2014. Június 18.

Kényszerházasságok Európában: rokonlátogatásnak álcázzák

Tóth Judit

Évente több ezer fiatalt kényszerítenek házasságba Nyugat-Európában
A többség nem tud tenni ellene semmit
Az egyik áldozat testvére öngyilkos lett
Jasvinder Sanghera húsz éve küzd a fiatalok szabadságáért
Miért hunynak szemet az ügyintézők?

Az Egyesült Királyságban egy év alatt több mint ezerháromszáz fiatal bevándorló kért segítséget, mert szüleik házasságra akarták kényszeríteni őket, Németországban évente több mint háromezer esetről tudnak. A helyzet tehát az, hogy sokan a bevándorlók közül élnek ugyan a választott országuk adta lehetőségekkel, ám hagyományaikat, értékrendjüket, szokásaikat sokszor hozzák magukkal.

Mivel esetenként vannak ezek között olyanok, amelyek Nyugat-Európában “nem szalonképesek”, a fiataloknak (ha ők már szabadulnának a kötöttségektől) nagyobb az esélyük arra, hogy kivonják magukat a tradíció diktálta kötelezettségek alól.

A többségnek azonban ez jelentős meghasonulást jelent, hiszen tisztelik szüleiket, őrzik identitásukat, ugyanakkor nem akarnak már mondjuk egy kényszerházasságot. Ezen a téren az áldozatok nagy része ráadásul még nem teljesen önálló, nehezen képviseli az érdekeit. Többségük 16–21 év közötti lány, de akad köztük fiú, sőt Angliában pedig volt már egy ötéves kislány is, akit házasságra kényszerítettek. Sokan még ma sem kérnek segítséget, inkább némán tűrnek, ameddig bírnak.

galéria

Megnézem

Összes kép (1)

Vakáció helyett házasság

De hogyan zajlik ez konkrétan?

Júniusban és júliusban nemcsak a nyári szünet, de a kényszerházasságok főszezonja is beköszönt Nyugat-Európában. Sok fiatal ilyenkor egyszerűen eltűnik, és a vakáció után többé nem tér vissza az iskolába. A szülők azt mondják nekik, a szünet idejére hazautaznak, hogy meglátogassák az otthon maradt rokonokat. Ott azonban kiderül, hogy rokonlátogatás helyett egészen más vár rájuk.

Mire odaérnek, a szülők már mindent elrendeztek, és készen állnak arra, hogy gyermeküket egy tradicionális esküvő keretében hozzáadják egy általuk megfelelőnek tartott emberhez, akit a gyerek előtte soha nem látott, és aki gyakran évtizedekkel idősebb.

A kényszerházasságok gyakorlata nem köthető egyértelműen valláshoz. Európában a muszlim bevándorlók körében a leggyakoribb, de más vallási közösségekben is előfordul. A szokás gyökere a patriarchális társadalmi berendezkedésben keresendő, ahol a család férfi tagjai még ma is saját kötelességüknek tekintik a lányok sorsának elrendezését. A fiatalok ellenszegülését a család szégyenként éli meg, ami a férfi családtagok tágabb közösségen belüli pozícióját is meggyengíti.

Áldozatból aktivista

Jasvinder Sanghera az egyik legaktívabb kényszerházasságok ellen küzdő szervezet, a brit Karma Nirvana alapítója. Legfontosabb törekvése az, hogy tudassa a kényszerházasságok lehetséges áldozataival: van segítség, és igenis joguk van nemet mondani. Jasvinder, aki ma már három gyermek édesanyja, maga is áldozat volt. Ő a legjobb példa arra, hogy van esély egy másfajta életre. Egy vallásos szikh család gyermekeként már Nagy-Britanniában született, és csupán tizennégy éves volt, mikor az iskolából hazaérve anyja egy fotót mutatott neki. Egy indiai férfiét, akit nem ismert, soha nem látott előtte, és akihez szülei kívánalma szerint hozzá kellett volna mennie. Nemet mondott, ezért kivették az iskolából, és bezárták a szobájába, hátha jobb belátásra tér. Jasvinder azonban megszökött otthonról, és hét évig bujkált. Szülei soha nem bocsátották meg neki, hogy az ő szemükkel nézve “szégyent hozott az egész családra”. Sokáig küzdött depresszióval, és kétszer is megkísérelt öngyilkosságot. Testvére, akit tizenöt éves korában kényszerítettek házasságra, huszonöt évesen öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni a férje által okozott szenvedéseket. Jasvinder ekkor döntötte el, tenni fog a hasonló sorsú fiatalokért.

Húsz évvel ezelőtt, amikor elkezdte a munkát Angliában, a hatóságok nem nagyon foglalkoztak a kényszerházassággal, és maguk a potenciális áldozatok sem akartak beszélni erről. Az első években a Karma Nirvana segélyvonala alig csöngött. 2008 és 2013 között azonban már harmincezer hívás érkezett hozzájuk. Jasvinder Shame címmel egy könyvet is írt saját történetéről. Ez volt az a könyv, aminek nyomán David Cameron brit miniszterelnök is kezdett odafigyelni a problémára. Később egy parlamenti beszédében így fogalmazott: “A kényszerházasság nem sokban különbözik a rabszolgaságtól. Túl sokáig tekintettünk erre a szokásra úgy, mintha kulturális sajátosság lenne, amit el kell fogadnunk. Pedig nem az. Ez bűn.”

Nem magánügy

Európa több országában ma már börtönnel büntethető az, aki akarata ellenére házasságba kényszerít egy fiatalt. A lehetséges áldozatok közül azonban sokan még ma sincsenek tisztában a jogaikkal és lehetőségeikkel. Az illetékes állami szervek és civil szervezetek épp ezért minden lehetséges csatornát igénybe vesznek, hogy elérjék a fiatalokat. Németországban például egy színdarab dolgozza fel a kényszerházasságok problémáját, Törökországban pedig egy népszerű szappanopera foglalkozik az országban eddig tabuként kezelt témával, sok nagykövetség a weboldalán helyez el információs anyagot. A szakemberek egyöntetű véleménye szerint a felvilágosító kampányok kiemelt helyszíne az iskola kellene hogy legyen. Az Egyesült Királyságban vagy Svájcban is készült átfogó program a témában, ám a tanárok hozzáállásával nem mindenki elégedett. Jasvinder Sanghera például már több fórumon is elmondta, hogy még ma is sokan, a hivatalokban, az oktatási intézményekben, a rendőrségeken, vagyis épp ott, ahol segíthetnének, úgy tekintenek erre a problémára, mintha ez a bevándorlók magánügye lenne.