nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Szulák Andrea: “Sosem voltam divatban”

Szulák Andrea: “Sosem voltam divatban”

A képen látható cicát hazavitte, mert Rozina beleszeretett. Sőt a cicát szállító Macskamentő Alapítvány elnökével is összebarátkozott, találkozásunkkor éppen jegyeket tetetett félre neki. De a fotózással kapcsolatban nemcsak ez az érdekes, hanem hogy vállalta kislányával együtt, és az is, hogy azt mondja, nem tudja, mikor lesz ilyen legközelebb.
Veiszer Alinda
f Ajánlom

– Szívesen szerepeltek együtt? Nem voltam benne biztos, hogy vállalod.
– A gyerekem nem szereti a felhajtást maga körül. Nagyon büszke az anyukájára, titkon élvezi is, hogy ismernek engem… de azért ő mégis egy kicsi gyerek. Nagyra nőtt, okos, ám a lelke piciri. Nem szeretném ebbe a helyzetbe belekényszeríteni. Azt gondoltuk, hogy még egyszer utoljára csinálunk egy közös, nyilvános emléket, de ötvenéves lettem február elején, azt hiszem, befejeztem.

– Mit?
– Ezt a fajta jelenlétet.

– Hogyhogy? Nem értem. A szereplést, az éneklést? Mit fejezel be?
– Nem akarok címlapsztár lenni. Azt hiszem, voltam már eleget. Szívesen beszélgetek fiatalokkal, szívesen anyáskodom, ha igény van rá, de elfogyott a mondanivalóm. A világ megváltozik, és azt látom, hogy a nálam picit idősebb barátaim kimentek a divatból. Korszerűtlenné vált a mondanivalójuk, az értékrendjük, és bár én imádom őket, és tudok azonosulni velük, de a fiataloknak már nem mondanak sokat.

Szulák Andrea: – Csakhogy még mindig te vagy az, akivel el lehet adni egy lapot.
– Ennek nem tudom az okát. Pedig én igyekeztem visszaszorítani a bulvárban való szereplésemet. Annak ellenére, hogy a Story magazin főszerkesztője anno felhívta a figyelmemet arra, hogy ha valaki kiáll az utcára, ne csodálkozzon, ha néha leszólítják. Akkor nagyon megsértődtem ezen, de ma már tudom, igaza volt. A világ várja a rólam szóló híreket. Főleg azok, akik engem megszerettek.

– Jól értem, hogy attól tartasz, te magad válsz korszerűtlenné?
– Nem, tényleg csak arról beszélek, hogy nem akarok folyton öncélúan jelen lenni. Tavasszal indul újra Az ének iskolája, arról majd szívesen beszélek.

– Mondtad valahol, hogy ma abban az életszakaszban vagy, amikor a cél a méltóság megtartása, és nem csak annak a látszatnak a fenntartása, hogy jó és vicces csaj vagy, aki jól énekel.
– Ez arról szól, hogy nem szeretnék önmagam karikatúrájává válni. Nem akarok húszévesnek látszani, mert nem vagyok annyi, én természeti lény vagyok, akinek a valóságos dolgok sokkal fontosabbak, mint az elvárások. Erről szól a méltóságom.

– Ez a gondolkodás nyilván összefügg azzal, hogy betöltötted az ötvenet.
– Bizony. Nem akarok úgy megöregedni, hogy lesajnáljanak. Ezért jó nekem a színházi miliő, mert itt mindent látsz, a színház mindent felnagyít. A fiatalokat, az időseket… Én azokat tisztelem, akik meg tudták őrizni a saját méltóságukat, és az idő múlásával is megtalálták a helyüket, a szerepüket. Például Lehoczky Zsuzsa, Tordai Teri vagy Béres Ilona, akik önazonosak maradtak, jól élték meg az életük változásait. Nem kellett versenyt futniuk a világgal, mert elegek ők maguk. Ez az őrült világ nem fogadja el a biológiai folyamatokat, pedig azok léteznek. A lelkünket és az idegrendszerünket amúgy sem lehet plasztikázni.

– A megfelelni akarás nemcsak így érdekes, hanem úgy is, hogy te például alárendeled-e magadat egy olyan képnek, amilyet elvárnak tőled.
– Elég sok energiám ment el éveken át arra, hogy megfeleljek, hogy engem mindenki szeressen. Pedig ilyen nincs. Sőt sokszor jobban jövök ki abból, hogy ha valaki nem szeret, vagy átnéz rajtam, mert ez olyan energiákat generál bennem, hogy jobb leszek, mint gondoltam.

– Volt ilyen?
– Persze. Amikor sokat tévéztem, jó barátaim mondogatták nekem, hogy énekelnem kellene. Amikor elindultak a tehetségkutatók, felhívták a figyelmemet arra, hogy nem engem hívtak a zsűribe, és ez is egy jel. Fruzsi barátnőmet, aki az első szólólemezem kiadója volt, megkérdeztem akkor, hogy szerinte ha most énekelnék, az működne-e, és ő nagyon őszintén azt válaszolta, nem tudja. Ugyanis felnőtt egy generáció, amely engem a színes borítékok nyitogatásáról ismert, de fogalma sem volt arról, hogy énekelek is. Na, ez adott egy lendületet.

– Ez mikor volt?
– 2005-ben.

– Érdekes, mert arra lettem figyelmes, hogy 1996 és 2006 között elkerültek a hangos zenei sikerek, aztán a 2007-es lemezed meg hirtelen aranylemez lett.
– Engem az az időszak egyszerűen nem igazán érdekelt zeneileg. Megcsinált embereket láttam mindenhol, olyan zenei divattal, amellyel nem tudtam azonosulni, ráadásul elindult az életemben a színház, és az lefoglalt. De akkor, 2005-ben el kellett döntenem, hogy borítékok vagy éneklés. Hogy hol legyen a hangsúly, ki vagyok én valójában.

– De ehhez a döntéshez kellett az egész személyiséged, nem? A szórakoztatóipari szakmunkástól a televízióson át a színházi szerepekig…
– Abszolút. Amire büszke vagyok, az, hogy bármelyikkel szembesíthetsz. Mindet tudom vállalni ma is.

– Melyikből mit hoztál? A szakmunkásidőszakból?
– A teherbírást. A nem panaszkodást, hogy hét órán át tűsarkúban kell állni, és füstben. Hogy el kell viselni szó nélkül, hogy ott áll a főnök, és azt ellenőrzi, hogy ötven perc muzsikálás után maximum öt percet töltsek a mosdóban.

Szulák Andrea: – Szóval a rabszolgaságot tanultad meg.
– Néha igen, de összességében nagyon jó volt elmerülni a “mocsokban”.

– Miért, hogy aztán értékeld az ellenkezőjét?
– Igen. Hogy megbecsüljem az utolsó rúzsomat is. Az életemet, az otthonomat, a kocsimat, mindent.

– És a televíziós időszakból mit használsz?
– Szerintem a kamerák előtt inkább az addig felgyűlt tudást hasznosítottam. Nem igazán jött hozzá plusz. Ott “csak” önmagam voltam.

– Lehet azt tanulni, hogy századszor is neki kell futni, ha nem jó a felvétel, leállt a mikrofon, rosszak a fények…
– Ezt az éneklés alatt már megtanultam. Gondolj bele, amikor lemezeket veszünk fel, ugyanez a helyzet. És mindkettőben törekedni kell arra, hogy miattad ne kelljen leállni. A rádióstúdiós időszakomban nagyon motivált, amikor a hangmérnökök megjegyezték, hogy X vagy Y előttem rögzített egy felvételt, és másodszorra fel tudta énekelni hiba nélkül. Akkor ezen kezdtem dolgozni, hogy minél pontosabb legyek. És így van ez a televízióban is.

– Akkor mondd el nekem, hogy a színpadi szerepekből mi szivárog át a koncertszínpadokra, és fordítva!
– Ezt nehéz elválasztani, de például a Játékszínben Hernádi Judit vagy Zsurzs Kati mellett el kell tudni viselni, hogy ez most nem rólam szól, hanem egy vagyok a többi közül. Közösen hozzuk létre a produkciót, de nem lehet “lejátszani” a többieket vagy lemaradni tőlük.

– Ezzel szemben, amikor például a Budapest Klezmer Banddel énekelsz, te vagy elöl.
– Nem igazán. Ott én is egy hangszer vagyok. Szólózom én is, ahogy a klarinét vagy a zongora, de nem nyomjuk el egymást. Jó dolog, hogy a színház ilyen erőteljes hangsúlyt kapott az életemben, mert rájöhettem, hogy mindig közösségi játékot akartam játszani úgy, hogy azért a kereteken belül szólista is lehessek. Ha másfél percig egy karakterben, akkor annyiban. Attól meg nem kellett tartanom, hogy kimegyek a divatból, mert sosem voltam divatban.

– A színpadi szerepeidben van változás… talán kevesebb a díva…
– Harmincöt körül kerültem bele a színházba, amikor úgy éreztem, hogy a sortos, lakk melltartós időszak kezd ciki lenni. Egy darabig lehettem díva tollakba borítva. Aztán megszületett a lányom, és onnantól lehettem anya-színésznő vagy komika. És tegyük hozzá, túl sok dívaszerep nincs is, Júliát meg húszévesen sem játszottam volna, inkább karaktereket.

– De akkor is érdekes, hogy egybeesik az életed nagy változása a színpadi szerepeid változásával.
– Szerintem nincsenek véletlenek. Ez is szerencsésen alakult nálam.

– Az idei színházi évad egyik nagy eseményének ígérkezik a Tanulmány a nőkről című musical bemutatója a Madách Színházban…
– Nagyon remélem, hogy az is lesz! Az előadás alapja a hatvanas évek egyik klasszikussá vált vígjátéka, és nagyon reméljük, hogy a nagy elvárásokhoz méltó lesz a megvalósítás. Nagyszerű, sziporkázóan szellemes a darab, elragadó a zene, és nagyszerű a társaság is. Még csak a próbák elején tartunk, de már most érződik, hogy mindannyiunk szívügye az előadás.

– Jó keretet ad az első ötven évednek, hogy a rendszerváltás után az új Neoton énekesnője lettél, most meg a dalaikkal teli Szép nyári napban is játszol.
– Pedig a Neoton tényleg csak egy kicsi szakasz volt az életemben. Abból inkább azt tanultam meg, hogy Csepregi Éva milyen méltósággal és barátsággal kezelte, hogy én lettem a riválisa, ennek a darabnak a próbái alatt meg aztán barátok is lettünk.

– Egy régi konfliktus elsimul…
– Valahogy mindig elsimulnak körülöttem a viharok, ha mégsem, akkor elsimítom őket. Most úgy érzem, teljes harmóniában zárom le ezt az öt évtizedet.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Megosztás Facebookon