Mindennapi betevőnk: a streetfood

Néhány éve hátizsákos turistaként három hetet töltöttem Afrikában, akkor jutottam el Zanzibárra is. A legnépesebb városban, Stonetownban az útikönyv által ajánlott étteremben hatalmas csalódást okozott életem első homárja, ezért úgy döntöttem, kockáztatok, és megkóstolom az utcai árusok ínycsiklandó finomságait. Este a parton apró kempingasztalok sorakoztak fel egymás mellett, és a sötétség beálltával megkezdődött a pörgés; a helyiek vágtak, aprítottak, sütöttek, főztek, és mosolyogva, kurjongatva kínálták portékáikat.

A “zanzibári pizza” volt az első fogás. Az asztalon diónyi tésztagolyók pihentek egymás mellett, ezeket papírvékonyra nyújtotta, húzta a parti szakács, és azzal pakolta meg a közepét, amit a kedves vendég kért: fűszeres darált hússal, különböző apróra vágott zöldségekkel, majd a tetejére ütött egy tojást. A kerek tésztát egy alulról fűtött, olajozott vaslapra tette, oldalait felhajtotta, és elkezdte sütni. Amikor finom illatok törtek fel, és a batyu barnulni kezdett, egy kis lapát segítségével az egészet megfordította. Az olasz pizzához csöppet sem hasonlító, kézbe fogható, fűszeres csomag nagyon finom volt, így nekibátorodtunk. A vékony fapálcákra húzott, fűszeres olajjal megkent, majd kisütött tenger gyümölcsei következtek. Férjem a vegyes nyársat is bevállalta, én maradtam a szimpla rákosnál, mennyei volt mind a kettő. Szomjunkat cukornádból készített itallal csillapítottuk. A füles műanyag poharakat egy vízzel teli lavórba mártották, kicsit meglögybölték, és már töltötték is bele a nedűt. Édességnek ismét a zanzibári pizzát választottuk, ezúttal csoki és banán került a batyuba, majd az egészet megkoronáztuk néhány szem nejlonzacskóba dobált, megpucolt, kockákra vágott gyümölccsel. A szállásunkra hazatérve megállapítottuk, hogy ennyi erővel megehettünk volna egy marék mérges gombát is. Megadóan vártuk a büntetést felelőtlenségünkért, de a gyomrunk kiválóan vizsgázott. Azóta is szívesen eszünk utcán, és bár akadtak már külföldön étel okozta problémáink, érdekes módon mindig éttermi fogás volt a ludas.

Biztonságos Európa

Hamburgert, gíroszt, hot dogot és óriáspalacsintát a világ szinte minden nagyvárosában lehet kapni, de sok ország megőrizte a saját streetfood hagyományait is, ráadásul Európa legtöbb utcai árusánál higiénikus körülményekre és friss alapanyagokra számíthatunk. Szlovákiában járva kihagyhatatlan a placky, ami nálunk leginkább tócsni néven ismert. Éttermekben nagyobb méretűre sütik a reszelt krumpliból, tojásból, némi lisztből készült, sok fokhagymával ízesített lepényeket, és pörköltet vagy gombaragut adnak mellé. Az utcán kisebb korongokat sütnek belőle, és reszelt sajttal, tejföllel vagy csak magában pakolják egy papírtálcára.
Ausztriában érdemes megkóstolni a hot dogra emlékeztető bosnát, ami két pirított fehér kenyér közé tett bratwurst (jobb helyeken két fehér kolbászka kerül a szeletek közé), currys mustárral ízesítve. A nap bármelyik szakában elfojtja az emberre törő éhségrohamot egy adag belga sült krumpli – az aranysárga hasábokat papírzacskóban árulják, és a vásárló választotta szósszal öntik nyakon. A ruszlit kedvelők örülni fognak Hollandiában, itt ugyanis a forgalmasabb csomópontokban álló lakókocsikból heringes szendvicseket árulnak: a hosszúkás zsemlébe a pácolt hal mellé némi apróra vágott hagyma és egy kis savanyúság is kerül. Nem kifejezetten “randikaja”, de a tizedik házassági évforduló után már be lehet vállalni. 

A szlovák placky sörkorcsolyának is kiváló

Franciaországban a szendvicsek új világával ismerkedhetünk meg, az egyszerű sonkás vagy sajtos bagettek is egy másik dimenzióba repítik az utazót, de a sült csirkével és zöldségekkel megtömött hosszúkás pékáru igazi mámor. Szendvicsben a lengyelek is nagyon jók, náluk az alapvetően gombával és sajttal megpakolt, majd megsütött, hosszúkás kenyér, a zapiekanka a legnépszerűbb, néha kerül rá csípős fűszer vagy darált hús és sonka is – méreténél fogva fontos, hogy két kézzel tartsuk. (És bár a gofri hazája Belgium, meggyőződésem, hogy a zakopanei csokikrémmel, tejszínhabbal és friss áfonyával felturbózott verziónál nincs finomabb.) Édességek közül a spanyol churros feltétlenül megér egy próbát: a hosszúkás, olajban kisütött, ropogós fánkféleséget fahéjas cukorban forgatják meg, vagy csokimázba mártogatják.

Középhaladóknak

Törökország utcán árult finomságaihoz ránézésre kell egy kis bátorság, érdemes a magas hőfokon, megfelelő ideig sütött fogásokat választani, és némi pálinkával fertőtleníteni esténként. A wikipédián több mint negyven török streetfood van felsorolva, régiónként osztályozva, de még így sem szerepel benne a személyes kedvencem, a fűszeres húsgolyókkal, paradicsom- és lilahagyma-karikákkal alaposan megtömött, félbevágott óriáskifli, amelyet a tengerpartok közelében árulnak újságpapírba csomagolva. A nyárson sült húsokban, a kebabokban errefelé nehéz csalódni, készüljenek birka-, marha- vagy csirkehúsból, a fűszerezés mindig kiváló, a falatkák egyszerre ropogósak, ugyanakkor puhák. A kényesebb gyomrúaknak sem kell lemondaniuk az utcai étkezésről, a leginkább kifli és perec keverékének tűnő, bagelszerű simiten napokig el lehet élni. Mexikóban a piacokon és az utcákon is hozzá lehet jutni a legismertebb helyi fogásokhoz, a kissé kopottas bódékban kiváló húsos és halas tacókat és quesadillákat lehet kapni meglehetősen olcsón.

A török kebab mára az egyik legnépszerűbb streetfooddá vált világszerte

A kukoricalisztből készült puha vagy ropogósra sütött lepényeket a legkülönbözőbb zöldségekkel, hússal, sajttal és fűszerekkel töltik meg, érdemes az eladónál érdeklődni, hogy a környéken mi számít tipikusnak. A tengerparti kisvárosokban esténként faszénparázs felett sütik a zsenge csöves kukoricát, amit lime-mal és sóval dörzsölnek be – egy kis üveges kukoricasörrel kísérve kiváló vacsora. Már csak a vicces fotó kedvéért is érdemes egyszer zacskós üdítőt venni, Közép-Amerika kisebb élelmiszerüzleteiben a kis üveges kólát nem kézbe adják, hanem nejlonzsákba töltik, a tetejét összefogják, és szívószálat dugnak bele – így nem kell az üvegvisszaváltással bajlódni, és sétálgathatunk kedvünkre, igaz, naplemente-bámulás közben ezt nem lehet a pad szélére tenni.

Bátraké a szerencse

A népesebb ázsiai városokba csöppenve könnyű belátni, hogy a streetfood nyugati kultúrákban való térhódítása ellenére az utcai étkezés mégiscsak a Kelet sajátja. Egy 2007-es felmérés szerint 2,5 milliárd ember étkezik az utcán naponta. Az indiaiak szerint az igazi helyi ízeket csak így lehet megismerni, Thaiföldön pedig a szegényebb rétegek életben maradásának egyik kulcsa a streetfood. Bangkokban a háztartások kétharmadában csak egyfélét főznek naponta, de egy-két fogást mindig vásárolnak az utcai árusoktól, ahol a zöldségektől a húsos fogásokon át a gyümölcsökig mindent megkapnak. Csak annyit vesznek, amennyit megesznek, összekötözött nejlonzacskóban hazaviszik még a levest is, így változatos ételekkel tudják ellátni a családjukat. Az utcákon működő kifőzdék nagy részét nők üzemeltetik, akik figyelnek rá, melyek a legkelendőbb fogások, és ügyelnek a minőségre, mert szeretnének másnap is ugyanannyi adagot eladni. Ázsiában az utcai árusok repertoárját végignézve könnyen úgy érezhetjük, egy Indiana Jones-fimbe kerültünk; tücskök, békák, skorpiók, apró rágcsálók és ismeretlen kétéltűek sorakoznak nyársra húzva, a levesekben ezernyi hozzávaló és fűszer kavarog – de ezek csak az igazi kemény legényeknek ajánlottak.

A thaiföldi kánikulában aszalódó madárkák és patkányok nem ajánlottak a kényes gyomrúaknak

Azok az ételek, amelyek ránézésre nem nyerik el a tetszésünket, nem valószínű, hogy ízleni fognak. Van azonban számos olyan, általában egyszerűbb fogás, amit könnyű megszeretni; a tésztákba csomagolt sült húsok, cukros péksütemények, magkeverékek kevesebb kockázatot rejtenek. A Jáva szigetéről származó, de manapság egész Indonéziában, Malajziában és Thaiföldön is népszerű satay-t a kényesebb ízlésű turisták is szívesen fogyasztják. A pálcikákra húzott, pácolt, leginkább mogyorószószos húskockákat parázs fölött, esetleg vaslapon sütik meg, éttermekben rizzsel, zöldségekkel tálalják, de az egyszerre édes és sós fehérjebomba magában, a pálcikáról eszegetve is finom. Kínában nem szabad kihagyni a dim sumot, a hagyományosan disznóhússal töltött gőzölt tésztabatyukat, amelyeket a gurulókocsis árusoknál kapni másfajta töltelékkel, akár édes ízekben is. A pho-leves hazánkban is több helyen kapható, de az igazit mégiscsak Vietnamban adják a húsos, tésztás, fűszeres, zöldségekkel teli laktató finomságból. Indiában a csípős vegetáriánus fogások, zöldséges curryk mellett érdemes egy próbát tenni az indiai burgernek is nevezett vada pavval; a fehér zsemlefélébe gyömbérrel, korianderrel, csilivel és fokhagymával ízesített, gombócformára sütött krumplipüré kerül egy kis csatnival.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Eszményi Viktória és Heilig Gábor: “Tűz és víz vagyunk” Nekem ki az anyukám? Amelia Earhart, az első nő, aki átrepülte az óceánt Ugron Zsolna-interjú Mindennapi betevőnk: a streetfood Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!