nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Presser Gábor: “Minden az arcomra van írva, nem vagyok profi tettető”

Presser Gábor: “Minden az arcomra van írva, nem vagyok profi tettető”

Ez a találkozó hosszú egyeztetés után jön össze, olyannyira, hogy az újságíró már többször le is pörgeti magában a beszélgetést a sokheti várakozás során… De ez semmit nem von le a valódi interjú értékéből. Sőt! Ízig-vérig eredeti és őszinte lett.
Szegő András
f Ajánlom

Mosolyogva lép be az ajtón, barátságosan üdvözöl, és készségesen ül le mellém az asztalhoz.
Parancsolj! Régóta szerettem volna veled ezt az újabb interjút. Korábban lehet, hogy kicsit visszafogottabb voltam, de most végre szeretnék sok személyes dolgot elmondani magamról. Életemről, vágyaimról, szerelmeimről, szorongásaimról, ha ugyan nincs ellenedre…
…dehogy, Gábor! Éppen ellenkezőleg! Csak ilyenkor rendre elbátortalanodok…
 Ugyan, Andriskám! Ki előtt tárulkoznék fel inkább, mint amikor egy régi barát ül velem szemben?!

Persze ebből egyetlen mukk sem igaz! Legfeljebb így kezdődne az általam képzelt riport egy magyarországi popsztárról, Presser Gáborról. Ekként álmodnám meg a most készítendő interjút, könnyedén, flottul, frappánsan.

A “Szent István körút 14.”-ben

A valóság azonban számottevően kacifántosabb. Hetek óta egyeztetünk, próbálunk helyszínt, időpontot találni. Mondja, nagyon zsúfolt az élete, sok a tennivalója, határidős munkák. Érdeklődik, hogy nem lehetne-e egy kicsit később. Visszakérdezek: miért, honnan gondolja, hogy akkor több ideje lesz? Hogy nem jönnek újabb munkák, újabb inspirációk? Ez valamennyire meggyőzi. Megbeszélünk feltételesen egy időpontot. Ha nem jön közbe semmi, megpróbál kiszakítani egy félórányit. Persze hogy közbejön. Újabb és újabb egyeztetés, aztán megint tolódik a beszélgetés, amíg végül egy délután telefonál, hogy amennyiben holnap adódna egy félórányi lyuk, tudnánk-e találkozni… Persze! Hívjuk egymást reggel, délelőtt: oké, siet, siessek, találkozzunk délben, a Vígszínházban! Egymás után esünk be. Felmegyünk a legfelső emeleten lévő szobájába. Lényéből adódóan kedves és készséges, ugyanakkor fáradtnak, sőt inkább űzöttnek tűnik. Leülünk, int, hogy vágjunk bele, lévén nincs sok ideje.

“A Padlás”-on

Gábor, te mindig sietsz, te mindig beesel valahonnan, és rohansz valahova, folyton kötelezettségeid vannak, határidőid. Te hajszolod a teendőket, vagy a teendők téged? Nem is akarnál könnyíteni ezen a folytonos űzöttségen?
Én nem vagyok űzött, nem is mindig sietek, de az tény, hogy az idő kezelésével hadilábon állok. Ami a mostot illeti, tényleg zsúfolt időszak ez, de egy pár ilyet már túléltem. Te pont a sűrűjébe trafáltál, de hát nem panaszkodom, azt csinálom, amit a legjobban szeretek. Közben persze futom a versenyemet az idővel, ebben a hónapban 119:0 az eredmény – az idő javára. Ami a lényeg, hogy valóban ügyetlenül bánok vele.

Miközben a zenéidben virtuóz módon, varázsló módjára használod.

Azért az más. Ha jól dolgozom, nem is érdekel az idő. De ha nem jól megy a munka, akkor bizony fájnak a hiába elszállt órák.

Presser Gábor:
Névjegy
 •  Zeneszerző, zongorista, énekes, a Vígszínház zeneigazgatója.
•  1948-ban született. Zeneművészeti szakiskolában tanult, 1968-ban lett  az Omega együttes tagja.
•  Első szerzeményeivel – Gyöngyhajú lány, Trombitás Frédi – forradalmasította a hazai rockzenét.
•  1971-ben alapító tagja lett egy másik legendás zenekarnak, az LGT-nek, számaik – például Mindenki másként csinálja, Ringasd el magad – a mai napig slágerek.
•  Musicaljei, a Képzelt riport, A padlás, Harmincéves vagyok, Szent István körút 14., Túl a Maszat-hegyen a műfaj iskolateremtő klasszikusai.
•  Kossuth- és Prima Primissima-díjas.

És hogyan zökkensz vissza ilyenkor?
Nincs recept. Van, mikor azt látod, hogy az összes munkatárs unatkozik, vagy alszik, vagy óvatosan cihelődik. Ez jó zökkentőnek. És egészen más együttesben dolgozni vagy filmben, és nagyon más színházban vagy egy szólistával. Ilyenkor nekem kell alkalmazkodni, és az is más, amikor otthon egyedül vagyok. Olyankor, éjszakai bagoly lévén, odakészítek mindent, amire csak szükségem lehet, jegyzeteket, könyveket, radírt, hegyezőt, kávét, teát, és lassan kialakul, hogy egyáltalán érdemes-e nekikezdeni. Van, hogy hamar elakadok, és abbahagyom. Máskor meg arra eszmélek, hogy már itt a hajnal! Van, mikor úgy érzem, hogy sikerült valamit elkapni, aztán két nap múlva, amikor meghallgatom, nem is értem, miért nem dobtam ezt ki rögtön. Vannak vázlatok, amik évek alatt érnek be, és persze olyanok is, melyek soha. Szóval nincs recept.

Hogyan viszonyulsz a korábbi zenéidhez?
Nem viszonyulok.

De ha hallod…? Nem tudsz úgy kinyitni rádiót, hogy valamelyik adó ne valamelyik számodat sugározná.
Csak akkor hallgatom a régi felvételeimet, ha munkám akad velük. Nem szoktam nosztalgiázni. De vannak olyan dalok, főleg amiket koncerteken játszom, amiknek a folyamatos alakulását, változását időnként egy-egy pillanatra megállítom, mondhatnám “lefotózom”, milyen is most. Ezek amolyan pillanatképek, persze hangfelvételre gondolok. Ilyen a most elkészült CD-m is, a Szerenád helyett, amin a szólókoncertjeim anyagából kiválasztott tizenegy dalról készítettem “állapotjelentést”. Ez egy szobalemez, otthon készült a zongoraszobában. Először azt hittem, a koncertjeim mintájára afféle “egyzongorás” anyag lesz, de aztán a kezem ügyébe kerülő kisebb-nagyobb hangszereimet nem tudtam elengedni, vagy egy tucat szerepel a felvételeken, sőt egy-két barátom is meglátogatott, szintén hangszerrel a kezében. Milyen kár, hogy nem is kérdezted, most min is dolgozom.

Ne haragudj, de kérlek, ebbe te ne szólj bele! Én azt kérdezem, ami engem érdekel, nem azt, amit a riportalany kér! Most például az érdekelne, hogy min is dolgozol.

“Harmincéves vagyok” lelkileg

Ha már így rákérdeztél, elmondom. Befejezve a fent említett anyagot, két filmzenén is. Az egyik Horváth Lili Szerdai gyerek című filmje. Egyáltalán nem egy habkönnyű ujjgyakorlat, nagyon szép, komoly munka. Csupa fiatal – legalább két generációval utánam – dolgozott a filmben, és bizony rendesen felpiszkált, hogy engem kértek fel zeneszerzőnek. Nagyon jól érzem magam ebben a munkában és sokat is tanulok. Réges-rég, kezdő filmzeneszerzőként nyilván megtörtént, hogy egy rendező a fiatal korom miatt kért fel, hogy friss hangot, hangzást kapjon a filmjéhez. Az is érdekes volt, de ez a szituáció azért sokkal izgalmasabb. Nem mellesleg, a Szerdai gyerek szakmailag az egyik legjobb mozi, amiben valaha is dolgoztam.

A következő, épphogy elkezdett munkám Kern András filmje, a Gondolj rám! Vele is elég érdekes együtt dolgozni. Mi kb. 40 éve vagyunk a Vígszínház társulatában. A Sztracsatellához is én írtam a kísérőzenét. Akkor elég jól működtünk, örülök, hogy most is engem kért fel zeneírásra. Amikor odaadta a forgatókönyvet, már voltak elképzelései a zenéket illetően, aztán elolvastam, nekem is lettek, és szépen egymásnak engedtük őket. Hát nem mindig egyeznek! Ráadásul mindketten meglehetősen nehéz emberek vagyunk.

Mit jelent az, hogy nehéz emberek vagytok?

Főleg ő az, na jó, én is igyekszem. Kicsit nehezek vagyunk és nem egyformák. Ő például sokat rágódik a tanácsokon, amelyeket mindenfelől kap, én meg azt tanultam meg a saját bőrömön, hogy nem lehet egy munkában mindenkinek megfelelni, és sajnos nem lehet az összes tanácsot megfogadni. Szoktuk mondani, hogy “néha elkél egy külső szem”. Ez igaz is. De nem mindegy, kié. Szóval jelenetről jelenetre végigmegyünk, és próbáljuk meggyőzni a másikat, hogy márpedig ide kellene zene, ide nem, illetve nem olyan, mint te gondolod. Ő is sokkal többet tud már a filmkészítésről, mint a Sztracsatella idején, én is immár a negyvenedik filmzenémet írom, tehát szert tettem némi tapasztalatra, de közben azt sem szabad elfelejteni, hogy a filmes hierarchiában a rendező a zeneszerző fölött áll. Különösen ha a zeneszerző bakot tart neki.

Ettől aztán igazságunk hitében még eltökéltebbek vagyunk, és szépen egymásnak feszülünk. Ide dinamikus zene kéne, ide viszont lírai effekt, ez ugyan jó, de ide nem passzol, ez meg sehova se jó. A vágószobában dől el aztán végső soron minden. Ráadásul adódnak kacifántosabb problémák is. Andris kért egy új dalt is a filmbe, meg is írtam, az a címe, hogy Amióta elszakadtál. Tetszik is neki. Csakhogy dramaturgiailag lehetetlen, hogy akár ő, akár én énekeljem a filmben. Ő nem akarná kihagyni a dalt, úgyhogy most énekest vadászunk. (Ne tessék jelentkezni, mire ez a cikk megjelenik, megtaláljuk!) Az általam énekelt verzió meg felkerült a Szerenád helyett című lemezemre.

Andris adott esetben a szemedbe meri mondani, hogy nem jó, vagy neki nem tetszik, amit csináltál?
Igen. Meg én is neki.

Ilyenkor hogyan reagáltok? Hiszen ne legyenek kétségeink, nagyon érzékeny, sértődékeny emberek is vagytok.
Igen. Lehet, hogy így van. De ezt hívják csapatmunkának.

Presser Gábor:

“Túl a Maszat-hegyen!”

Mennyire tudtok nyersen őszinték lenni, vagy mennyire vigyáztok, hogy ne bántsátok meg egymást?
Mindketten azt mondjuk, amit gondolunk. Nem vagyunk különösebben tapintatosak, még azt sem mondanám, hogy diplomatikusak. A színház megtanított engem is arra, hogy jobb rögtön egyértelműen tisztázni a problémákat, mert a maszatolás csak egyre nagyobb bonyodalmakhoz vezet. Meg kell mondani, ha valami nem jó. Lehet, hogy alulmaradsz a vitában, de jobb, ha azt mondod, amit gondolsz.

Számít, hogy esetleg megbántasz vele mást?
Nem akarok én megbántani senkit, de az már rég kiderült, hogy hiába is próbálnék alakoskodni, vagy bebugyolálni a véleményemet, minden az arcomra van írva, nem vagyok profi tettető. Akkor meg sokkal jobb, ha kimondom úgy, ahogy gondolom, de ez nem jelenti azt, hogy durváskodni kell. Persze azért ezt megtanulni sok időbe tellett.

Te is elvárod mástól a nyers őszinteséget?
Tudom, hogy ez az “igen” nem teljesen igaz. De mégis jobb valamit megtudni, mint lassan kideríteni. És az is igaz, hogy van, akikkel ez nem működik.

Az elmúlt közel fél évszázad számodra sikert siker után hozott. A daltól a musicalen át a filmzenéig szinte mindenben korszakos volt a ténykedésed…
…mi a kérdés?

Hogy mi lehet az az iszonyatos ambíció, ami még ennyire motivál, ilyen hőfokon hevít?

A zene. A zenélés öröme. Ez jó kaland, koncertről koncertre. Persze teher is, meló is, a legtöbb koncerten egyedül játszom, egy-egy vendéggel néha, van, hogy két órát vagy még hosszabban. Az már emberes. Meg az együtt zenélés öröme, amikor olyan társakkal muzsikálsz együtt, hogy csak az fáj, mikor vége van. Én meg igyekszem csak ilyet vállalni.

Telefonjára néz, jelzi, várják, indulnia kell. Mosolygósan állunk fel, barátságosan elköszönünk, készségesen indulunk el. Kár, hogy a valódi riport most fejeződött be.

Presser Gábor:

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Megosztás Facebookon