nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
“Akkor most te vagy a hajléktalan”: rendkívüli tanórát tartanak az otthontalanok

“Akkor most te vagy a hajléktalan”: rendkívüli tanórát tartanak az otthontalanok

Egy különös társasjátékban diákok játsszák el egy hajléktalan egy napját. A kifordított helyzetek során kiderül, hiába látjuk őket lépten-nyomon az utcán, mégis láthatatlanok. Előítéleteink miatt azt hisszük, tudjuk, milyenek, holott nem is ismerjük őket. A rendkívüli iskolai program első kézből ismerteti meg a diákokat a hajléktalansággal, és rombolja le a tévhiteket, miközben néha az egész elindítója, Balog Gyula is kap olyan választ a diákoktól, hogy órákig nem tér magához.
Iván Viktória
f Ajánlom

A legmeglepőbb kérdés, amit Balog Gyulának egy diák feltett, az volt, hogy mit gondolt a hajléktalanokról, mielőtt ő maga is az lett. A Menhely Alapítvány Első kézből a hajléktalanságról nevű programjának életre hívója ekkor kicsit visszahőkölt, hiszen ezen még sosem gondolkodott. A válasz így szólt: “KISZ-es voltam, úgyhogy azt, hogy lumpenek”. Ezen az órán nincsen szépítés, nincsenek rossz kérdések, finomkodó válaszok. Ki kell mondani: az alkoholizmus alkoholizmus, a bántalmazás bántalmazás – mellébeszélés nélkül.

Balog Gyulát először hét évvel ezelőtt egyik rendszeres Fedél nélkül-vásárlója kérte meg, hogy beszéljen tanítványainak a hajléktalanságról. Máskor egy lány, aki hetedik osztályos korától vett tőle újságot, hívta meg az osztályához. A tanórákból azóta sikeres iskolai program lett, amelyben kérdéseken, személyes történeteken és egy interaktív játékon keresztül ismerik meg a tanulók azt, mit jelent hajléktalannak lenni. Általában többen vannak, de mára Gyulának csak egy hajléktalan játékostárs jutott, Tóth Judit. Ők lesznek a játékban a rendőrök, a közterület-felügyelők, a járókelők, míg a tanulók a hajléktalanok.

 

A legfontosabb, hogy szóljanak hozzá

Sólyom Attila, a budapesti Petőfi Sándor Gimnázium magyartanára tavaly hívta meg Gyuláékat először egy tanórára, hogy a gyerekek érzékenyebbek, nyitottabbak legyenek. Már szivárognak a gimnazisták, 9–10. osztályosok. Egy lány, aki később a játékban is részt vesz, azt mondja, azért jött, mert kíváncsi volt: “Tőlük akartam hallani, hogy mi is a hajléktalanság. Ne mások mondják meg, mit gondoljak róluk.” Egy fiút pedig azért érdekel, mert “a Móriczon, a Moszkván minden második ember hajléktalan”.

Gyula, aki a Down Alapítvánnyal is dolgozik egy hasonló programban, kezdésként kérdéseket tesz fel: Hány hajléktalan él Magyarországon? Hol laknak? Miből élnek? Vannak homályos foltok, összemosódik, ki a koldus, ki a hajléktalan. A diákok azt végképp nehezen tudják elképzelni, hogyan lehetséges, hogy valaki hajléktalan létére támogatja a külföldön élő gyerekét, pedig van ilyen is.

“Ki az, aki beszélt már hajléktalannal?” Sok kéz lendül a magasba. “Mit tudtál meg róla?” Hogy orvos volt, hogy rendőr volt, kirúgták, felesége elhagyta: tipikus történet. “Egy hajléktalannak az a legfontosabb, hogy kommunikáljanak vele – mondja el Gyula a legfontosabb leckét már a legelején. – Nem az a lényeg, hogy diákként mennyit adsz, tíz forintot vagy százat, hanem hogy kommunikáljatok. Nem mindenkivel, hanem azzal, aki nektek szimpatikus. Nem vagytok lelkisegély-szolgálat.”

Gyula akkor döbbent meg a legjobban, amikor egy szakközépiskolás osztályban tette fel a kérdést, hogy mikor kommunikáltál utoljára hajléktalannal, és olyan választ kapott, ami után öt órán át nem tért magához: “Ma reggel, anyámmal a Moszkva téren.”

“A szakközépiskolások, szakmunkásképzősök a bőrükön érzik a hajléktalanságot, közel van hozzájuk, élnek is a környezetükben, ismerőseik között is hajléktalanok, ezért érzékenyebbek” – magyarázza Gyula, viszont a gimnazisták általában jobban tájékozottak, felkészültebbek politikai-társadalmi kérdésekben.

Ezt jelenti hajléktalannak lenni

Tóth Judit egy éve vesz részt az Első kézből programban, amikor éppen nem árul újságot. Elmeséli a történetét, hogyan vette el tőle az önkormányzat a lakását, és hogyan pereskedik velük azóta, hogyan lett a fiával hajléktalan. Az akkor tizenhét éves fia kollégiumba ment, ő a szállóba.

“Miért nem lakik a fiánál? – kérdezi tőle egy srác. – Nem érdekel, hogy mit mondanának a haverok, én akkor is magamhoz venném a szüleimet.” Hallja az észérveket, hogy Judit fia nem tudja az anyját befogadni, mivel neki sincs állandó bejelentett lakcíme, így tulajdonképpen ő is hajléktalan és nem ő dönt arról, hogy anyja odaköltözhet-e hozzá, de a magyarázatot láthatóan nehéz megérteni.

Gyula – ahogy mondja – már “kimenőben van” a hajléktalanságból. Alkoholizmusa miatt elvesztette a családját, a munkáját. Egy nappal azelőtt hagyott fel az ivással, hogy hajléktalan lett: azóta is fontos számára az absztinencia. Miközben Gyula és Judit mesél, a gyerekek bármikor kérdezhetnek. “Milyen egy éjjeli menedékhelyen töltött éjszaka?” “Büdös” – hangzik az őszinte válasz, mert van, ahol egy teremben akár kétszázan alszanak.

“Igaz, hogy a hajléktalanszállón lopnak?” “Igen, mivel bűnözők minden társadalmi osztályban vannak” – mondja Gyula.

“Igaz, hogy van, aki télen az utca helyett inkább a börtönt választja?” “Nem. Miért lenne jobb ott, ahol megmondják, mikor lehet WC-re menni, enni, rágyújtani?”

“Milyen érzés volt egyszerre csak azzal szembesülni, hogy hajléktalan lett?” – Gyula nem tudja, mert nem emlékszik rá a megvonási tünetek miatt. Egy ismerőse történetét mondja el, egy számítógépes programozóét, aki két feleségének és az élettársának három lakást és három autót hagyott ott, mígnem egy reggel a park padján ébredt. Az első napon meglátta egy ismerőse, és átment az utca másik oldalára: ezt jelenti hajléktalannak lenni.

12 Fotó megtekintése

Hajléktalanok órája

“Játsszuk el, hogy nincs semmid”

A diákok ugyan bátran kérdeztek, de a játéktól húzódoznak. A feladat, hogy eljátsszák a hajléktalanok egy napját; a társasjáték minden mezője egy-egy szokásos helyzet. Az egyik csapat állami gondozásból kikerült fiatalokat alakít, a másik egy hajléktalanpárt.

A hajléktalanná vált állami gondozottat játszó fiú toporog, zavarban van, olyan udvarias és olyan választékosan beszél, mintha egy pódiumbeszélgetést hallgatnánk, nem egy biztonsági őr és egy homeless beszélgetését a McDonald’s vécéje előtt. A biztonsági őrt alakító Gyula el akarja küldeni a fiút, mert koszos és büdös. A fiú zavara nem oldódik, a visszafogottsággal semmire nem megy. Nem jut be a vécébe, így nem léphet a csapat előre. A megoldás? Szerezni kell egy blokkot a gyorsétteremben hagyott tálcáról…
 
A tanár úr roppant élethűen játssza el az utcán éppen pisilő hajléktalant, akit a közterület-felügyelő el akar küldeni. “Igazolja magát, fizessen büntetést” – rivall rá Gyula, és közbeszúrja: az ilyen esetekből évente négy-ötezer van az országban. Elvileg tízezer forinttal is büntethető a szabálysértés, de a tanár úrnak szerencséje van, meggyőző volt, és elengedték.
 
A játék során a helyzeteket Judit és Gyula úgy adják elő, hogy van jó rendőr, van rossz, van jó közterület-felügyelő, van elnéző, van jószívű járókelő, van közömbös – mint az életben. Gyula azt mondja, hogy legtöbbször a hatóság elnéző. Békén hagyják őket, inkább elmennek, “isznak egy kávét”.
 
Újabb szituációs feladatok következnek: hogyan kérsz segítséget a szociális munkástól… találkozol egy házaspárral, amelynek az egyik tagja segíteni akar, a másik nem… összefutsz egy másik hajléktalannal, akitől tanácsot kérsz, hová menj ételosztásra, hol adnak pokrócot, hol szerezd be a tüdőszűrős papírt. Egy krízisautó megtalál, kint röpködnek a mínuszok, szállóra már nem mehetsz: mit csinálsz? Átmeneti szállón érdeklődsz, iratok nélkül, de nem tudnak segíteni, mit teszel este tíz után az utcán?

Nincs tüdőszűrőpapírod? Akkor maradsz. Kell az igazolólap, hogy voltál tüdőszűrésen. “Hogy van-e tbc-d, az nem számít, a papír kell” – nevetgél Gyula, aki most ügyintézőt játszik a hajléktalanszállón. “Na, hogy esett kint állni másfél órán át a hidegben? Álljon kicsit hátrébb, olyan bukés a ruhája” – mondja  a megszeppent gimnazistának, majd hátraszól Juditnak: “Fertőtlenítették már az ágyat? Azt, amelyikben a Jani bácsi ma meghalt.” A fiú szeme nagyra tágul, de Gyula máris folytatja: “Itt van törülköző, szappan, mosakodjon meg, utána kap zsíroskenyeret.” Célba ért: ágyba került a hajléktalan. Ez itt, ma, neki legalább sikerült.

Megosztás Facebookon