nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Kováts Adél: Mindig kell csinálnom valamit

Kováts Adél: Mindig kell csinálnom valamit

Mielőtt elindulna a beszélgetés Kováts Adéllal, iszonyatos bűzt és zajt csapva felberreg egy fagylaltot szállító motorbicikli a terasz mellett a Pozsonyi úton. Már csak ez hiányzott!
Szegő András
f Ajánlom

A berregés nem csitul, a zaj és a bűz mind áthatóbb, én zavartan mocorgok a székemben, Adél azonban felpattan, és a motorhoz siet. Innentől csak ámulattal figyelem, amint magától értetődő természetességgel odamegy, körüljárja a helyszínt, érdeklődik, hogy miért is nem tud elindulni, beáll az eseményre összegyűlt bámulók közé, és ott drukkol, hogy induljon már be az a masina. Amikor aztán végre-valahára szökken egyet, még utánanéz egy kicsit, majd mint aki dolgát elvégezte, visszajön, és kortyolgatja tovább a kávéját.

Árulja el, Adél kedves, miért ment oda? Azt hitte, hogy tud segíteni?
Azért mentem oda, mert érdekelt, hogy mi a csudának nem indult be a motor…

De könyörgöm, nem tudta meg…
Azt nem, de azért lehettem kíváncsi… Meg adódhatott volna úgy, hogy tudok segíteni…

Odaállt volna, és megtolja a motort?

Akár azt is. Ilyen helyzetekben nem mérlegelem a képességeimet, a lehetőségeimet, csak akarok tenni valamit, hogy egy probléma megoldódjon. Nem bírom a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot. Ha rossz helyzetet tapasztalok, akkor menten cserben hagy a valóságérzékem, és ugrok, hogy próbáljak valahogyan segíteni.

Nem is fél, hogy beleszól olyan dolgokba, amihez nincs köze? Hogy kéretlenül beleavatkozva, esetleg többet árthat vele, mint használ?
De félek. Fordult is már elő, hogy utólag rádöbbentem, jobb lett volna nem beleszólni. De ebből a szempontból már, remélem, benőtt a fejem lágya, és nagyjából el tudom dönteni, mihez van közöm, és mihez nincs. Meg azt is megértettem: a lényeg, hogy jókor, jó helyen szóljak közbe. És hogy tényleg csak akkor van realitása bármibe beleavatkozni, ha tudom, hogy ezzel valóban segítek. Ha ő is nyitott a segítség elfogadására. Hogy csak simán rádöbbentsek valakit arra, hogy nehéz helyzetben van, annak nincs semmi értelme! Jól megmondom neki, ő pedig ebből nem tud semmit profitálni… Akkor meg minek?!

Kováts Adél: Mindig kell csinálnom valamit

Maga könnyen kér segítséget?
Nem. A szüleim szerencsére nagyon normálisan neveltek, és nem kényeztettek el. Szavakban sem volt “bügyügyü”, “jaj-de-szép-vagy”, “jaj-de-okos-vagy”, “jaj-de-ügyes-vagy, Adélka”, és gyakorlatban sem ugrottak, hogy bármit megcsináljanak helyettem. Nagyon következetesek voltak, és arra késztettek, hogy megálljak a lábamon, ami az én dolgom, azt elvégezzem. Ez nagyon mélyen bennem maradt. Sőt olykor azon kapom magam, hogy el is túlzom. Már rég fel kellett volna adni valamit, túllépni rajta, vagy belátni, hogy ehhez jobb lenne segítséget igénybe venni, de én még mindig elszántan kapaszkodom. Olykor túszul ejtenek a céljaim, vágyaim, a felbukkanó meggyőződésem, hogy ez is az én dolgom. Nehezen tudok megülni, mindig találok új feladatot magamnak. Vagy a feladatok találnak meg mind engem…

Akkor ön amolyan “strapa-csaj”?
Ez jó kifejezés. Igen, az vagyok. Úgy látszik, hogy folytonos ténykedésre születtem. Mindig kell valamit csinálnom.

Viszont ha ez nincs meg önben, akkor aligha lett volna egy kis távoli faluból elindulva az ország egyik vezető színésznője… Ehhez hatalmas eltökéltség kellhetett…
Visszatekintve tűnhet így, de a gyakorlatban nem volt ebben semmi vakmerőség, semmi eltökéltség, még csak különösség sem. Azt csináltam, amit szerettem, azt tettem, ami hitem szerint közelebb vitt a célomhoz, hogy színész legyek.

Nem is volt soha kétsége? Dilemmája egy-egy döntés kapcsán?
Csak színész akartam lenni. Semmi más. Hogy miért, arra nincs magyarázat. Éreztem, hogy nekem ez lehet a dolgom. Nem szeretem a nagy szavakat, de talán valami belső elhivatottság lehetett ez…

És amikor az lett? Érzett valami olyasmit, hogy “no, megérkeztem”?
Nem. Legalábbis így nem. Azóta is igyekszem közeledni valamihez, amit néha pillanatokra elérek, máskor meg hopp, el is rebben. Keresem a lehetőségeket, a kihívásokat, keresem a belső útjaimat, önmagamat, hogy megpróbáljam a tőlem telhető legszebbet, legigazabbat adni magamból. Ez folyamatos törekvés.

Lehet, hogy egyszer majd úgy érzi, elérte?

Talán már eddig is voltak ilyen pillanatok. Mint amikor a zenész meghallja azt a bizonyos normál zenei A hangot, és ahhoz tud mindent viszonyítani. Azok az áldott pillanatok, amikor megszólal bennem az a bizonyos A hang. Olyankor meg tudom különböztetni a jót és a rosszat, az igazat és a hamisat, az értéket és a talmit. Olyankor tudom, hogy a pályán van egy szakmai rész, amit az ember hozott, megtanult, begyakorolt: tudja, hogyan kell nevettetni, ríkatni, bejönni, kimenni meg ilyesmiket. Ám a lényeg ezután jön. Hogy mit tudok ehhez én hozzáadni? Személyes érzelmeimből, fájdalmaimból, örömeimből, vágyaimból, kétségeimből. Ezt a különös állapotot szeretném megidézni magamban a színpadon, ez ösztönöz, hogy a járt út taposása helyett a járatlant, az izgalmasat, titokzatosat, kalandosat keressem.

A színpadon vagy a filmben azért könnyebb! Legördül a függöny, vége a felvételnek és kibújhat a szerepéből, az élet viszont megy tovább.
Azért ez nem egészen ilyen egyszerű. A kettő sokszor összefolyik, fedi vagy metszi is egymást!

Kováts Adél: Mindig kell csinálnom valamit

Mesélte, hogy a Terápia című sorozatban volt egy erős élménye.
Ez nagyon fura volt. Egy nagyon izgalmas, érdekes sorsú asszonyt játszom. Kamaszkorban szövődött szerelem közöttük a filmben pszichológust alakító Mácsai Pállal, és most véletlenül találkoznak Újlipótváros egyik utcáján, és valamennyire fellobban a hajdani érzelem. Többet nem mondhatok el a történetből, legyen az meglepetés, a lényeg viszont, hogy mivel én pont ott lakom, úgy képzeltem, mintha a lakásomban játszódna a történet. És ekkor jött a döbbenet: Mácsaival beszélgetve kiderült, hogy ő pedig kamaszkorában sokat járt egy barátjához, aki ugyanebben a házban, éppen az alattunk lévő lakásban lakott! Kiderült, hogy ő a múltjából, én a jelenemből merítve lényegében ugyanazt a lakást képzeltük helyszínül játék közben! Ha az idősíkok stimmelnek, még találkozhattunk is volna a lépcsőházban! Furcsa… Nincsenek tehát külön színészi érzelmek, szenvedélyek, emlékek és magánéletbeliek. Egyként a lényem részei. Ez jó!

Akkor is, ha közben sebződhet, kudarcok is érhetik?
A kudarc jön magától is, nem kell érte tenni semmit.

Ha találkozom megannyi kolléganőjével, nagyjából előre tudom, hogy ki lesz elegánsan öltözve, ki meghökkentően, ki sportosan, sőt azt is sejtem, hogy ki lesz kedves, ki kimért, ki elutasító. Önnél fogalmam sincs. Hol így, hol úgy, hol ilyen, hol olyan…
Azt akarja ezzel mondani, hogy nincs stílusom?

Dehogy, dehogy! Engem lenyűgöz ez a szabadsága, szertelensége…

Akikről beszélt, azok nyilván kialakult, érett, nagy művésznők, én pedig még mindig alakulgatok. Keresem önmagamat, gyűjtöm a tapasztalatokat. Náluk a tartalomhoz kialakult egy megfelelő forma, ami embléma is, biztonság is, védelem is. Én még nem akarom elveszíteni a pulzálásomat. Nekem ez fontos…

Irigyli azokat, akik úgymond kialakították már önmagukat?
Nekik ez az útjuk, nekem az, hogy keressem mindig. Az biztonságosabb talán, ez élvezetesebb…

Mit gondol, miért ez vonzza? Érzékenyebb? Bátrabb?
Máshonnan közelítenék. Én igyekszem minden helyzetet közel engedni magamhoz, és mindent teljes odaadással megélni. Nincsenek kellékeim, eszközeim, próbálok mindig hangulatomnak, állapotomnak, vagy éppen kényszereimnek megfelelően alakulni, akár a külső, akár a belső körülményekhez.

Szeret játszani?
Igen. Vagy inkább úgy mondanám, hogy szeretnék… Egyik legnagyobb problémámra tapintott rá… Szeretnék, de csak ritkán szakítok rá időt. Úgy, hogy igazán bele tudjak feledkezni. Egyáltalán, hogy bármibe bele tudjak feledkezni. Pedig könnyen el tudok csábulni. Ha rajzolok Laurával, ha ragasztunk, kivagdosunk, vagy bármi manuális ténykedés elragad. Gyerekkoromban, emlékszem, rengeteget játszottam. Kártyáztam, csimpaszkodtam, tollaslabdáztam, rollereztem… Látja, arra mostanában is gondoltam, hogy újrakezdeném. Hogy rollerrel járnék az utcán. Van is egy rollerom, csak az az igazság, hogy még nem szántam igazán rá magamat. Elindulok, és aztán úgy döntök, hogy inkább mégis autóba szállok. Pedig biztosan nagyon jólesne… Ahogyan csodálatos volt nyáron úszni is.

Azt most is lehetne…

…uszodában, persze, de az az igazi, amikor szabad vízben tudok. A Balatonon vagy a tengeren belevágok, és előttem a végtelen tér! Az valami csodás!

Kováts Adél: Mindig kell csinálnom valamit

Ilyenkor meddig úszik? Mikor döbben rá, hogy vissza kéne fordulni?
Az idő múlását onnan is érzékelem, hogy kezdenek szorongásaim lenni. Korábban eszembe nem jutott, de mostanában kezdek félni a nagyon mély víztől, vagy felvetődik bennem, hogy nem jön-e cápa, és mielőtt hatalmába kerítene a félelem, inkább megfordulok…

Az se életbiztosítás, hiszen a parton meg krokodilok lehetnek…
Nem kell tippeket adni! Mindenkinek a maga lidérceivel kell megküzdenie!

Vannak?
Igyekszem leépíteni őket. Igyekszem minél inkább a realitásban maradni, az életet a maga teljességében megélni. Ezért is viszolygok a számítógépes mániáktól. Ma két ember egymás mellett nem beszélget, hanem mobilon pötyög. Mindent virtuálisan képzelünk el ahelyett, hogy átélnénk jót, rosszat, örömöt, bánatot, és ebből épülnénk.

Hisz abban, hogy okvetlenül épülünk? Éppen úgy fakulhatunk, keseredhetünk, hitünket veszíthetjük…
Nemrégiben, a színházak éjszakájára készülve a Radnóti Színházban elővettük egykori sikerdarabunkat, az Anconai szerelmeseket, és felújítottuk. Előkerült egy régi előadás felvétele… Bizony, csodálkozva néztem, amint másfél évtizeddel ezelőtt énekeltem a “Nonoletát”. Jé, akkoriban így énekeltem, így gesztikuláltam, ez voltam?! Ezt jelentette annak a lánynak a szerelem, a bánat, a remény? Nem csupán a hangom változott meg azóta, hanem az egész lényem, egyéniségem is. Rájöttem, most nem is tudnám így elénekelni a slágert, mert ma tőlem hamis, hiteltelen lenne. Ez a lány akkoriban mennyivel kevesebbet tudott az életről, a szerelemről, a szenvedélyről! Csak hitt abban, hogy mérhetetlenül szabad, ugyanakkor elképesztően sok megfelelési vágy volt benne. Mennyire “illendően” próbálta a dalt előadni. Mostanra nyersebb, karcosabb lettem, ezzel együtt őszintébben tudok rácsodálkozni a világra, és árnyaltabban vagyok képes szeretni… Az előadás bensőséges sikere aztán megrázó élmény volt valamennyiünk számára. Kiderült, hogy a közönség is éppen annyit változott, mint mi, hogy a cinkosságnak ugyanazon frekvenciáján maradtunk együtt.

Mit gondol, ha majd tizenöt év múlva előkerül egy mai felvétel, miként fogja azt szemlélni?
Mit tudom én? Honnan lehetne azt most tudni? Meg minek is?! Én csupán a mát, az adott pillanatot tudom élni, és azt is szeretném mind teljesebben! De ha majd ugyanilyen rácsodálkozással, ugyanígy érzem az önazonosságomat, ha ugyanilyen módon érzem majd, hogy előbbre jutottam, hogy a testem és a lelkem együtt, harmóniában volt képes változni, akkor elégedett leszek…

Kováts Adél: Mindig kell csinálnom valamit

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Megosztás Facebookon