nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Erős Antónia: “A lányomban anyut látom”

Erős Antónia: “A lányomban anyut látom”

Klasszikus anya-lánya kapcsolat az övék, maximális tisztelettel a másik iránt. Bár sok kilométer választja el őket egymástól, kapcsolatuk szoros, őszinte. Nem mentes persze a civódástól, hogy aztán nevetve ismerjék el egymásnak, "véletlenül neked volt igazad".
Szegő András
f Ajánlom

Számomra érdekes, hogy legtöbbször hivatkozásként említi édesanyját, hogy ezt mondta, arra tanított, és ritkán mesél vele kapcsolatos történetet…
Ez annyira különös..?

Mindenesetre figyelemre méltó…
Számomra pedig így természetes… Tudom, egyre inkább divat, hogy a lányok bizonyos kor után amolyan barátnői viszonyba kerülnek az anyukájukkal, sőt van olyan is, hogy eleve baráti viszonyt próbál kialakítani a szülő a gyerekkel – hát nálunk ilyesmiről szó sem volt. Nekem az anyukám mindig az anyukám volt, és a mai napig is így van. Ott volt, és ott is maradt azon a bizonyos piedesztálon, miközben természetesen olykor nagyokat vitatkozunk egymással. Annyi a különbség, hogy az idő múltával nem akadunk ki olyan feleslegességeken, mint amilyeneken esetleg korábban képesek voltunk…

Erős Antónia:

Csak sokszor utólag derül ki, mi felesleges, mi nem…
Erről szoktunk is beszélni anyuval. Sőt visszagondolva nagyokat nevetünk azon, hogy olykor milyen semmiségeken civódtunk annak idején! Persze hogy anyu féltett engem, és bakfiskoromtól lehetőleg mindenről tudni akart velem kapcsolatban, én pedig önállóságomat keresve és védve, természetesen nem mondtam el neki mindent.

Kíváncsi lennék, hogy majd tíz év múlva, amikor a lánya annyi idős lesz, ön hogyan oldja meg ezt a helyzetet.
Most megmondhatom, hogy nálunk is lesznek ugyanilyen feszültségek. Én biztosan hasonlóképpen fogok aggodalmaskodni, vagy még inkább, mint egykor anyu. Az érdekes viszont, hogy amikor elkerültem otthonról és kollégista lettem, alapvetően megváltozott a viszonyunk. Attól kezdve felnőttként kezelt, és tiszteletben tartotta az önállóságomat. Nyilván éppen úgy drukkolt, hogy ne csináljak valami ostobaságot, féltett engem, de nem kérdezett, nem faggatott. Viszont mindig készen állt, hogy bármit elmondhassak neki.

Mennyit tud az anyukájáról? Mennyit mer, akar?
Baráti társasággal egyik este régi, nagy szerelmekről, ismerkedésekről beszélgettünk, és egyszer csak az egyik lány az anyjához fordult: tényleg, nálatok ez hogyan volt apuval? Meglepetésemre a mama azt válaszolta, hogy semmi köze hozzá! Miért ez a merev elhatárolódás családon belül, miért kell tabukat melengetni? Miért ne lehetne bármit elmondani?

Erős Antónia:

Ön például meg merte kérdezni?
Megkérdeztem, és anyu elmondott mindent. Már nincsenek titkaink. Ismerem a sorsát, életét, vágyait, szorongásait. Azóta jobban is megértem, és közelebb érzem magamhoz, talán még inkább tisztelem. Anyukám 17 évesen már dolgozott, ehhez képest teljesen normálisnak számított, hogy 19 évesen férjhez is ment, két év múlva pedig lánya született – a nővérem. A házasság aztán nagyon rosszra fordult, így anyukám huszonévesen úgy döntött, hogy kimenekül belőle a nővéremmel. Albérletbe költözött, dolgozott egész nap, hogy meg tudjanak élni, és nevelte a gyereket. Nem volt, akire támaszkodhatott volna, jó, ha időnként vajas vagy zsíros kenyérre futotta. Talán nem volt se kedve, se ideje ismerkedni senkivel. A barátai fundálták ki, hogy összehozzák egy a harmincas éveiben járó derék, jóravaló fiatalemberrel, akiről tudták, hogy nagyon vágyna gyerekre, családra. Sikerült lépre csalni őket, megismerkedtek, és vonzónak találták egymást. Tehát nem meggondolatlan ötlettől indíttatva szövődött a kapcsolat, hanem két érett ember tudatos döntése volt. Anyu, okulva előző házassága kudarcából, egy megbízható, jóravaló társra vágyott, a férfi egy rendes, szép nőre, akitől gyermeke lehet. Létrejött a frigy, és ebből születtem meg én. A nővéremet is nagyon szerette apám, valóban sajátjaként nevelte, de az igazi beteljesülést számára a születésem jelentette.

Emiatt nem volt féltékeny a nővére?
A nővérem 12 évvel idősebb nálam, emiatt végigélhette anyuval az előző házasságának kritikus időszakát, anyu küzdelmes éveit, majd az egymásra találást apuval, ebből adódóan közöttük kialakult egy nagyon mély szövetség. Nem emlékszem, hogy lettek volna otthon különösebb rivalizálások. Szeretetben, harmóniában éltünk. Amikor anyu néha felsóhajt, hogy  pedig olyan jól megvoltunk az apáddal, az nem megszépítő merengés a részéről, hanem valós nosztalgia.

Amikor az édesapja váratlanul meghalt, és az anyukája egyedül maradt, változott a kapcsolatuk?
Apukám akkor már hosszabb ideje betegeskedett, és anyukám volt vele mindvégig. Ha nem is lehetett bekalkulálni a tragikus, korai véget, ami egy kórházi baleset következtében történt végül, ő akkorra már lélekben szép lassan elengedte, gyakorlatilag addigra elbúcsúzott tőle. Engem ért sokkolóan a hír, hiszen kétszáz kilométernyire laktam és dolgoztam tőlük. Persze rögtön hazautaztam, készülvén arra, hogy a hivatalos teendőket nekem kell majd intéznem, ám anyu jött mindenhova, és egymást kisegítve jártunk hivatalról hivatalra, és válaszoltunk mindenféle idióta kérdésekre, amelyeket ilyenkor az adminisztráció feltesz. Anyukám azóta is hihetetlen önállósággal áll a lábán. Meg is mondta, hogy se a nővérem, se én ne gondoljuk, hogy bármelyikünkhöz is költözik, nem is tart igényt rá, hogy gondoskodjunk róla.

Erős Antónia:

Csak ezt nagyon nehéz megállni!
El is határoztam, hogy apró dolgokban nem is zavarom, viszont ha szólok, akkor azt keményen teszem, hogy legyen súlya. A nővérem lánya például Angliában dolgozik, és amikor ment hozzá ki a nővérem, hívta anyut is. Anyu viszont megmakacsolta magát, hogy még nem ült repülőn, meg különben is, sok neki az utazás. Akkor határozottan szóltam neki, hogy vegyen erőt magán, szánja rá magát az útra, mert utólag meg fogja bánni. Amikor egy hét múlva boldogan, élményekben gazdagon hazajött, rögtön jelezte, hogy ezúttal véletlenül igazam volt, kár lett volna lemondania az útról.

Mennyiben hasonlítanak egymásra?
Úgy vettem észre, hogy részletekben alig, egészben viszont nagyon. A férjem időnként mosolyog, mert egy-egy gesztusomban, vonásomban anyut véli viszontlátni. Máskor meg én mosolygok, mert a lányomban látom viszont anyut.

Erős Antónia:

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Megosztás Facebookon