most az ország örvend, meg vannak elégedve az emberek, az én szomorú hangomat nem szívesen hallják, mert mintegy szemrehányás hangzik” – írta egyik levelében.

Még megérte, hogy férjét 1870-ben újratemessék, ám Ferenc József iránti tiszteletből ezt nem Magyarország, még csak nem is a kormány, hanem Pest város önkormányzata rendezte.

Antónia 1888. szeptember 29-én hunyt el. Kívánsága szerint férje búcsúlevelét, melyet egy fekete bársonytokban hordott, és soha nem adott ki a kezéből a szívére tették, úgy temették el férje mellé. A levél másolatát az asszony halála után azonban nyilvánosságra hozták.

Forrás:

• Urbán Aladár: Batthyány Lajos főbenjáró pöre
• Mimicsoda
• Múlt-kor
• Wikipédia
• Ring Magazin
• THE – Tudománynépszerűsítő portál
• Beszélgetés Zala Megyei Levéltár igazgatójával