Vérivás, női körülmetélés, robot reggeltől estig – így élnek a maszáj asszonyok

Az oroszlán legyőzését nem nagyon néztem volna ki abból a turisták sörére és kólájára vadászó “műmaszájból”, akivel a tanzániai határnál először beszédbe elegyedtem, miközben lerobbant autónk megjavítására vártunk, az Amboseli Nemzeti Parkba menet. Emberünk megélt az elég rendes angol tudásából. Ajánlkozott, fényképezzük le bozótvágó kardjával, de közben hagyományos népviseletnek számító tógaszerű leple alatt megszólalt a mobiltelefonja. Látszott, hogy nem tehénvértől domborodik a pocakja.

Az igazi maszájok több száz éve nagyjából ugyanúgy élnek, de azért már megismerkedtek a pénzzel. Az asszonyok a hagyományos tevékenységeik mellett festett szobrocskákat, színes gyöngyökből készített különleges ékszereket, porrá őrölt gyógynövényeket, fűszereket kínálnak eladásra, elég rámenősen. A férfiakat kék-piros lepleikben, a jellegzetes botra támaszkodó pózban már nemcsak a csorda mellett ácsorogva lehet látni – a kocsmapultot is előszeretettel támasztják. Ezzel együtt is a határvároskához (Namanga) közeli egyik faluban tett látogatásunk igazi időutazás volt.

Legalább tíz kilométert autóztunk a jellegzetes tüskés bozótos kopár tájban, ahol, ha vannak is fák, árnyékot nem adnak, a vörös földből kinövő kórókból csak a kecskék, juhok és marhák élnek meg. Vízért kilométereket kell menni – ez általában a kislányok feladata, emiatt maradoznak ki az iskolából.

Fotók: Ömböli Edit

“Adj nekünk tehenet és gyereket!”

Épp a sajátságos helyi elemekkel fölcicomázott istentiszteletre érkeztünk – a falu adventista, de afrikai törzsi vallással kevert módon gyakorolja hitét. A település 8-10 sárból tapasztott, tüskés bozóttal körbekerített kör alakú, ablaktalan kunyhóból áll, az ezektől elkülönülten fölépült templomot a pap a saját költségén emelte – leginkább hatalmas raktárépületre emlékeztet.

Az istentisztelet nem valami áhítatos szertartás, sokkal inkább zenés táncos halleluja. Egyszerűek az imák, a lényeg inkább a közös éneklés és tánc lelkesítő élménye. A pap láthatóan kitűnő szónok, minden mondatával megszólítja hallgatóságát, akik lelkes hallelujával felelnek. Mögötte két felesége segédkezik, mindegyik egy-egy csecsemőt tartogat – a fiatalabb asszony nem lehet több 14 évesnél. A többi asszonyt, még az idősebbeket is, 2-3-4 gyerek veszi körül, akik boldogan ugrándoznak, ahogyan a szertartás diktálja. Szinte valamennyi asszony sugárzik, kopaszra nyírt fejükkel együtt is bájosak, fülükben hatalmasra tágított lyukakban nagy függők csilingelnek – ezeket és nagy, merev keretekbe fűzött nyakékeiket mindennap viselik. A családokat nem lehet azonosítani, mert a férfiak elkülönülnek asszonyaiktól és gyerekeiktől.

A legfontosabb ima maszáj nyelven így hangzik: “Meishoo iyiook enkai inkishu o-nkera” – vagyis: “Teremtő, adj nekünk tehenet és gyereket.” Ez a túlélés két záloga ezen a terméketlen földön. És Isten meghallgatja az imáikat – egy maszáj faluban körülbelül ötször annyi az asszony és tízszer annyi a gyerek, mint a férfi. Egy tehetősebb férfinak 5-6 felesége is van, mindegyiktől legalább 3, de inkább 4-5 gyermeke. Mindezt a nomád pásztorkodó életforma alakította így: a maszájok csaknem két Magyarországnyi területen élnek elszórtan, számuk 5-800 ezer lehet. A földeket közösségi tulajdonban használják legeltetésre, folyton vándorolva, szabadon hagyva egy-egy területet tartaléknak, amit aztán ínséges időkben használatba vesznek. Mivel a férfiak folyton vándorolnak, az asszonyoknak teljesen önfenntartónak kell lenniük, még a házat is maguk építik. Ezért is élnek együtt a nagy családok, hogy segíthessék egymást a nők. Együttműködésre vannak kényszerítve, ami kizárja a rivalizálást – aki féltékenykedik, kemény büntetést kap (erről írásunk következő részében bővebben is lesz szó).

Fotók: Ömböli Edit

A nők viszik tovább az életet

A maszáj kultúrában a női nemet nagy tiszteletben tartják – beleértve a nőstény oroszlánt is. Arra sosem vadásznak –, merthogy a nők viszik tovább az életet. Tisztelik, de tulajdonuknak tekintik a nőket, ami a maguk észjárása szerint érthető, hiszen értékes marhákkal fizetnek értük. A tulajdonával pedig egy férfi bármit megtehet. Az asszonyok hűsége miatt sokat nem kell aggódniuk, azt biztosítják hagyományaik: miként Afrika számos törzsénél, a maszájoknál is a nővé válás elengedhetetlen állomása a lányok klitoriszának kivágása, 10-12 éves korukban. Attól kezdve férjhez adható, szexuális életre kényszeríthető a lány, és egymás után szüli a gyerekeket. Mivel a nemi élet számára nem élvezet, hanem kín, hűsége garantált. Aki valamilyen módon el tudja kerülni a barbár eljárást – amit a közösség összes hasonló korú lányánál egy időben, többnyire ugyanazzal a késsel végeznek el –, a maszájok törvényei szerint nem adható férjhez. A hűséget a maszáj férfiak sajátságosan értelmezik, mert a “vendéglátás törvénye” azt is előírja, hogy akinek a családfő szállást ad, azzal nemcsak a hajlékát, de az asszonyát is megosztja.

Miért kattannak a fehér nők a maszáj férfiakra?

Kis csoportunk újságírókból, az Afrikáért Alapítvány önkénteseiből és humanitárius turistáiból áll. Utóbbiak részben tapasztalni, élményeket keresni, részben aktívan segíteni jöttek Afrikába. Az egyik vállalásuk az volt, hogy segítenek ebben a maszáj faluban az egyik fiatal asszonykának házat építeni. Az inkajijik (maszájul: ház) kerek formájú, és a vázát vékony botokból fonják meg, amit marhatrágyával kevert sárral tapasztanak, és a nap égeti szilárddá. Félig kész volt már, mire odaérkeztünk, de azért bőven jutott még tennivaló nekünk is. A sárral tapasztásból kimaradtam, de a tetőfedésben immár jó vagyok. Életkoromnál fogva értem már sok marhát nem adnának, de csapatunkban volt néhány eladósorban levő lány, akik eljátszottak a gondolattal, tudnának-e maszáj asszonyként élni.

Fotók: Ömböli Edit

Bár a maszáj pásztorok (a fiatalabbak) szívdöglesztően tudnak nézni, a szóbeszéd szerint a velük való szex “gyors és brutális”. A sudár, szép vonású pasik igen vonzó külleműek – állapították meg a mi lányaink is –, de inkább csak messziről. Közelebbről már érezni a nomád életforma és sokaknál az alkohol iránti olthatatlan vonzalom velejáróit. A tengerparti Mombasa szállodáiban mégis sok furcsa párt látni: hatvanon túli fehér nőket huszonéves atlétatermetű fekete fiúkkal. Állítólag a maszáj férfiak és a szőke nők találkozásakor a hormonok elsöprő erejű kémiai reakcióba lépnek – bár ezt lehet, hogy csak a nők élik meg így. Az afrikaiak gyakran mentőövnek tekintik a fehéreket, akik kimenekítik őket a nyomorból. A vegyes házasságok mindenesetre sokszor végződnek tragikusan – a nyelvi, kulturális különbségek áthidalhatatlanságának pedig elsősorban a gyerekek isszák meg a levét.

Asszonysorsok, férfi dolgok

A maszáj kunyhó belül sötét, mintha éjszaka volna, füstszagú, de kellemesen hűvös. Telefonunkkal világítva botorkáltunk a szűk térben: középen gerendával támasztják meg a tetőt, a “nappali” egyúttal főzésre is szolgál – anélkül, hogy a füstelvezetést korrektül megoldanák –, és itt laknak azok a pici jószágok, akiket óvni kell: például a szopós gidák. Két apró hálófülke nyílik a nagy térből, bennük csak egy-egy ágakból fonott priccs: a gyerekek és a felnőttek hálóhelyei. A nők megállás nélkül dolgoznak: főznek, rendben tartják a házat, a gyerekeket – akik szintén be vannak fogva –, lejárják a lábukat vízért, tűzifáért, megfejik a tehenet, gabonát őrölnek, gyógynövényeket szárítanak, “szabadidejükben” ékszereket készítenek eladásra.

A férfiak dolga az állatállományról való gondoskodás és az üzletelés. A legenda szerint a pusztában való legeltetés közben a tehenek nyakát szokták megcsapolni, hogy ki ne száradjanak. A hivatalos verzió szerint tehénvért csak a gyengék, a betegek, a körülmetéltek, a frissen szült anyák és a másnaposok kapnak.

Karen Blixen,  a Volt egy farmom Afrikában szerzője köztudomásúlag az egyik fehér nő, aki nem tudott ellenállni az afrikai szavanna és a maszáj férfi vonzásának, azt írja: “A maszájok vad és bátor harcosok, hosszú lándzsákkal vadásznak oroszlánokra; a fiatal harcosok tejből és vérből készült ennivalón kívül egyebet nem fogyasztanak. A maradékot tehénvizelettel tartósítják.”

Az bizonyos, ha egy kultúra évszázadokon keresztül fennmarad, annak a törvényei megalapozottak, és változhatatlanságuk a fennmaradás zálogának látszik. Tiltásokkal, kívülről jövő szabályozással nem sokra lehet menni – ezt megtapasztalhatta a “civilizált világ”, valahányszor segíteni próbált.

Kenyában tiltott a nők körülmetélése, mégis 98 százalékos gyakorlat. Ingyenes a közoktatás, a gyerekek mégsem járnak valamennyien iskolába. 

Megváltoztathatók-e belülről (és hogyan) a kegyetlennek tűnő, de önmagukban koherens tradíciók, ha egy kultúrát olyan kihívások érnek, mint a klímaváltozás, az AIDS és a fogyasztói társadalom harapófogója? – ezzel foglalkozunk cikkünk további részében.