Rúzsa Magdi: “Nem felejtettem el, milyen a szegénység, a nyomor, a félelem”

Nehéz tőled találkát kérni. Ennyire elfoglalt vagy?
Igen, minden hétvégén koncertezünk, járjuk az országot. Kazincbarcika, Panyola, Szigliget, Decs, Újkígyós, Paks, hogy csak néhány helyszínt említsek, de megyek Marosvásárhelyre is. Ehhez az iramhoz erő kell, másfél órát egyfolytában a színpadon vagyok.

Sikeres, keresett énekesnő vagy, időnként mondhatnál nemet.
Nem! Örülök, hogy dolgozhatok, és örömmel dolgozom. Volt, amikor a családban többen elveszítették a munkájukat, tudom, az mit jelent, és tudom azt is, mi a szegénység. Én minden év első napján azért fohászkodom, legyen annyi munkám, hogy év végén sírjak a fáradtságtól.

Így gondoltad ezt, amikor még más pályára készültél?
Így! Nagyon szerettem az egészségügyet, a szülészetet. Szerettem a kórházban dolgozni, szeretem az embereket, jó segíteni.

Feltételezem, azért nagyon más a szülőszobában állni és várni, mint tomboló közönség előtt csillogni.
Tévedsz. A szülészeti munka és az éneklés nagyon közel áll egymáshoz. Számomra mindkettő Isten-közeli állapot. Gondolj arra, milyen csoda megfogni, kézbe venni egy újszülöttet, akit még senki nem érintett meg! És milyen csoda dallal megérinteni egy lelket, segíteni egy döntést, kirángatni valakit a gödörből.

Itt álljunk meg! Te vezettél szülést?
Többet is – mosolyog, szeme csillog a boldogságtól. – Tizennyolc évesen egy roma kisfiú volt az elsők egyike. Emlékszem, egy öreg bába azt mondta: Magdi, szent karácsonyéjjel cigánygyereket világra segíteni, nagyon nagy szerencsét jelez. Hittem is, nem is, de mert spirituális beállítottságú vagyok, máig sokszor eszembe jut, és nagyon szerencsésnek tartom magam.

A születés valóban csoda, de mondj valamit a dallal segítésről!
Sokat gondolkozom az élet nagy kérdéseiről. Például arról, énekesnőként miként lehetek közvetítő, híd. Tudom, a zene, a ritmus, a szöveg szerepe ősi. Gondolj az afrikai törzsek zenéire, a sámándobokra, a siratókra, amelyekkel a halottat vissza tudták ordítani. A zene minden kultúrában, minden korban meghatározó. Az én eszközöm pedig ez. A zene, ami örömet ad, kikapcsol, ellazít, elgondolkodtat, megnyugtat, megríkat, vagyis érzelmet generál. És hat a szöveg is. Rengeteg levelet kapok, írják: köszönöm, sokat segített a zenéd, téged hallgattalak egy bizonyos élethelyzetben, a dalod szövege rángatott ki a gödörből. Ezek a visszajelzések fontosak, és gyarló lévén néha már elhiszem, valamit közvetítek, egyfajta kapu vagyok.

Ezek szerint a szövegírás óriási felelősség.
Aki komolyan veszi a munkáját, annak az. Írni áldott állapot. Ezerszer előfordul, hogy leülök szöveget írni, és összevissza firkálok. Nem jön úgy a gondolat, ahogy szeretném. Aztán váratlanul a sors odaad egyetlen sort, és megszületik a dal.

Van valaki, aki segít, aki kontrollál?
Segítő nincs, de kontroll van. A szöveget mindig megmutatom zeneszerzőnek vagy kollégának. Néha együtt születik a zenével, máskor kapok egy dallamot, hallgatom, egyszer, kétszer, hússzor, és írok hozzá szöveget. Hálás vagyok, ha ma élő nagyságoktól, mint Presser Gábor, kapok egy dalt. Aki pedig ismeri az írásaimat, az tudja, képekben gondolkodom. És ebben a versek segítenek. Szinte minden nap olvasok, József Attilát, Petőfit, Radnótit. Például Petőfi Sándor: Őrült című verse inspirálta a Csak a bolond remél című dalomat.

Te mersz remélni?
Persze, hogy merek… – neveti el magát.

És álmodni?
Remélem, nem a karrierálmokra gondolsz, hanem az agy mélyén születőkre. Gyakran álmodom, és szinte mindig emlékszem rá. Rengeteg olyan álmom van, amelyek előre jeleznek dolgokat, amik megtörténnek, és mindig úgy történnek, ahogyan álmodtam. Ez nem mindig jó.

Erről beszélhetnél bővebben…
Semmi extra, hívő ember vagyok, mint még sok millióan. Hiszem, van fölöttes erő. Hiszem, az utakat az Isten jelöli ki, ő terel. De hiszem azt is, ha sok jó ember együtt van, és mindenki a jóra gondol, annak ereje van. És van egy történetem, amely a megfoghatatlan erő megtapasztalásáról szól. Egy nyáron, diákként Franciaországban Taizében ökumenikus ifjúsági találkozón voltunk, és a táborban, mise után Roger testvér néhány embert megáldott. Hozzám is odalépett, a fejemre tette a kezét. A különös érzést nem tudom magyarázni, de mintha egy burok elrepedt volna körülöttem. Elöntött a melegség, és folyni kezdtek a könnyeim. Folytak megállíthatatlanul. Az otthon kapott muníció mellé ez erőt adott ahhoz, hogy minden emberben jót lássak, nyitott legyen a markom, hogy ember és ember között áramolhassanak az energiák. Hiszem, ez teszi jobbá, szebbé az életet.

Erre sokan mondhatnák, könnyen beszél, hiszen az élet naposabb oldalán él.
Igaz, nagyon megváltozott az életem, de nem felejtettem el, honnan indult, nem felejtettem el, milyen a szegénység, a nyomor, a félelem. Voltak más idők is, amiket megéltünk a családommal.

A szüleiden kívül kinek vagy hálás, hogy így alakult az életed?
A szüleim előtt a Teremtőnek, utánuk pedig Tojzán Zoltán gitárosnak, aki középiskolás koromban, egy karaokebuli után odalépett hozzám, és azt kérdezte, nem énekelnék-e velük. Így lett saját zenekarom. Így kezdtem. Persze, ha jól belegondolok, korábban, mert ott volt a néptánc, a kórus, a színjátszókör, a vers- és prózamondó versenyek, a tangóharmonikázás, vagyis mindig színpadon voltam. A középiskolás időszak azért más volt, emlékezetes, boldog évek, az első dalszöveg, az Aprócska blues megírása, a szeretett szabadkai internátus, ahol nagyon együtt voltunk.

Jó hallani, hogy szeretettel beszélsz a szülőföldedről, de hol vagy otthon?
Ott, ahol az anyám van, és most ő itt van. Egyébként időről időre rám tör a honvágy, most is érzem: haza kell mennem! Szeretnék csak úgy ücsörögni a templomkertnél, nézni a felhőket, gondolkodni. Vissza kell térnem, hogy erőre kapjak, össze tudjam szedni magam. Kell, hogy lássam a lányt, aki onnan indult el, és ez csak otthon megy. Öt éve magyar állampolgár is vagyok, de naponta eszembe jut, első voltam a famíliából, aki hivatalosan is megkapta. Sírtam, behunytam a szemem, láttam a nagyszüleimet magam előtt, és arra gondoltam, mit nem adtak volna ezért. Minden vajdasági magyar álma ez.

Győzelem, siker, gondtalanabb élet, állampolgárság, irigylésre méltó. Aki ennyit kap az élettől, annak vannak még vágyai?
Természetesen, hiszen az ember így van kitalálva. Mi például szeretünk utazni, és szeretnék még igazán sokat adni a közönségemnek. Jó dalokat, hogy egy nap majd a nagyokkal együtt emlegessenek.

Többes számot használtál, ami azt jelenti, nem vagy magányos?
Három éve kapcsolatban élek, a párom civil, harmincöt éves informatikus, docens a Műegyetemen. Vajdasági magyar. A megismerkedésünkkor, az első kézfogásnál volt egy furcsa érzésem. Nem tudtam megmagyarázni, elhessegettem. Sokáig nem találkoztunk, végül mégis egymáshoz sodort az élet. Vannak sorsszerű találkozások. A miénk ilyen, azonosak a gondolataink, vágyaink, rezdüléseink, amiben szerepe lehet a közös gyökereknek.

A vágyak közt ott a családalapítás?
Nem szívesen beszélek magánéletről, legyen elég annyi, hosszú távra gondolkodunk. És mielőtt a gyerekáldásról kérdezel, elmondom, még nem vagyok kész az anyaságra, de azt hiszem, ez huszonnyolc évesen normális.

Ezek szerint nem követed a divatot.
Vicces megjegyzés, tudom, mire célzol. Divat negyven fölött szülni, de az élet rendje, a biológia mást diktál. Ami pedig a divatot illeti, szeretem. Régen csak ábrándoztam a szomszéd varrónő divatlapja fölött, és viseltem, amit anyám maradék anyagokból varrt. Amikor nagyobb lettem, varrathattam egy-egy ruhát. A nővéremmel lerajzoltuk, kitalálhattuk, milyet szeretnék. Ma a fellépőruháimat egy budapesti tervező, Oláh Zsigmond “Zigi” álmodja meg. Finom anyagokkal, harmonikus színekkel dolgozik, gyönyörűek a modelljei.

Nem lepne meg, ha azt mondanád: anyu megtanított varrni.
Talán tudnék, ha összeszedném magam. Nem varrok, de tésztát gyakran gyúrok. Mániákusan szeretek főzni, alkotásnak, művészetnek tartom. Gourmand-ok vagyunk, sütünk-főzünk, a bonyolult étel elkészítése kihívás nekem. Hiszem, bizonyos ételek, fűszerek hatására megnyílik az elme.

Azt azért gyakrabban használjuk, hogy megáll az ész, mint azt, hogy megnyílik az elme. Te mit mondtál, hogy két jelentkezés után sem hívtak be a tehetségkutatóra?
Semmit, tudomásul vettem. Kétszer jelentkeztem a Megasztárba, de választ sem kaptam. Harmadikra hívtak, mentem, nyertem.

A győzelem után mondták rólad: magányos farkas ez a lány, nem akar menedzsert.
Igaz. Semmit nem tudtam arról a világról, a szerződésekről, a szervezésről, belecsöppentem. Sokan kerestek, mellém akartak csapódni, és ez riasztott, mert amikor a szemükbe néztem, csak dollárjeleket láttam. Egy ideig egyedül intéztem az ügyeimet, de hamar rájöttem, egyedül
nehéz, és akkor véletlenül a sors adta nekem Szovják Beát. Kiváló ember, rábízom magam, ha kell, fal, villámhárító. Ez is sorsszerű, és a józan paraszti ész is segítette a választást.

Bea szabja meg az életed ritmusát, ő tudja, mikor, hova mentek. Barátokra, kollégákra is jut idő?
Természetesen jut, de engem nagy és szerető család vesz körül. Szeretek a szüleimmel, nővéremmel, a tündéri gyerekeivel és a bátyámmal lenni. Egyébként nyitott vagyok, barátkozó, csak azoktól tartom magam távol, akik semmiben sem tudnak hinni.

A hit többször szóba került a beszélgetés során.
Mert az életem része. Ha nem hinnék dolgokban, üres lenne a világom. Helyette énektanárhoz járok, Bátori Éva csodálatos opera-énekesnő, fantasztikus ember, sokat kapok tőle. Tanulok angolul is, és hiszem, előbb-utóbb sikerül mindent elsajátítanom és meglátnom, amit csak szeretnék.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Rúzsa Magdi: Nem felejtettem el, milyen a szegénység, a nyomor, a félelem Gyors és egyszerű: így főzz nyaralóban! Kávéválság: Veszélyben a reggeli feketénk? Varró Dani: Jancsi és a szédület Túl sok szex túl korán Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!