“Ha eltalálom valakinek az érzékeny pontját, ott komoly dráma van”

Hogy kerültél Bikalra, az Élményparkba?

A támogatási rendszer megváltozása miatt egyre nehezebben tudtam fenntartani a társulatomat. Muszáj volt megoldanom, hogy legyen folyamatos munkám, de az ne essen távol attól, ami én vagyok. Így megpályáztam egy állást az Élményparkban. Színésznek jöttem, aztán pár hónap múlva már rendeztem is.

A Kurtizánképző tulajdonképpen előadás vagy terápia?

Alapvetően egy stand up comedy. Mindig is érdekelt a női szexualitás, és főleg az a mélyen hordott görcs, ami időnként együtt jár vele. Hosszú beszélgetéseket folytattam a barátnőimmel, és megdöbbentett, hogy mennyien nem ismerik a saját testüket és azt, hogy mire vágynának. Sok nő nem mer kapcsolatot teremteni, igazodik, alkalmazkodik, úgynevezett vezetett nexust alakít ki. Az előadás alatt viszont a nők felszabadultan nevethetnek magukon és a férfiakon – nem a kárukra, hanem rajtuk –, ám a felismerés balhéját én viszem el a szerepem segítségével – ami egy kurtizáné. Nyilván minden pillanatban „visszalökdösöm rájuk” a történetet, s jönnek az önreflexív történetek. Az első ámuló tíz perc után felszabadul a légkör, és az előadásból egy közös játék, afféle terápia lesz. A végére cinkos lelki közelségbe kerülünk, és ők is egymással. Sokan életük egyik legjobb élményének nevezik az előadást.

Hogy tudsz így kiállni a szexualitásoddal?

Ez egy szerep. Amint belebújok a jelmezembe – ami nélkül talán nem is tudnám végigcsinálni –, egy szemtelen, bátor karakterré válok, ami meg is véd, természetesen. Ha én is néző lennék, nem biztos, hogy tudnék ilyen nyitottsággal kommunikálni, hiszen mint minden nőnek, nekem is vannak problémáim a testemmel, még ha ez kívülről nem is látszik.

A korábbi darabjaidban, verseidben is ott voltál teljes testtel és lélekkel, olykor valóban ijesztő nyíltsággal és őszinteséggel. Mintha ez a szerep nem is állna távol tőled…

Valóban, sőt a következménye önmagamnak: itt is határokat lépek át. A közönség nagyon heterogén és izgalmas, általában száz, százhúszan jönnek, fiatal csitrik és nagymamák, városból és faluról. Olyanok is, akik életükben nem beszéltek a saját szeméremtestükről, vagy nem voltak még színházban. Egyesével szedem össze a nézőket, és „rájuk beszélem magam”. A produkcióval járom a vidéket, és Budapestre is készülök, nekem is tanulságos, melyik közegben hogyan reagálnak rám. Figyelembe kell vennem, kik ülnek a nézőtéren, de ez nem azt jelenti, hogy változtatok a tananyagon, hanem hogy más kontextusba helyezem azt. Valamikor nincs szükség ráhangolódásra, mert felkészült és lázban égő nők ülnek velem szemben. De néha tapogatózni kell.

Hogyan reagáltak rád mint jelenségre egy kis faluban, amikor te még egy nagyvárosban is kicsapod a biztosítékot?

Úgy érzem, itt könnyebb kommunikálni. Tudomásul veszik, ha valaki bolond, de ha egyenes vagy, nyílt, nem lesz probléma. Engem gyakorta megszólnak, de szeretettel elfogadnak. Amikor a helyiek eljöttek az előadásra, volt nagy csodálkozás!

Extrém reakciókat kapsz, amikor megtörténik valami feloldódás és átszakad valami?

Odarohannak és átölelnek, megköszönik, hogy ilyen egyáltalán van. Meghívnak tanítani, rendhagyó magyarórát tartani. Egyszer egy nyolcvannégy éves nénit szólítottam meg, ellenállt, neki nem kell kurtizándiploma, öreg ehhez, mondta, de végül becsábítottam. Csapkodta a térdét, úgy kacagott, azt mondta, ha enélkül halt volna meg, szegényebb lenne. Sokan visszajönnek továbbképzésre, mert  az alapot közép, mastercard és gyakorlati „oktatás” követi, a Buja középkori est ínyenceknek. Ez már többszereplős, színházi előadás, de itt is megérintjük a nézőket, kérdéseket teszünk fel nekik, etetjük-itatjuk őket. Nem megyünk túl egy határon, de erős érzékiséget sugárzunk.

Korábban magadtól tanultál énekelni, és semmilyen szabályhoz nem alkalmazkodva saját stílust dolgoztál ki. Következetesen haladtál minden kritikával szembemenve.

Sokan lehordtak, elhajtottak, de aztán felléptem a Zeneakadémián, a MŰPA-ban operát rendeztem, énekeltem Meredith Monkkal, filmfőszerepet játszottam, megfordultam New Yorkban, Velencében, Berlinben és még sorolhatnám. De senki nem állt a hátam mögött, és egyedül nehéz. Itt, Bikalon ez egy kemény szolgálat, de mégiscsak a verseim mennek a Buja esten. Az Úr-kurzus pedig a Kurtizánképző férfipárja, a vadabb verzió, bár a férfiak sokkal félősebbek, szemérmesebbek. A nőket tíz perc alatt ki lehet nyitni egy gesztussal, a férfiak több munkát igényelnek. Egyszer odamentem egy sugárzó ötvenes férfihoz, megszólítottam: „Szerelmem, mindjárt kezdődik az Úr-kurzus, gyere”, megtelt könnyel a szeme, úgy mondta: „Tudja, hány éve nem mondta nekem azt senki, hogy szerelmem?” Megöleltem. Folyamatosan lavíroznom kell a játék és a valóság között, mert ha eltalálom valakinek az érzékeny pontját, ott komoly dráma van. Figyelnem kell, ki mit enged, kinek mire van szüksége. Bár ez vissza is üthet, olykor bennem mozdít meg valamit. 

A magánéletben is ilyen lehengerlő vagy? Nem ijednek meg tőled?

De igen, időnként nagyon. A párom már több mint húsz éve kitart mellettem. Ő nem kajálta be az erős nő látszatát, nem félt se a nagy dumától, se a hevességemtől, látja az érzékeny oldalamat is. Sokat lágyultam, mióta megszületett lányom, a mostani énem már gyengédebb. A gyermekem, aki most tizenhárom éves, sokat segít, szembesít magammal, türelemre tanít.

Szenvedélyes és falnak menős voltál?

Igen. Nem tudtam és nem akartam disztingválni. Kijöttem az előadásokról, ha nem tetszett, beszóltam bárkinek.

A gyereked hogyan veszi, hogy van egy „fura” anyja?

Kamasz, pont abban a korban van, amikor általában cikinek érzik kézen fogva menni az anyuval, de ő jön velem, és azt mondja, hálás a sorsnak azért, hogy én vagyok az anyukája és az apu a papája. Megyek az iskolába elé, csinálunk csajos napokat, a mai napig vele érzem a legjobban magam. Hozzám bújik, mondja, hogy szeret. Látja a küzdelmemet a világgal, és tisztel érte. Ez pedig óriási dolog.