“A mi tulajdonunk vagy, azt teszünk veled, amit csak akarunk!”

A tálib rezsim 2001-es bukása után emberek millióinak élete változott meg Afganisztánban, a fotóriporter Lalage Snow Unveiled (Leleplezve) sorozatában pedig megmutatja, hogyan érintette a változás az afgán nők életét. Képei nemcsak megmutatják, de meg is szólaltatják a nőket.

Sajida (35): Tízéves voltam, amikor férjhez mentem egy idősebb férfihoz. A szüleimet megölték a háborúban, a nővérem vigyázott ránk, de amikor ő férjhez ment, a bátyám rendelkezett felettem. Ő a mudzsáhidok oldalán harcolt, a szerencsejátékokból pedig óriási adósságai lettek, így eladott engem egy másik harcosnak. A férjem 50 volt, amikor összeházasodtunk. Nagyon fiatal voltam, tehetetlen, nem tudtam mit tenni a bátyám döntése ellen – a tulajdona voltam. Tizennégy éves koromig a férjem úgy kezelt mintha a lánya lettem volna, aztán nővé értem, terhes lettem. Akkor a tálibok voltak hatalmon, nem tudtam kórházba menni, elvesztettem a kisbabámat, és az utána következőt is. Csak két gyermekem van, de ez is elég.

Amikor a tálibok elbuktak, reménykedtem, hogy fejlődik majd az ország, de ez nem következett be. Néha takarítónőként dolgozom, két dollárt keresek egy nap, de ez nem elég. Kutasd át az otthonom, esküszöm, semmit nem találsz, amit meg lehetne enni. Két nappal ezelőtt a nagybátyám adott két naan kenyeret, de fogalmam sincs, hogy ma mit együnk. Ráadásul adósságom is van, 300 dollárral tartozom a szomszédomnak, aki azért adott kölcsön, hogy ki tudjam fizetni a lakbért, ami havonta 30 dollár. A férjem gyógyszeres kezelésre szorul, de erre sincs pénzünk.

Soha nem tapasztaltam, milyen a boldogság, de nagyon szeretném, hogy a gyermekeim ha felnőnek, sikeresek legyenek, ők gondoskodhatnának rólam, megpihenhetnék egy kicsit, és a saját otthonunkban élhetnénk.

Ijamal (38): A türkméneknél az a szokás, ha férjhez mész, a férj családja nagyon sok pénzt fizet, az újdonsült “lányukkal” pedig úgy bánnak, mint egy szolgával; 14-15 voltam, amikor rám is sort került, férjhez mentem. Mindennap hajnali 3-kor keltem, hogy az anyósomnak elegendő vize legyen a reggeli imához és a szertartásos mosdáshoz. Ennek ellenére az anyósom állandóan panaszkodott a férjemnek, aki ezért megvert. Keményen dolgoztam, nem értem, miért tette.

Az anyósom mindig azt mondta: “Pénzt adtunk az apádnak, most már a mi tulajdonunk vagy, azt teszünk veled, amit csak akarunk.” Mint új családtag, nekem kellett az összes házimunkát elvégeznem – mellesleg emiatt lesz sok türkmén nő ópiumfüggő. A szer ébren tart, és megkönnyíti a dolgokat. Egyszer kipróbáltam, de elálmosodtam tőle. Sok nő ezt adja a gyermekének is, hogy elcsendesítse, vagy hogy rávegyék őket arra, hogy segítsenek a házimunkában. Nagyon veszélyes szer, sok életet láttam tönkremenni miatta.

A munkanélküliség és az írástudatlanság az, ami miatt a türkmén nőkkel ilyen rosszul bánnak. Ez egy körforgás, az anyósom is ezt tanulta a saját anyósától. Bár mindig is szerettem volna egy kislányt, de nem lett, de ha a fiam megnősül, úgy bánok majd a feleségével, mintha a saját lányom lenne.

Az életemben rengeteg minden megváltozott, amióta annak a szervezetnek dolgozom, ahol megtanítottak a jogaimra. Nagyon félénk lány voltam, régebben, ha volt egy problémám, csak sírtam egy sarokban, de ma, hogy tisztában vagyok a jogaimmal, már más nőknek is tudok segíteni, hogy fejlődjenek. Felkaroltam például egy 14 éves lányt, akit a saját anyósa rakott ki a házból, miután a fia Pakisztánba költözött. Az emberi jogi szervezet segítségével segítettem neki elválni, mára pedig újra házas, jó ember lett a férje – és kedves asszony az anyósa.

Rana (30): Nehezen élünk: én takarítónőként dolgozom, amikor lehet, a férjem is vállal néha fizikai munkát, bár beteg. Napi 4 dollárból élünk, amit ételre, vízre és a gyerekek taníttatására költünk. Az emberek, akiknél takarítok, néha adnak ételt is.

Akkor mentem férjhez, amikor a tálibok először jöttek ide. Kislány voltam még, két év volt még addig, hogy gyermeknek tudtam életet adni. A férjem úgy 20 évvel volt idősebb nálam.

Az élet a nők számára most jobb: kimozdulhatunk, dolgozhatunk, de ha a gyerekem beteg, az orvost már nem engedhetjük meg magunknak. Két évvel ezelőtt kaptam segélyt, mert nem volt mit ennünk, de ez már nincs, az élet kemény. A kormánynak felügyelnie kellene a segélyek elosztását, azokat javarészt az idősek kapják, de ők továbbosztják a rokonaiknak – és nem azoknak, akiknek igazán szükségük lenne rá. A nők legnagyobb problémája a bizonytalanság és az írástudatlanság – de még ha egy nő tanult is, sokan közülük nem tudnak elhelyezkedni, vagy nem engedik őket dolgozni. A gyermekeimen kívül nem tudom, mi az a boldogság, de hogyan is tudhatnám, amikor az alamizsnákon múlik az életünk. 

Bibishah (36): A férjem az ENSZ egyik sofőrje volt, de 2,5 évvel ezelőtt meghalt. Én 15 ő 25 éves volt, amikor összeházasodtunk. Jó és kedves ember volt, anyagilag mindig jól álltunk, ám özvegyként az élet nagyon nehéz. Hét gyermekem van, közülük négy fogyatékkal él. Egyikük gyermekbénulással küzd, a másiknak az agya nem fejlődött megfelelően. Isten megmentette őket ettől a világtól, de mit mondjak én? Az életem nagyon nehéz. Az idősebb fiam nem tud különbséget tenni helyes és helytelen, jó és rossz között, és amikor ideges lesz, betöri az ablakot, kezelhetetlen. A férjem tudta, hogyan kell kontrollálni, de most már csak én vagyok. Nincs senki, aki támogatna, a helyi közösség segítségére szorul. A körülményeim lehetetlenek, egész nap a gyermekeimre vigyázok, egyedül. Remény? Mi az a remény?

Hafissa (40): 13 vagy 14 éves koromig jártam iskolába, de aztán az egész országban háború tombolt. Ma takarítónőként keresem a kenyerem, naponta körülbelül 1 dollárt a bevételem. Hét gyermekem van, de a fiamnak mentális problémái vannak. Gyakran dühös, erőszakos; a férjemnek kell felügyelnie, így kettőnk közül én dolgozom. A férjem a kormánynak dolgozott, ám amikor a tálibok hatalomra jutottak, az élete veszélyben forgott. Amikor 2001-ben megalakult az új kormány, azt hittem, béke lesz, és mi valamennyien szabadok leszünk újra. A tálibok bukása óta jobb a helyzet, a gyerekek ugyan tudnának iskolába járni, de az oktatásuk nagyon drága, a fiamra nagyon sokat kell vigyázni. Azt hiszem, a középosztálybeli nők élete jobb lett. Én mindig úgy éltem, ahogy most. Ha nincs béke, akkor nincsenek munkák – és mindig a szegény ember az, aki szenved.

Sajida (22): Soha nem jártam iskolába, állandóak voltak a harcok, aztán meg jöttek a tálibok. Nem vagyok férjes, én vagyok a családfenntartó; édesapám rokkant, az idősebb bátyám meghalt. Teán és kenyéren élünk, mivel a fizetésemből fizetjük a lánytestvéreim tanulmányait. Büszke vagyok rá, hogy egy napon talán lehetőségük lesz képezni magukat, és lesz saját keresetük. A tálibok bukása óta, őszintén megmondom, nem változott sok minden. A külföldi emberek nagyon sok pénzt hoztak Afganisztánba, de az soha nem jutott el az olyan szegény emberekhez, mint mi. Lehet, hogy nem törődnek velünk, de én reménykedem, hogy a testvéreim egyszer tanárok lesznek, lesz keresetük – és egy jobb életük.

Noorjahanm, (40): Egy kis faluban születtem Jowzjan tartományban, de a polgárháború kezdetén Pakisztánba költöztünk. A türkmén közösségek utáltak minket, mudzsáhidokat. Emiatt költöztünk vissza Afganisztánba 5 évvel ezelőtt. Az élet jobb itt nekünk, mint Pakisztánban, az utóbbi 5 hónapban a dolgok jobbra fordultak, a férjem nyitott egy ékszerboltot és anyagilag is jobb lett nekünk. Ezt megelőzően az életünk nagyon nehéz volt. Amikor a férjemnek nem volt munkája, mérges volt, és megütött engem. De a legtöbb afgán nőt veri a férje vagy a családja. Az én anyósom például nem a lányaként kezel, néha meg is üt. Amikor bánt, nagyon magányosnak érzem magam.

Szőnyegszövő vagyok, ami nagyon nehéz munka. Az ember órákon át ül ugyanabban a testhelyzetben, mozdulatlanul és a szálló gyapjú miatt nehéz még levegőt is venni. Sokszor ópiumot használtunk, hogy a fájdalmainkat enyhítsük. Amikor terhes voltam nagyon beteg lettem, és orvosom azt mondta, hogy hagyjam abba ezt a munkát. Most a gyermekeimnek készítek ruhákat.
Mik a vágyaim? Én csak azt remélem, hogy sikerül megtartanunk az anyagi stabilitásunkat, amelyben most élünk. Aggódom, mi lesz, ha az idegen emberek elhagyják Afganisztánt, lehet, hogy újra háború lesz, az öt gyermekem nem fog tudni iskolába járni.

Rokhia (35): Én vagyok itt a mazari menekülttáborban a nők tanácsának elnöke. 25 éve hagytam el Bamiyan tartományt a polgárháború miatt, Iránba mentem. A hozzám hasonló hazara etnikumú emberek szenvedtek Afganisztánban. Tíz éve jöttünk vissza, de az élet jobb volt Iránban. Most egy nagy menekülttáborban élek, de a helyzetünk nem javult. Mivel én vagyok a legőszintébb, engem választottak ki, hogy a női közösség hangja legyek, de a helyzetünk semmit nem javul, nagyon sok gonddal kell szembenéznünk. Például a tábor, ahol élünk, jól kiépített, de továbbra sincsenek utak, így nagyon hosszú időbe telik, mire a gyermekeinket elvisszük az iskoláig. Javarészt teán és kenyéren élünk, és szinte senkinek nincs munkája, pedig dolgoznunk kellene ahhoz, hogy túléljünk. Férfiként és nőként kellene élnünk, de az erőszak a közösségben egyre csak fokozódik. A rokonaim gyakran megvernek, de nem tudom, miért.

Storai Stanakzai (22): Kortárs művész vagyok, ékszerekkel dolgozom. A családom mindig támogatott abban, hogy fessek, hogy kreatív legyek – ez az oka annak, hogy olyan keményen dolgoztam a sikerért. De nagyon nehéz nőként megmaradni a művészvilágban. A munkáimnak csináltam külön Facebook-oldalt, de az emberek szexuális képeket raktak fel, és üzentek, hogy iszlámellenes, amit csinálok. Egy fiú például, akivel együtt tanultam, nagyon vallásos, nem áll le ezzel. A barátaimnak még azt is mondta, hogy lesavazza az arcomat. Ennek ellenére magamban mászkálok a városban, nincs kísérő mellettem, az emberek folyton beszólnak, de engem nem érdekelnek. Ezek az emberek elmaradottak, és ha megmondanád nekik, hogy mit gondolsz róluk, biztosan megpróbálnának megölni. Éppen ezért nem szólok vissza. Ez igazából nem is az ő hibájuk, egész életükben háborúban éltek, meghibbantak, biztos vagyok benne, hogy mentálisan betegek.

Félek a társadalomtól, amiben élek, de a művészet békét ad nekem, és nem törődöm azzal, hogy kinek tetszik és kinek nem. Az édesapám megtanított, hogy ignoráljam mindazt, amit mások mondanak. Kabulban éltem egy évet, fél évet a tálib uralom alatt, így pontosan tudom, mik a legnagyobb gondok. Ennek ellenére tudom, hogy nekem sikerülhet, és sikerülni fog. Ahhoz, hogy egy nő sikert érjen el, apró lépéseket kell megtennie. Én például nem gondolom azt, hogy a burka elnyomna, de az már igen, ha el akarnak hallgattatni. Nos, ezek a dolgok azok, amik miatt olyan megoldásokat kell találnod a fejlődésedhez, amiket az elmaradottak is képesek elfogadni. Itt elvárás, hogy a nők 18 éves korukra férjhez menjenek – az életüknek pedig vége szakad. Csak arra vannak, hogy szüljenek, és vigyék a háztartást. Én azonban úgy hiszem, hogy az álmaink szerint kell élnünk, és arra biztatni az embereket, hogy engedjék, hogy az álmaidat éld – és ne öljék meg őket. Sok barátom mesél nekem az álmairól: a nagy Őről álmodnak, házasságról és családról.

Jamila Bayaz ezredes – Kabul első női rendőrfőkapitánya: Mindig is édesapám nyomdokaiban akartam járni, rendőr akartam lenni. Miután lediplomáztam, a nyomozóosztályon dolgoztam, de polgárháború volt, jöttek a tálibok, minden nőnek otthon kellett maradnia, zárt ajtók mögött. Ellopták az életünket. Miután elmentek, az ország romokban hevert, de amint tudtam, visszamentem dolgozni a rendőrségre. Kemény munka, pláne azok után, hogy nagyon sokan vallják itt azt, hogy egy nőnek nem lenne szabad dolgoznia, pláne nem férfimunkát végezni.  A hozzám hasonló nőket naponta megfenyegetik, olykor a saját kollégái azok, akik nagyon megnehezítik a munkát. A megérkezésem előtt nem volt külön női öltöző a rendőrségen. Halálos fenyegetéseket kapok, és a tulajdon lányom nem mondhatja el a barátainak, hogy az anyja milyen munkát végez. Az emberek egész egyszerűen nem tudnak elismerni, és úgy hiszik, hogy minden rendőrnő prostituált. De – mint a nemzet lányainak – kötelességünk harcolni a tudatlanság ellen.

forrás: My Modern Metropolis

Afganisztán az NLCafén!

• Nem hagyja magát lenyomni az első afgán taxisofőrnő
• Női rendőrfőnöke lett Afganisztánnak
• Amikor az afgán nők a Vogue címlapján szerepeltek
  

Lalage Snow fotós volt az, aki megmutatta a katonák arcát háború előtt és után