Mosolyka: “Megmutattam a világnak: nincs lehetetlen”

 – Emlékszel, amikor az érettségid előtt felkerestelek, és egy palacsintázóban beszélgettünk? Tele voltál élettel, pimaszsággal, azon versenyeztél velem, melyikünk tud több túrógombócot megenni...

– Akkor éppen a lázadó korszakomat éltem – mosolyodik el Fanny. – Anyu már nem élt, apunak pedig, utólag belátva, nem lehetett könnyű velem. Bármit mondott, azért sem úgy csináltam. Minden este buli, haverok, táncolni is megtanultam a kerekes székemmel. Úgy gondoltam, miért tanuljak, minek feleljek meg, úgyis nemsokára feldobom a pacskert. Akkor inkább ÉLEK. Azt hittem, csak néhány hónapom van hátra…

“MEG FOGOK HALNI?!”

Fannynak gyerekkora óta izomsorvadása van, de csak tizenöt évesen, véletlenül akadt a kezébe az az esettanulmány, amelyben az orvosok megjósolták: “Fanny légzőizmainak gyengülése az életébe kerül… A kislány ekkor már túl volt élete felén…” A kamaszlánynak hirtelen kiesett a mappa a kezéből: “Meg fogok halni? Mit jelent az, hogy a felén már túl vagyok? És…és mennyi van még?” Kutatni kezdett a betegsége után az interneten, és megdöbbenésére kiderült, hogy cirka  tizennyolc évet ígér neki a tudomány. Hát akkor mindent bele! Attól fogva nem volt hajlandó tenni magáért semmit. Elhanyagolta a tornát, nem törődött többé az egészségével, holott édesanyja egész gyerekkorában erre biztatta.

– Nem haragudtam a szüleimre, hogy nem mondták el nekem. Tudtam, hogy igazából soha nem hitték el. Anyu még Amerikába is elvitt, hogy egy specialistától megtanulja azt a masszázst, amivel meghosszabbíthatja az életemet. Úszni jártunk, tornázni, mindig megtalálta a módját, hogy valamilyen játékkal rávegyen: mozdítsam a tagjaimat, küzdjek a betegség elhatalmasodása ellen. Most ez mind felesleges erőlködésnek látszott… Mi történt a 18. születésnapomon? Százhatvan barátomat hívtam meg, és hatalmas bulit rendeztünk. Rendesen becsiccsentettem, és hajnalban egyszerűen beájultam az ágyba. Reggel kinyitottam a szemem, és megtapogattam magam: hiszen még élek! És másnap és harmadnap is. Kezdtem elhinni, hogy van folytatás…

“ÚGY SZERETLEK, AHOGY VAGY”

És a folytatás, ha lehet, még elevenebbre sikerült. Fanny már tizenhat éves kora óta dolgozott, röpcédulázott, vagy épp szalag mellett ült egy gyárban, esetleg telefonokat emelgetett, mert a fejébe vette, hogy eltartja magát, és valóra váltja álmait. Utazgatni szeretett volna, minél többet látni a világból. Az akadályok csak megacélozták az akaratát. Először is meg kellett tanulnia villamoson és metrón utazni a kerekes székével. Kezdetben a barátai segítettek neki, később egyedül is megpróbált tömegközlekedni, bár ez Budapesten az akadálymentesítés hiánya miatt nem mindig ment könnyen. Előfordult, hogy összefagyva várta a megállóban, hogy végre megérkezzen a következő alacsony padlós busz. De minden kis győzelemnek tudott örülni. Többek között ez az ő titka. Az elfogadás és a végtelen életszeretet.

– Azért az elfogadással volt bajom bőven – igazít ki az önmagával kegyetlenségig őszinte lány. – Nagyon sokáig nem szerettem például a testem. A hajamat, a szememet és a körmeimet külön-külön persze nagyon, de az összkép nem tetszett! A barátnőim már rég gyönyörű nővé serdültek, és én még mindig nem hittem el, hogy valaki egyszer majd engem is szerethet. Aztán betoppant az életembe Bence. Úgy alakult, hogy nála maradtam éjszakára, és neki kellett megfürdetnie. A fürdőkád mellett várta, hogy levetkőzzem, majd beemeljen a habok közé. De én nem mertem levenni előtte a ruhámat, ragaszkodtam hozzá, hogy ruhástul tegyen bele a vízbe. Erre kinevetett, és kedvesen lehámozta rólam a cuccaimat. Aztán végignézett rajtam, és annyi szeretet és elfogadás volt a tekintetében, hogy elhittem: engem is lehet szépnek látni. Úgy, ahogy vagyok. Azt hiszem, akkor váltam nővé. Bence tükre kellett, hogy végre elfogadjam magam, és lassacskán az élet más területein is magabiztosabbá váljak…

“ÉLNI AKAROK!”

Én is végigpásztázom barátnőm külsejét. Valóban megváltozott. Az egykori pajkos mosolyból érett ragyogás lett. Csak a huncut szeplők az orra körül emlékeztetnek a régi lányra. Nincs ezen mit csodálni: Mosolyka kezében a könyve, ami a napokban jelent meg Te döntesz címmel. Büszkén dedikálja és közben meséli, hogyan kezdett újra küzdeni az életéért…

– Ezt is egy fiúnak köszönhetem. Tizenkilenc éves voltam, amikor megismertem Zolit. Gyönyörűen kezdődött a szerelmünk, egy alkalommal, amikor éppen arról beszéltem neki, mi vár rám, letérdelt elém az út kellős közepén, és az ölembe borulva elsírta magát: “Nem akarlak elveszíteni! Nem halhatsz meg! Szükségem van rád!” Ez adta az első lökést ahhoz, hogy újra elkezdjek foglalkozni a betegségemmel. Akkoriban hallottam az őssejtbeültetésről. Utánanéztem, és kiderült, hogy ötmillió forintba kerül, és a kezelésért Kínába kell elzarándokolni. Ez nem szegte kedvem, de hogyan gyűjtsem össze rá a pénzt? Egy hirtelen ötlettől  vezérelve összeeszkábáltam magamnak egy weboldalt, és elkezdtem blogot írni Mosolyka címmel. Pár héten belül komoly olvasótáborra tettem szert, az emberek úgy érezték, a történetem erőt önt beléjük. Sokan levelet is írtak, Kovács Barbaráé így kezdődött: “Kedves Fanny! Ez egy olyan mese, amelyben a főhős biztos elnyeri jutalmát, és valóra válnak az álmai. Szólj, ha bármiben segíthetek!” Barbi azóta is velem van, egymás életének részévé váltunk. Riporter lévén készített rólam egy filmet, két jóakaróm azonnal felajánlotta az őssejtbeültetéshez szükséges összeget. Így Barbival és másik barátnőmmel, Brigivel nekivághattunk az útnak… Ha mások számára nem is volt látványos az eredmény, hiszen járni végül nem tanultam meg, lelkileg nagyon sokat jelentett nekem az a csodálatos pekingi hónap. Akkor határoztam el, hogy könyvet írok az életemről.

“TE DÖNTESZ!”

Mosolyka a 25. születésnapjára időzítette a könyve bemutatóját, amelyen meglepetésemre közel ezer ember – blogolvasók, barátok, iskolatársak, ismerősök – tette tiszteletét. Fanny úgy trónolt a színpadon, körbevéve meghatott, hol könnyező, hol nevető rajongóival mint a mesebeli hős, aki legyőzte a sárkányt. Mert valóban legyőzte: immár hét esztendővel élte túl a tudomány által jósolt véget.

– Legközelebb San Franciscóba repülünk – újságolja. – Szeretném felkeresni újra azt a szakembert, akitől anyu annak idején a speciális masszázst elsajátította. Ha a barátnőim megtanulnák, segíthetnének nekem. Nagyon jól érzem most magam. Ha azt kérdezed, elcserélném-e az életemet valaki mással, azt felelem, nem. Eddig több álmom is valóra vált, mert mertem álmodni! És már azt is tudom, hogy bármi rossz történik velem, a következő pillanatban úgyis kiderül az ég. A bögréim története is ezt bizonyítja… Tavaly ősszel történt. Nem volt munkám, apu is éppen munkanélküli volt, festeni kezdtem a “Te döntesz”-bögréket. Feltettem egy fotót a blogomra, és vártam. Nem akartam elhinni: reggelre hatvan darab elkelt. Még Amerikából is rendelnek… Tudod, sokáig kerestem választ arra a kérdésre: vajon miért lettem beteg? Most végre megértettem. Azért, hogy megmutassam a világnak: nincs lehetetlen!