“Mégis mit vár tőlem? Ha én bemegyek egy ilyen putriba, örülök, ha élve kijövök!”

Szinte azonos napon látott világot a hír, hogy a nógrádi ügyészség egy 11 éves kislány szexuális molesztálását sajtóközleményében  így aposztrofálta: “a férfi tilosban járt“, valamint arról is kedden olvashattunk először, hogy Beszélj róla! névvel internetes oldal indult, melynek célja, hogy végre beszéljünk őszintén a gyermekkori szexuális abúzusról!
Most egy nagymama évek óta tartó elkeseredett harcát mutatjuk be, és azt, hogy valami még mindig nem jól működik…

“Tudtam, hogy muszáj valamit csinálnom”

“A kisunokám elhanyagolásának, bántalmazásának nyomai már csecsemőkorában egyértelműek voltak – kezdi a mesélést Lívia. – A menyem a szülés után nem akart Marcival egy szobában lenni, a szoptatás szóba sem jöhetett, sem akkor, sem a későbbiekben. A hazamenetel idejét is húzta, de akkor még csupán szülés után depresszióra gyanakodtunk. Otthon szinte sosem vette fel a gyereket, szegény, egész nap csak hason feküdt a kiságyban. Nem egyszer a koszos lepedőn, mert a tisztaság sem volt a menyem erőssége. Ha Marci sírt, elintézte azzal, hogy “kezd már legénykedni a gyerek, de velem nem tol ki, van nekem épp elég dolgom!” Marci pedig csak sírt, sokszor 30-40 perc is eltelt, mire megnyugodott. Én boldogan kivettem volna, de ezt a menyem nem engedte. Amúgy is ellenséges volt velem, éppen csak eltűrte, hogy átmenjek, ennivalót és pénzt vigyek. Sem a gyerekhez, sem a környezetéhez nem nyúlhattam, mert magából kikelve üvöltött, és megfenyegetett, hogy többet nem mehetek…”

“Olyan vörös volt a popsija, hogy nemegyszer sírva fakadtam”

“Ekkor még csak a fiamnak beszéltem a problémáról, ő is látta, hogy baj van, szerencsére amikor csak otthon volt, fölvette Marcit, és ha az anyja nem cserélte ki a pelenkáját, legalább ő tisztába tette. Amikor a menyem nem volt otthon, én is magamhoz vettem, ringattam, dajkáltam, játszottam vele, ilyenkor Marci teljesen kivirult, mosolygott, rúgkapált, nagyon izgatott lett. Amikor néha láttam levetkőzve, olyan vörös volt a popsija, hogy nemegyszer sírva fakadtam. Ráadásul rendszeresen piros foltok voltak a nyakán, kék-zöld foltok a testén. Biztos voltam benne, hogy az utóbbiak zúzódás nyomai. Közben – mivel a menyem továbbra sem forgatta, vette fel Marcit – a gyerek mozgásfejlődése teljesen lelassult. Sőt, a beszédfejlődése is leállt: három hónapos korában még játszott a szótagokkal, hét hónaposan már csak üvöltött artikulálatlanul. Addig is éjjel-nappal aggódtam, de ekkor kezdtem nagyon komolyan kétségbeesni. Én sokszor vagyok bizonytalan abban, hogy helyesen látok dolgokat, és könnyű megijeszteni az agresszív magatartással, de akkor már tudtam, hogy Marci érdekében muszáj valamit csinálnom.

“Én ezt nem láttam!”

Tíz hónapos lett az unokám, amikor a fiamék külön költöztek, mivel a fiam is nagyon aggódott, elhozta a gyereket a menyemtől, hozzánk, vidékre. Otthon levetkőztettük: egy tenyérnyi véres seb volt a hátán, és egész nap csak nyögdécselt, aludni nem tudott. Azonnal elmentem a gyámhivatalhoz panasz tenni. Leírtam mindent, az ügyintéző átvette, elolvasta és elintézte ennyivel: “Én ezt nem láttam.” Ma már tudom, hogy hiba volt ezt a választ tudomásul venni, ragaszkodni kellett volna ahhoz, hogy átvegye, és ennek nyoma legyen.

“Nem tudok azonnal kijönni!”

Másnap felhívtuk a védőnőt, hogy jöjjön ki, nézze meg. “Nem tudok azonnal kijönni!” – ez volt a válasza. Elkezdtük Marci sebeit kenegetni egy kenőccsel, mire a védőnő egy héttel később kijött, már jóval halványabb volt a seb. Megkérdezte az anyát, aki a pesti vízre hivatkozott. Közben elvittem Marcit a gyerekorvoshoz is, jeleztem neki is az összes problémát. Megvizsgálta, “igen, ez valószínűleg elhanyagolás”, mondta, és hiába néztem rá kérdően, ennyivel lezárta az ügyet. Kérdeztem, hogy mit tud tenni, de erre már nem válaszolt. Közben zajlott a gyerek-elhelyezési per, mert az anya nem ment bele, hogy Marcit a fiam nevelje. Beidézték a védőnőt, és a gyerekorvost is, de elhanyagolást vagy bántalmazást senki még csak nem is említett. Úgy viselkedtek, mintha sosem jártam volna náluk, mintha sosem látták volna a gyereket. Az anya egy sereg tanút sorakoztatott fel, bizonyítékul, hogy ő milyen jó szülő. A végén vissza is helyezték hozzá a gyereket.

“Minek avatkozik bele?”

Marci már újra az anyjánál volt, amikor szóltak nekünk a szomszédok, hogy egész nap csak üvölt a gyerekkel, és Marci is rengeteget visít, sír. Elmondták azt is, hogy amikor a menyem egyszer kihozta Marcit a folyosóra, és a gyerek útban volt neki, a lábával lökött rajta egyet úgy, hogy Marci elesett, és két kis foga kitört. Amikor a fiamnál volt, láttuk, hogy a csuklóján és sarkán mintha égés nyomai lennének. Kétségbeesve elmentem a családsegítőhöz, nekik is leírtam mindent, elolvasták, majd egyikük ezt mondta: “Én is láttam a hátát, be is üthette valahova. A lába meg? Talán sokat gyalogolt, azért sebes.” A többi nyomot Marci testén szó nélkül hagyták. Nem elég, hogy nem segítettek, még engem kezdtek támadni: “Minek avatkozik bele? Ha nem lenne ilyen ellenséges a menyével, lehet, hogy kibékülnének! És mit képzel, nekünk talán az a dolgunk, hogy ilyen mélységig beleszóljunk mások életébe? Mit vár tőlem? Ha én bemegyek egy ilyen putriba, örülök, ha élve kijövök onnan. Mások pedig örülnének, ha olyan helyzetben lenne az unokájuk, mint a maga Marcija.” Teljesen elképedtem, szóhoz sem jutottam. Olyan volt, mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnénk. Mintha nem azokhoz fordultam volna, akiknek az a dolguk, hogy megvizsgálják; igazak-e az állításaim az erőszakról. Csak álltam ott, egyre tehetetlenebbül és egyre elkeseredettebben. A fiam kéthetente elhozta Marcit. Rettegtünk, hogy milyen állapotban lesz, közben számoltuk a napokat, hogy mikor láthatjuk már végre. Ugyanebben a családsegítőben megkerestem a pszichológust is, akinek elmondtam, hogy szükség lenne egy vizsgálatra, mert Marci mindig sokkos állapotba kerül, amikor vissza kell adni az anyjának. Üvölt, csimpaszkodik, az orrvérzésig hergeli magát, annyira nem akar visszamenni. Azt felelte: ismeri az anyát, semmi szükség a tesztre. Képtelenség, gondoltam, az nem lehet, hogy senki nem vesz komolyan. Elmentem a területileg illetékes, budapesti családsegítőbe, ott folyamatosan egymásnak adták az ügyet, a végén leráztak, indoklás nélkül.

“Biztosan valami otthoni baleset”

Véletlenül a kezembe kerültek olyan fotók, amik a volt menyemnél készültek, és amiken Marci 4-6 éves unokatestvérei meztelenül egymáson fekszenek. A fotókat a felnőttek csinálták, jórészt ők is fedetlenek voltak. Nem tudom, hogy Marcit is levetkőztették-e, de akkoriban történt, hogy amikor nálunk aludt a hétvégi láthatáson, rémálma volt, közben többször ezt kiabálta: “Vedd ki, mert ez nagyon fáj!” Egész éjjel nem aludtam. Másnap elmentem a rendőrségre. “Ne kérjen szakértői vizsgálatot, mert ha kiderül, hogy nem igazak az állításai, feljelenthetik rágalmazásért, és akkor nagyon megütheti a bokáit!” – válaszolták, nem túl kedvesen. “Sebek? Biztosan valami otthoni baleset. Kukibemutató? Mi van abban? Meztelenül alszik az anyával és másokkal? Miért gondol emiatt bármi rosszra?”

Látlelet, de minek?

Az egyik láthatásra Marci kék-zöld foltokkal érkezett, hiányzott megint egy foga. “Anya kiverte egy kockával, mert mérges volt” – mondta. Látleletet vetettünk, az anyja ezt is kimagyarázta a gyerekorvosnak.

Marci tavaly szeptemberben iskolás lett. Hat év harcaival a hátunk mögött, több millió forint hitellel az ügyvédi költségek miatt (szerettük volna, ha Marci a fiamhoz kerül, vagy legalább nekem is rendszeres kapcsolattartási jogom van) már szinte semmi reményem nem volt, amikor az iskola ifjúságvédelmi szakemberéhez fordultam. Elképzelhetetlenül koszos, sebes a füle, fejbőre, a körmein, kezein is látszik, hogy mennyire elhanyagolt, mondtam és kértem, hogy nézze meg. “Jó, majd szólok az osztályfőnöknek” – mondta. Azóta több mint nyolc hónap telt el, ez alatt az idő alatt velem már nem állt szóba egyszer sem. Nem értem az iskolát sem. Marci feltűnően zárkózott lett. Alig néz a felnőttekre, nem mer levetkőzni fürdésnél. Fél, hogy kiderül, milyen nyomok vannak a testén, és hogy elmondjuk az anyjának, aki bosszúból megint bántani fogja. Én pedig nem tudom őt megvédeni, hiába próbáltam meg mindent…”

“Nincs valódi segítség!”

dr Gyurkó Szilvia

“A jelzőrendszer a magyar gyermekvédelem Achilles-sarka – állítja dr Gyurkó Szilvia, az UNICEF Magyar Bizottságának gyermekjogi igazgatója. A gyerekek (főleg egészen pici korban) nem tudnak szólni, jelezni, ha baj van. Esetleg azért, mert éppen azok bántják őket, akiktől védelmet várnának. Ezért a gyermekvédelemnek az egyik legfontosabb része maga a jelzőrendszer lenne. Elvileg arra a gondolatra épül (a világon mindenhol, nemcsak nálunk), hogy a szakemberek felkészültek arra, hogy észrevegyék, ha baj van. Felkészültek, mert ismerik a bántalmazás tüneteit, és tisztában vannak vele, hogy milyen eljárásokat és vizsgálatokat kell kezdeményezniük, lefolytatniuk. A szülőknek azt tanítjuk, hogy mindig vegyék komolyan, ha a gyerekük problémát jelez, hiszen a gyerek számára alapvető fontossága van annak, ha azt érzi, hogy hisznek a szavának. Ugyanezt kellene tennie a gyermekvédelmi rendszernek is a gyermekbántalmazást, elhanyagolást jelző felnőttekkel. Mit tapasztalunk ezek helyett? Beindul egyfajta kaffkai történet, ahol a kliens már nem is érti a nyelvet, nem ismeri az eljárást, nem tudja, hogy mi fog történni, sőt néha épp neki lesz kellemetlensége a végén, aki jelzett. Előfordul az is, hogy az egyébként jó szándékú és segíteni akaró felnőttek belecsúsznak az “őrületbe”, ahogy maguk is egyre kiszolgáltatottabbá és elveszettebbé válnak a hivatalokkal való hadakozásban. A szélmalomharc vége sokszor az, hogy olyan mértékű frusztrációba kerül a kliens, hogy maga is kontrollvesztetté válik. Van néhány ügy, ami “mindenkinél” felbukkan. Foglalkozik vele négy-öt civil szervezet, aki bántalmazásos ügyeket elvállal, az ombudsman, gyerekjogi szervezetek. Keringünk a gyerek meg a családja körül, mint a kisbolygók, és mégsincs valódi segítség. A gyerek marad abban a helyzetben, amiben volt. Zavarba ejtően fájdalmas az egész.” 

“A szakember sem mindig tud segíteni”

Vincze Dezsőné

“Gyakran találkozunk Líviáéhoz hasonló történettel – mondja Vincze Dezsőné (a Fészek Egyesület gyermekvédelmi tanácsadója, akinek négy évtizedes tapasztalata van család- és gyermekvédelemben). Sajnos sokszor igencsak beszűkült még a szakember lehetősége is. Néhány hónapja megjelent az egyik közösségi oldalon egy hír és egy újságcikk is arról, hogy egy településen a lakókörnyezetből többen is jelezték hogy egy kisgyereket brutálisan bántalmaz az édesanyja. Segítséget kértek, de hiába. Már jelzett a Polgárőr, a szomszédok, de ezek a jelzések is süket fülekre találtak a hivatalban. Gondoltam, majd én mint gyerekvédelmi szakértő a kezembe veszem az ügyet. Írtam a területileg illetékes gyermekjóléti szolgálatnak, nem jött válasz, telefonon elérhetetlenek voltak. Felhívtam a jegyzőt a Polgármesteri Hivatalban, azt mondta; ők is olvastak az ügyről, már egy évvel korábban is érkeztek jelzések, nem lehet ott olyan nagy a baj, különösen mivel a gyermekjóléti szolgálat is tud róla. Egyébként is már nem az ő hatáskörük a védelembe vétel. Kértem, hogy legalább nézzen utána, hogy jár-e óvodába a gyerek. Megígérte. Annyit sikerült kiderítenem, hogy előző nap nem volt óvodában. (Akkor még nem volt letiltva az óvodavezető a nyilatkozatról.) Telefonáltam a Járási Hivatal illetékesének, ők szintén tudtak az ügyről, de ők is úgy gondolták, biztosan felfújják a szomszédok, hiszen ha olyan nagy baj lenne, a gyermekjóléti szolgálat már intézkedett volna. Másnap az óvodavezető éppen be volt hivatva a Polgármesteri Hivatalba, de az óvónő nem nyilatkozhatott arról, hogy a gyerek ment-e az óvodába. Közben elértem a gyerekjogi képviselőt is, kértem, hogy lépjen végre valamit az ügyben, el is ment a hivatalba, de addigra már az anya fülest kapott, és a kisgyerekkel együtt elment (elszökött) a nagymamához egy másik településre. Vagyis a család kikerült a látóköréből mindenkinek, az anya továbbra is bántalmazhatja a gyerekét, hiszen az új lakóhelyen még nem tudnak róla.”

“Normális” társadalom?

Hogyan fordulhatnak elő ilyen történetek? Szakemberek szerint a bántalmazások többnyire a négy fal között történnek, és igen nehezen bizonyíthatók. “Még tettenérés esetén is gyakori a magyarázkodás, ami nagyon szomorú, hiszen ma már a törvény bünteti a bántalmazót. Mégis gyakori a: “magánügy”, “miért szólnak bele”, “biztosan megérdemelte” és ezekhez hasonló gondolatok, válaszok – magyarázza Vincze Dezsőné. – Egy szakember gyakran azért sem lép, mert egyszerűen nem is hiszi el, hogy amit hall, az igaz lehet. És nem is mindig könnyű elhinni, mert a kommunikáción (akár bevalljuk, akár nem) sok minden múlik és nem egyformák a képességeink. Néha befolyásolja a szakembereket az is, hogy ismerik a másik felet, és inkább az ő szavát hiszik el. Pedig nagyon hamar lépni kellene, hiszen a felelősség óriási. Egy-egy bántalmazásgyanús ügyben azonnal össze kellene fognia mindenkinek, aki a gyereket körülveszi. Hiszen a jelek általában egyértelműek: az a gyerek, akit bántalmaznak, nem néz a felnőtt szemébe, tördeli a kezét, egyik lábáról a másikra áll, bepisil, bekakil. Fél. Nem védem azokat a kollégákat, akik mulasztanak, de tény az is, hogy gyakran el vannak foglalva a saját nehéz életükkel. Miközben rengeteg nehéz sorssal találkoznak, ők maguk éppen válnak, lehetetlennek tűnő anyagi terhekkel küzdenek, egyetemi diplomákkal másodállásban takarítanak. Nincs erejük, idejük alaposan utánajárni egy-egy ügynek. Vannak persze lelkiismeretes kollégák, ők azok, akik megtalálják az egyensúlyt az életükben, akiknek nem hullott szét például a családjuk, akik áldoznak az életükből kiégés elleni tréningekre. Kevesebbet hallani arról, hogy igenis jelen van a szakemberekben a félelem is. A gyermekjóléti szolgálatban, ahol dolgoztam, nem egyszer kértek a kollégáim, hogy menjek velük ki egy-egy veszélyeztetett gyerekhez. Sokan tartanak attól, hogy ha fellépnek az agresszorral szemben, akkor őket vagy a gyerekeiket fogják bántalmazni, felgyújtják a házukat, vagy ellehetetlenítik őket egzisztenciálisan. Kisebb településeken például jól ismerik egymást az emberek. És nemcsak a (vélt vagy valós) bántalmazókat, hanem a szakembereket is. Ismerik például a morális vétségeiket. Nem ártana az sem, hogy ha a gyerekjogi képviselőknek nagyobb mozgásteret adnának, ehhez képest folyton azt hallani, hogy ez sem a dolguk, azért sem tehetnek semmit. Mi lehetne a megoldás? Egy “normális” társadalom, normális törvénykezéssel és hatáskörökkel, ahol nem érdekek és lobbik határozzák meg azt, hogy milyen törvények születnek, és ahol nem csupán szólam a gyerekek mindenekfelett álló érdeke. De addig, amíg gyakran a törvényhozók, a hatósági emberek, általában a közmorál is elfogadja (bár látensen) a gyerekbántalmazást mint nevelési eszközt, addig mitől várjuk a változást? Nem folyt vér, nem történt haláleset, tragédia. Fontos ez valakinek, néhány érintett nagymamán és néhány megszállott gyerekvédőn kívül? A gyerekek nem szavaznak, nem politikai tényezők, nem kell versengeni a kegyeikért. Kinek fáj az rajtuk kívül, ha bántják őket? Talán majd egyszer lesz változás…”