Egy kórházpedagógus mindennapjai

Mit kíván, mit vár egy hónapokra falak közé zárt, beteg kisgyerek? Rejtély. Néha kimondják, néha csak álmodoznak, de tény, megörvendezteti őket, ha becsempészik nekik a külvilágot. Ez tavasszal lehet egy szál ibolya, nyáron magnóra vett madárfütty, négylevelű lóhere, télen az ablak elé épített hóember vagy az ereszről letört és kézbe adott jégcsap. A jégcsap, ami elolvad, de a létéért küzdőt, ha csak pillanatokra is, visszarántja az életbe.

Pótvizsga az ablak alatt

Hogy miért és hogyan lesz valaki kórházpedagógus ma Magyarországon, az is rejtély. Ugyanis nincs képzés, nincs efféle diploma, mégis körülbelül ötvenen gondoskodnak országszerte a kis betegek tanításáról, jövőjéről. Tóthné Almássy Monika, a kőbányai lány sem erre a pályára készült. A téti és tokaji származású szülők nagy szeretetben nevelték, és egészen kicsi korától azt látta: az elesetteket támogatni, a szegényeket segíteni kell. Moni édesanyja otthon volt, súlyos vesebetegsége miatt nem dolgozhatott, a kamionos apa pedig olykor hetekig távol, a kis lakás mégis állandóan tele volt, és hangos a gyerekricsajtól.

– A központban, a buszmegállónál laktunk, így az osztálytársak gyülekezőhelye lett az otthonunk. Anyu fonta a lányok haját, akiknek korán elmentek a szülei, azokat megreggeliztette, és nálunk mindig jutott érdekes csoki mindenkinek apukám jóvoltából. Később a szülők barátok lettek, akad, aki máig jár anyukámhoz. Talán itt kezdődött – mondja, és kicsit zavarban van. Moni pályaválasztását a kamionos apa a “külker” felé terelgette. Közgazdasági szakközépiskolába ment, gyűrte az angolt, és érettségi után felvételizett a Külkereskedelmi Főiskolára, ahova, ma már tudja, jó, hogy nem jutott be. Egy évet a Hungarotexnél dolgozott, közben folyamatosan gyerekeket táboroztatott ifivezetőként, ment velük Lellére, kirándulni. Még nem volt húszéves, amikor döntött: gyerekek közt a helye. Képesítés nélküli alsós napközis tanítóként munka mellett készült a felvételire. Amikor Nyíregyházán végzett magyar–könyvtár szakon, frissdiplomával, angol nyelvvizsgával elment a budapesti Üllői úti iskolába tanítani. Sokkolta a nehéz körülmények között élő diákok sorsa, de nagyon szerette a sok halmozottan hátrányos helyzetű kicsit, velük élt, késő este járt haza. Meséli, volt fiú, akinek ő keresett nevelőotthont, többeknek rendszeresen ő vitt tízórait, néhány gyereket hazavitt fürdeni. Máskor egy vidékről Pestre került roma lányt támogatott aki öntörvényűen járt az iskolába, akinek nem volt hol mosakodnia, ezért Moni kijárta, hogy az uszodában fürödhessen. Emlékszik, a karácsonyi ünnepségre sem jött el a lány, és Moni a dzsumbuj közepére, házhoz vitte az ajándékot, ahol szembesült azzal, hogy a hideg szobában hat-nyolc ember a földön alszik. Hogy Monika szigorú volt, vagy sem, a diákjai tudnák megmondani, de tény, hogy volt egy fiú, akit megbuktatott nyelvtanból. Dühében, meg a csavargás megakadályozása végett a nyári szünetben az anyja bezárta a lakásba. A tanárnő sokszor elment hozzá, odaállt az ablak alá, és fölkészítette a pótvizsgára. Ez a gyerek a szakmunkásképzőben zseni lett, abból élt, amit akkor kapott, ma felnőtt, családja van, hentesként dolgozik, és ha összefut Monikával, hálával emlegeti a régi nyarat.

Nagy találkozások

A lelkes, fiatal tanárnőre ott az iskolában talált rá a szerelem, Tóth Zsolt, az iskola úszóedzőjének személyében. A kemény, de gondoskodó, rendkívül figyelmes és fantasztikus humorú srác egyszer a tanári falára egy verssort írt föl verslábjelekkel így jelezte kedvesének, figyel rá. A lánykérés is különös volt: egy zalai mezőn sétáltak, mikor Zsolt azt mondta kedvesének: hunyja le a szemét, nyújtsa előre a kezét, mert itt olyan növények és virágok nőnek, amelyeknek így érezni igazán az illatát. Moni vakon hitt neki, és mire kinyitotta a szemét, ujján ragyogott a jegygyűrű.
– Fantasztikus a férjem, már húsz éve élvezem, hogy a tenyerén hord, gondoskodik rólunk. Zsolt mély érzésű, finom, maximalista, humorral megáldott ember. Elviseli, hogy összevissza járok haza, hogy a család mellett a munkámnak élek, és nem teszi szóvá, hogy inkább viszem a pénzt, mint hozom. Kiegészít engem. Ha bármi kérdésben két ellentétes nézetből indulunk, a segítségével, a szeretetével mindig eléri, hogy középre érjünk. Ha fáradt vagyok, és este tízkor undok, a gyerekek cukkolnak: “Meneküljünk, megérkezett a 10 órás Moni!” Ha bánt valami, és mélyponton vagyok, Zsolt viccelődik, humorizál, vagyis a mindennapi munkámhoz ő és a gyerekeink adják az erőt. Itthon nyugodt, kiegyensúlyozott légkör fogad, az időmmel rugalmasan gazdálkodhatok. Hogy a férjem, ha csak elmegy mellettem, simogat és puszilgat, mi, ha nem erőforrás? – kérdezi, és boldogan mosolyog. A pár a közös életet Erzsébeten, egy régi romos házban kezdte, oda született Zsombor (18) és Gréta (15). A család ma Vecsésen él a mező szélén, közel a természethez, és közel szeretett szüleikhez, akikre mindig számíthattak, akik mindig számíthatnak rájuk.
– A fiam négyéves lehetett, amikor kórházba került valami bőrproblémával, és én folyamatosan bent voltam vele. Játszottunk, és mindig körbevettek a gyerekek. Zsombor már meggyógyult, de mi visszamentünk meglátogatni egy fogyatékos szobatársát, és hosszan játszottam a kicsikkel. Akkor jött oda egy hölgy, aki talán figyelt ránk. Végül szóba elegyedtünk, majd megkérdezte, nem tanítanék-e náluk angolt. A Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskolai igazgatója volt. Jó egy évvel később már a kórházban dolgoztam. Ebbe valahogy mindenki belecsöppen, ha szabad ezt mondani, hiszen itthon nincs kifejezetten ilyen jellegű képzés – szabadkozik.
– Az első nap ma is elevenen él bennem. Akkor jártam először onkológiai osztályon, akkor szembesültem azzal, a kemoterápia mit tesz a kicsikkel. Összeszorult a szívem.

Barátok vagyunk

Monika a kórházban pillanatok alatt megértette, a kórházpedagógus a beteg gyereknek a jövőt jelenti. Azt, hogy lesz folytatás. A munkát hamar megszerette, amiben nyilván nagy szerepet játszott, hogy a gyerekek, a szülők, az orvosok hamar a szívükbe zárták. Játékokat vitt a kórházba, kézműves foglakozást tartott, baráti viszonyt ápolt a kis betegekkel. Szervezett jótékonysági koncertet; papírgyűjtést karöltve egy iskola igazgatójával és tantestületével, hogy a bevételt egy beteg tanulójuknak adhassák; elérte, hogy ha a Madarászba bekerül egy daganatos gyerek, a kezelőorvosával, a pszichológusával kimehessen az iskolájába, rendhagyó osztályfőnöki órára. Meséli, az iskolában a gyerekek szintjén elmondják, mi történt a társukkal, milyen nehéz időszak vár rá, és kérik, segítsék a gyógyulását, írjanak neki, skype-oljanak vele. A gyerekek, a pedagógusok pedig nyitottak, érzékenyek.

– Itt nincs alárendelt szerep, engem nem tanárként kezelnek, hanem barátként, akit lehet tegezni, akivel össze lehet kacsintani. Sokat beszélgetünk, közben fölmérem az ismereteket, és sokszor játszva tanulunk. Fontos, hogy örömet szerezzek nekik, egyfajta külső örömforrásként működjek, ami enyhíti a fájdalmat. Ha azt hallom, ne haragudj, de nem veszi be a buta fejem a nyelvtant, de nézd, milyen jó ez a könyv, akkor másnap az Alkonyat című bestsellerből nyelvtanozunk. Volt egy gimnazista fiú, akivel csak rövid ideig angoloztunk. Nagyon gyengének érezte magát, azt azonban szerette, ha bemegyek hozzá, így naponta társasoztunk, beszélgettünk, viccelődtünk, az utolsó percig. A tanítás itt egészen más. Nagyon sokat tanultam Orosházi Katalintól, én őt tartom a legnagyobb tudással rendelkező kórházpedagógusnak – mondja. Arról, hogy a tanítás, a játék, a szakmája gyakorlása mellett előfordult, hogy egy édesanyával öt órát ült az elvesztett gyermeke mellett, mástól tudok. Azt sem ő mesélte, hogy vannak napok a kórházban, amikor hullanak a könnyei. Moni mindig vidám, kiegyensúlyozott, és a hátterét nevezi meg erőforrásként. A tavaly kapott Richter Aranyanyu-díjról azt mondja: “Örültem, meghatódtam, a szüleim, a családom büszkék voltak rám, de ez sok ember munkájának az eredménye. És jó, hogy a Richter azóta is támogatja a kórházpedagógusi munkát.”

– A helyemen vagyok, érzem, hogy minden rezdülésemmel, szavammal adni tudok – szögezi le a beszélgetés végén, de azért álmai még vannak. Mert ő az a fajta, akinek mindig tenni kell valamit. Most épp arról álmodik, a HOPE Európai Kórházpedagógusok Szövetségének elnökségi tagjaként, hogy egyszer itthon is lesz efféle képzés, lesz komoly szakirodalom, továbbképzések, melyek összefogják az országban dolgozó kórházpedagógusokat. Monit nem hagyja nyugodni, hogy a jelenlegi köznevelési törvényben nincs egyértelmű szabályozás arra, hogy országos szinten, a kórházban fekvő gyerekek egyenlő kórházpedagógiai ellátást kapjanak. És persze álmodik a férjével, a gyerekeivel is. A gimnazista Zsomborral, aki karizmatikus fiatal felnőtt, évek óta mindene a zene, kecskedudán játszik, több föllépéssel a háta mögött, és célja, hogy vadgazda lesz. És álmodik a középiskolát most kezdő Grétivel, az érzékeny, fuvolázó, néptáncoló és hajléktalanokat gyámolító kislánnyal. A maradék idejében pedig odabújik a férjéhez, aki az anyagi biztonság mellett az érzelmi biztonságot is adja a családnak, a feleségnek, a vérbeli csapatembernek.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Váczi Eszter: Nem kenyerem a primadonnás viselkedés Harsányi Levente: “Kutyák nélkül lehet élni, de minek.” Egy kórházpedagógus mindennapjai Coco Chanel & Párizs Varró Dani: Misi ravasz Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!