nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
“Kislányom, ha felkelsz, ne csodálkozz, mert egy csomó menekült alszik a nappalinkban!”

“Kislányom, ha felkelsz, ne csodálkozz, mert egy csomó menekült alszik a nappalinkban!”

Ez a mondat akkor hangzott el, amikor Kriszta 15 menekültet fogadott be egy éjszakára a lakásába. Akkor ismertem meg, amikor próbáltunk egy közepes létszámú menekültcsoportnak szállást szerezni a Migration Aid önkénteseivel a Déliben. Nehéz ügy volt. Az általunk ismert hotelekben nem volt szabad szoba, pedig telefonáltunk mi mindenhova. Vagy tizenöten voltak. Mindannyian Szíriából.
Bakóczy Szilvia
Bakóczy Szilvia
f Ajánlom

Nők, gyerekek, két évestől a kiskamaszig, és persze férfiak. Lehetetlen volt megmondani, hogy ki kihez tartozik. Az volt az érdekes, hogy a nők ránézésre jómódú európai turistáknak tűntek. Kifejezetten divatosan voltak öltözve. A szírek között egyébként ez nem ritka, egyáltalán nem mindenki visel kendőt. Szervezkedés közben hirtelen ránk esteledett. Maradt volna a Vérmező. Amibe – elnézve a pici gyerekeket – lehetetlen volt beletörődni. Az utolsó pillanatban megjelent egy poszt a Facebookon. Egy menekülteket segítő önkéntes jelezte, hogy ő szívesen befogadja a nőket és a gyerekeket Attila úti lakásukba. Egyetlen kérése volt, maradjak ott egy ideig vele, mert egyedül van a lányával. Hosszas tanakodás után a nők elköszöntek a férjeiktől. Megfogták a gyerekeik kezét, és intettek, hogy mehetünk. Ha akarom, akár gyalog is. Az alagút mellett volt a lakás. Krisztáról akkor mindössze annyit tudtam, hogy egy jómódú, budai értelmiségi nő.

“Egy újságcikkben olvastam az önkéntesek munkájáról. Csatlakoztam a Facebook csoporthoz, hogy minél több információhoz jussak – meséli, amikor utólag arról kérdezem, hogyan csöppent bele ebbe az egészbe. – Eleinte csak vizet, ruhákat, játékot vittünk. Részben pedagógiai céllal egyébként, mert szerettem volna, ha a lányom is szembesül a valósággal. Volt, amikor olvastam, hogy van egy család az egyik pályaudvaron, akiknek nagyon kellene cipő és éjszakára takaró. Összeszedtem, amit csak tudtam, és elindultam. Azt a pillanatot, amikor először szembesültem azzal, hogy menekült gyerekek fogják az éjszakát a lépcsőkön tölteni a szüleikkel, sosem fogom elfelejteni. A mai napig nehéz tudomásul venni, hogy ennyi személyes dráma játszódik le a szemünk előtt.

Néhányan a tizenöt főből
Néhányan a tizenöt főből

Aznap délután térképeket nyomtattam a menekülteknek. Kivittem a csomagot a Délibe, ahol megláttam ezt a népes szír társaságot. Akkor még nem tudtam, hogy a sors aznap még elvezeti őket hozzám. Olyanok voltak, mint akárki a szomszédaim közül. A nőkön sztreccsfarmer, divatos top, visszafogott smink. A gyerekek… Gyönyörű ruhákban, csattal a hajukban. Épp egy nyugdíjas önkéntes próbálta a pályaudvaron lévő menekülteket ellátni. Buborékfújót akart adni az egyik gyereknek, de ő egyre csak ezt hajtogatta: “Water, water please!” A sírás kerülgetett. Azt hiszem, akkor köteleződtem el végképp a menekültek segítése mellett. 

Amikor este láttam Facebookon, hogy néhány szír családnak nincs szállása, azonnal elkezdett járni az agyam. Bár egyedül voltam a lányommal, úgy döntöttem, a nőket és a gyerekeket befogadom. Aztán jött a válasz, hogy elindultatok. Az utcán vártalak titeket. Emlékszel? Az első mondatom az volt, hogy “hű, de sokan vagytok!” Több mint tízen voltatok, és bár már éjjel 11 is elmúlt, minden kisgyerek szépen lépegetett az anyukája mellett. Azok a riadt tekintetek… Meg voltak ijedve a nők is, a gyerekek is, utólag bevallom, én is. Síri csendben jöttek be a házba. Két részletben tudtunk csak felmenni a negyedikre a lifttel. Izgultam, hogy mi lesz, ha találkozunk valakivel, de szerencsére akkor épp senki nem jött haza.

A gyerekek azonnal leültek a gyerekszoba közepére játszani. Kínáltam őket mindennel, de vízen kívül semmit nem fogadtak el. A fürdőszobának örültek a legjobban a nők is, a gyerekek is. Az anyák azonnal nekiálltak a gyerekeiket lecsutakolni. Ez eltartott egy darabig, nem nagyon akartak elszakadni a fürdővíztől. Utána még egy darabig beszélgettem az egyikükkel. Látta a sok könyvet, kérdezte, mivel foglalkozunk. Mutatta a Facebook-oldalát, kiderült, hogy a férjével az Aleppói Egyetemen dolgoznak, tanárok. Mesélt a családjáról, a szüleiről, akik szerencsére távolabb élnek a bombázásoktól, a gyönyörű, hátrahagyott otthonukról, arról, hogy feladtak mindent, csak a gyereküknek legyen jövője.

Éjjel 2 óra felé láttam, hogy nyugodtan magukra hagyhatom őket, és lefeküdhetek aludni. A legkomolyabban mondom neked, meg sem fordult a fejemben, hogy bajunk lehet, vagy hogy eltűnhet valami. Kitettem az összes takarót, hálózsákot, megágyaztam a gyerekeknek, és bebújtam a lányom mellé. Amikor hajnalban felébredt, szóltam neki, hogy ha kimegy, ne csodálkozzon, mert egy csomó menekült alszik a nappaliban és a szobájában. Meglepetésében csak annyit kérdezett, hogy “a papa tudja?” Tudta, még éjszaka írtam neki egy sms-t. Azt válaszolta, “Klassz, de bele sem merek gondolni.”

A nők korán felkeltek, a picik aludtak a legtovább. Reggel sem kértek semmit enni, csak kávét ittak. A gyerekeket azért megreggeliztettük, kitettünk tiszta ruhákat, hagytuk, hogy átöltözzenek. Amikor véletlenül benyitottam a gyerekszobába, a következő kép fogadott. Álltak ezek a fiatal nők az egyikük táskája felett, amiben mindenféle sminkcucc volt, és nagy gonddal festették a szemüket. El tudod ezt képzelni? Volt abban minden, még parfüm is. Én ezen nagyon jót mosolyogtam. Nem sokkal később jött egy önkéntes srác, aki vállalta, hogy visszakíséri őket a Vérmezőre. Örültem, tartottam az atrocitásoktól. Attól, hogy beszólnak nekem is, nekik is a házban vagy az utcán, a buszon.

“Aznap este kiírtam a Facebookra, hogy befogadtam éjszakára néhány menekültet. Szerettem volna, ha az ismerőseim látják, hogy nincs olyan, hogy ezek.”

Az elválás sírós volt. Az egyik kislány egyfolytában puszit dobott, egy kisfiú megállás nélkül mondogatta, hogy thank you. A nőkkel egyesével megöleltük egymást. Tudtam, hogy először és utoljára látom őket. Megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot. Amikor visszamentem a lakásba, megdöbbenve láttam, hogy gyönyörű rend van a szobákban. Mindenhol beágyazva, ágytakarók a helyükön, a tetejükön gondosan elrendezve a plüssállatok. A takarókat, hálózsákokat összehajtották, egymás mellé tették a kanapén.

A következő napokban aggódtam értük, de kiderült, hogy nem kell. Két nappal később megtudtam, hogy Németországban vannak, egy átmeneti táborban. Megnyugodtam. Tudtam, hogy közeli rokonaik élnek kint, akik majd segítenek a beilleszkedésben. Hihetetlen, hogy akárhány képet posztolnak, mindegyiken mosolyognak. Ők nyugtatnak engem, hogy ne aggódjak már annyit értük, most már, hogy nem kell rettegniük az életük miatt, minden rendben van.

Aznap este kiírtam a Facebookra, hogy befogadtam éjszakára néhány menekültet. Szerettem volna, ha az ismerőseim látják, hogy nincs olyan, hogy “ezek”. Hogy közelről ez az egész menekültkérdés egyáltalán nem ijesztő, épp ellenkezőleg. Magam is meglepődtem, mert csak pozitív hozzászólások érkeztek. Többen kérdezgettek utána a részletekről, privát üzenetekben.

Tudod, szerintem az a nagy tanulsága mindennek, hogy közel kell menni. Hagyni kell, hogy közvetlen közelről érjenek minket hatások, és akkor automatikusan elkezd dolgozni az emberség. Ez ennyire egyszerű. Nem a kényelmes otthonainkból és az újságcikkek alapján kell véleményt alkotni róluk. Oda kell menni, szembe kell nézni a félelmeinkkel, és akkor kiderül, hogy ezeknek a félelmeknek semmi realitásuk nincsen.”

További cikkeink a témában:

Nem rajzolhatnak az aszfaltra a gyerekek

Máris több mint ötszáz menekült a budapesti tranzitzónában

“Itt jó, mert nem kell félni

Megosztás Facebookon