“Mindenki tudja, honnan jövök, nem titkoltam el semmit” – egy fiatal lány vallomása

Édesanyám a születésem pillanatában lemondott rólam. Talán azért, mert túl fiatal volt, talán azért, mert az akkori élettársa hallani sem akart róla, hogy hazavigyenek a kórházból. A nagymamám vállalta, hogy magához vesz, ő nevelt tizenkét évig. Ő szintén nagyon fiatal volt, nem sokkal előttem vesztette el a saját kisbabáját, anyám kishúgát bölcsőhalálban. Nagypapám emiatt felakasztotta magát, vagyis mire én a mamához kerültem, már elszenvedte azt, amit csak egy ember elszenvedhet. A szándék, hogy felneveljen, nemes volt, de a gyakorlatban nem minden sikerült úgy, ahogy eltervezte. Két munkahelyen is dolgozott, eleve kevés időt töltött otthon, ráadásul mivel nem tudta túltenni magát a férje és a kislánya elvesztésén, elkezdett inni is. Erről sok emlékem van, ilyenkor rondán beszélt, és néha verekedésekbe is belekeveredett, de ha ma őrá gondolok, nem ezek jutnak eszembe, hanem az, hogy mennyire szeretett, és mennyit szomorkodott anya miatt. Emlékszem arra is, hogy mennyire ragaszkodtam hozzá, és hogy mennyire egymásra voltunk utalva. Megbirkóztunk minden gonddal, problémával, de aztán hirtelen elkezdett lefelé csúszni a lejtőn. Először a munkáját vesztette el, aztán a lakásunkat is, ő hajléktalanszállóra került, engem levittek vidékre apámhoz. Abban, ami utána következett, nem sok köszönet volt.

Apámat akkor láttam életemben másodszor, semmi közünk nem volt egymáshoz. Hihetetlenül agresszív férfiként hol ezzel, hol azzal vert. Ő majdnem két méter volt és száz kiló, én alacsony és törékeny. De nem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy nem engedték, hogy lássam a nagymamámat. Öt évig semmit nem tudtam róla. A magány, amit közben éreztem, leírhatatlan. Apámék betettek a leghátsó szobába, az iskolán kívül nem történt velem semmi. Ezt a két dolgot köszönhetem nekik: volt hol aludnom, és be tudtam fejezni a középiskolát.

Nem voltam még 18 éves, amikor megszületett apám és mostohaanyám közös gyereke. Néhány hónappal később gyakorlatilag kidobtak az utcára. Három napig ténferegtem, a metrón aludtam, teljesen kétségbe voltam esve. Aztán eldöntöttem, hogy megkeresem a nagymamámat. Nagy nehezen kinyomoztam, hogy melyik hajléktalanszállón lehet, és odamentem. Sírtunk mind a ketten, hiszen évek óta azt sem tudtuk, él-e, hal-e a másik. Ismét egymásba kapaszkodtunk, mint két ember, akinek nincs senkije. Egy évig ott éltünk, a szállón, utána kaptunk egy kisebb összeget, amivel végre új életet kezdhettünk. Azonnal kibéreltünk a külvárosban egy lakást. Én elmentem dolgozni egy étterembe, a mama nyugdíja és az én fizetésem éppen fedezte a költségeinket. De nem sokáig örülhettünk, mert ő megbetegedett. Kiderült, hogy rákos. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz vele… és velem, nélküle.

Egy nap besétált az étterembe egy csinos és gazdag fiatal nő. Jóban lettünk, kértem, hogy szerezzen nekem is valamilyen munkát, amivel jól tudok keresni, mert szeretnék jobb körülményeket a beteg nagymamámnak, és főként szeretném, ha meggyógyítanák, kerül, amibe kerül. Kiderült, hogy Evelin akkor már tíz éve élt a férfiakból. Ingázott Németország és Magyarország között, nekem is ezt tudta felajánlani. Egy eszkortlány életét. Fogalmam sem volt, hogy mire bólintok rá, de nem sokkal később eldöntöttem, hogy teszek egy kísérletet. Akkor hazudtam életemben először otthon: “takarítani  megyek, jó pénzért”, ezt mondtam, és a nagymamám, isten nyugosztalja, elhitte.

Evelin egy német kisvárosba vitt ki, ahol egy lakásban kellett fogadni a vendégeket. Abban a háztömbben mindenki ebből élt. Hamar kiderült, hogy hogyan működik a rendszer, napközben azt csinált az ember, amit akart, de a napi fix összeget be kellett fizetni, akkor is, ha aznap nem volt kuncsaft. Az elsőre alig emlékszem… Szerintem akkorra már megkeményedtem. A sok verés, az öt külön töltött év a nagymamámtól… Mire elkezdtem eszkortlányként dolgozni, már csak egy cél lebegett a szemem előtt: minél hamarabb, minél több pénzt keresni. Rengeteg szörnyűséget lehet hallani a férfiakról, akik szexet vásárolnak, de velem nem erőszakoskodott senki. Sokan csak azért jöttek, mert magányosnak érezték magukat. Fura ez, hiszen én is az voltam. Kölcsönösen szükségünk volt a kedvességre, és nekik arra, hogy férfinak érezzék magukat egy nő jelenlétében. Mindig akadtak olyanok, akik egyáltalán nem akartak szexelni, ők kifizettek két-három órát, gyakran az egész éjszakát is, és csak beszéltek. Nem zavarta őket, hogy néha a felét sem értettem, hiszen nem beszéltem németül folyékonyan.

Persze néha beesett egy-egy agresszív alak, de ezeket mindig le tudtam szerelni. Amint kiderült, hogy olyasmit akarnak, ami nem volt benne az alkuban, visszaadtam a pénzt, és kidobtam őket a lakásból. Sosem esett bántódásom. Amint sikerült megspórolnom egy kisebb összeget, hazarepültem. Odaadtam a nagymamámnak mindent, persze akkor már nem lehetett hazudni. Teljesen kiborult, amikor rájött, mivel kerestem meg a pénzt. “Nem ezért neveltelek, nem ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy iskolába járj!” – mondta, teljesen jogosan. Ahogy figyeltem a reakcióit, hirtelen leesett, hogy mit tettem. Iszonyúan szégyelltem magam, mégis visszamentem még párszor az addigra már jól ismert közegbe. Mert mindennél erősebben élt bennem a félelem, hogy nélkülöznünk kell, és hogy nem tudom a mamát meggyógyíttatni.

Évekig ingáztam a két ország között. Néhány hét kint, néhány hét itthon: ebből állt az életem. Sosem tudtam hosszabb időt kint tölteni. A többi lányt keményebb fából faragták, nekem egy idő után mindig elnehezült a lelkem. Amikor a nagymamám állapota rosszabbra fordult, végleg hazajöttem. Le akartam zárni a múltat, ezért elmentem felszolgálónak egy étterembe. A villamoson ültem, amikor csöngött a telefon, “a nagymamája meghalt” – mondta egy hang a kórházból, de olyan volt, mintha nem is hozzám beszélnének. A temetésére is alig emlékszem. Akkor múltam 24 éves.

Férfiak… Nem sok jó tapasztalatom van velük. Apámból csak a fizikai terrorra emlékszem, a családom férfi ismerősei közül sokan kihasználtak. Volt, aki a születésnapomon például droggal kínált. Az ezzel kapcsolatos emlékeket mind igyekeztem kitörölni. A sok rossz tapasztalatnak köszönhetően a saját testemhez való viszonyom is lassan alakult ki, jó darabig úgy éreztem, hogy sosem fogom tudni megszeretni. Szerencsére két évvel ezelőtt nagyot fordult velem a világ. Megismertem a mostani páromat, aki azóta a tenyerén hord. Vele együtt kaptam egy új családot is, a szülei is nagyon szeretnek. Mindenki tudja, hogy honnan jövök, nem titkoltam el semmit, mégsem kell magamat szégyellnem, így lassan talán megbocsáthatok magamnak is. Most fodrászként dolgozom. Vendégekhez járok ki, amolyan mozgó fodrászszalont működtetek, nagyon szeretem, ez az egyik hobbim. A párommal tele vagyunk egyéb tervekkel, nagy álmokat dédelgetünk, nemsokára szeretnénk gyerekeket is.

Anyuval két évvel ezelőtt felvettem a kapcsolatot. Azóta jóban vagyunk. Nincs értelme a szemére hánynom a múltat, nem akarok haraggal a szívemben élni. Örülök, hogy találkozunk, és örülök annak is, hogy van egy ma már húszéves testvérem, akire büszke lehetek. A nagymamám pedig… Nincs szükségem rá, hogy múlt időben beszéljek róla. Itt van velem, tudom, érzem. Megvéd mindentől. Elég csak hinnem ebben.