“Fogd be, csináld, amit szeretnél, és lépj le!” – Egy eszkortlány története

„Csinos, dekoratív lányok jelentkezését várjuk kevés időráfordítással végezhető, jövedelmező munkára” – az ehhez hasonló internetes hirdetéseket olvasva sokaknak felcsillan a szemük. Pedig az eszkortozás világában dolgozó – mostanság leginkább egyetemista lányok – nem éppen szép dolgokat mesélnek.

Kezdetek kölcsönből

„Ez volt életem egyik legjobb döntése – lep meg már a beszélgetés elején Anita. – Tizennyolc éves koromig a szülőfalumban éltem, majd amikor felvettek egy nívós egyetem államilag támogatott szakára, felköltöztem a fővárosba. Mivel elég szegény családból származom, a szüleim anyagi támogatására (a legalapvetőbb dolgokat kivéve) nem számíthattam. Tisztában voltam vele, hogy ha Budapesten akarok élni és tanulni, akkor dolgoznom kell” – kezdte a történetét a fiatal lány, aki azonban hiába vállalt diákmunkát, a fizetéséből legfeljebb ennivalóra futotta. Csinos ruhák, bulik és hasonlók szóba sem jöhettek egészen addig, míg Anita tudomást nem szerzett egy az egyetemen, a „menő csajok” brigádja által kedvelt másik munkalehetőségről, az eszkortozásról. Jobb ötlet és pénz híján elhatározta, hogy kipróbálja.

„Sokan azt gondolják, hogy az eszkortlányok élete pofonegyszerű, de ez egyáltalán nem így van. Először is pénzt kellett kölcsönkérnem a barátaimtól. Az ügyfelek ugyanis kép alapján döntenek, és ha te nem edzel, nem vagy ápolt és igényes, egyszóval bombacsaj, akkor labdába sem rúghatsz. A látszattal ellentétben erre a munkára is fel kell készülni: kondiznod kell, kozmetikushoz, manikűröshöz, fodrászhoz járni, és csinos (nem gagyi) ruhákat magadra ölteni. Vagy rászánsz mindent, időt, pénzt, energiát, vagy ne is álmodozz – folytatja Anita, aki az »átalakítóshow« után alig várta, hogy megcsörrenjen a telefonja. – Az új külsőm meghozta a sikert; a következő pillanatban már egy nemzetközi cég zártkörű partiján találtam magamat, ahol mindössze a pultnál kellett állnom, s azokkal a férfiakkal, akik odajöttek hozzám, elbeszélgettem egy-egy ital felett. S annak ellenére, hogy azon az estén ergo semmit nem csináltam, két nappal később, a fizetéskor elég szép összeg ütötte a markomat” – meséli, majd hozzáteszi: ahogy a fizetésére, úgy a következő munkára sem kellett sokat várnia.

A haverkodás felesleges

„Hiába nézel ki jól, ha nem tudsz olyan témákról csevegni az adott ügyféllel, mint a politika vagy a gazdaság. Egy üzletember ugyanis nem vállal fel olyan lányt nyilvánosan, aki csak magassarkúkról meg ruhákról tud beszélgetni. Másodszor pedig, ezeknek a bizonyos férfiaknak a zöme nem egy szemét állat, hanem igenis gáláns úriember. Volt egyszer egy ügyfelem, akivel például annyira jól éreztük magunkat együtt, hogy négy alkalommal is találkoztunk, és ebből csak egyetlenegyszer bújtunk ágyba. Jó volt vele lenni, mégpedig azért, mert nem tárgyként, hanem egyenrangú partnerként kezelt” – mondja Anita, aki szerint az ilyen szolgáltatást kereső férfiak motiváció szerint két csoportba sorolhatók. „Az elsőbe az tartozik, aki otthon már unja a szexet, vagy egyáltalán nem akar párkapcsolatot, és ezen a módon a legegyszerűbb lerendeznie a szükségleteit. Ők nem beszélnek magukról, nem társalogni jöttek. Nem a romokban heverő vagy nem létező kapcsolatukról akarnak regélni, hanem csupán ki akarják engedni a fáradt gőzt. A másik típus viszont az, aki igenis beszélni akar aktus előtt. Kicsit haverkodik, megpróbál vicces lenni. Szerintem egy kicsit titkon azt remélik, hogy én azt gondolom magamban ilyenkor, hogy velük még pénz nélkül is elmentem volna, meg hogy de kár, hogy nem az én férjem, de közben egyáltalán nem ezt gondolom, hanem azt, hogy fogd be, csináld, amit szeretnél, és utána minél hamarabb lépj le. Én ezt a pénzért csinálom.” 

Karkötő és hajtépés

Anita azért mást is kapott pénzen kívül. „Senkiben nem akartam azt a hiú reményt táplálni, hogy őérte abbahagyom a munkát, és a barátnőjeként folytatom az életet, pedig volt ilyen jelentkező bőven. Tőlük sűrűn kaptam mindenféle ajándékot. Leginkább ékszert, karkötőt, nyakláncot, de volt olyan is, hogy egy wellnesshétvégére felhasználható utalványt. Ezeket nem utasítottam vissza, de semmi igazi lelki kötődésem nem volt az irányukban.”

Mindemellett persze arra is volt példa, hogy úgy érezte: nem tudja tovább csinálni az eszkortozást. „Volt, hogy egy-egy kliens kevésbé volt udvarias, és akadt egy, aki kifejezetten agresszívan viselkedett velem. Csomókban tépte ki a hajamat, és többször is pofon vágott. Gondolom a női nem fölött érzett fizikai fölényének hangsúlyozása hozta őt szexuális izgalomba. Akkor azt gondoltam magamban, hogy micsoda egy szánalmas emberi lény ez: pénzébe kerül az, hogy erősebbnek érezhesse magát a gyengébbik nemnél? Fizet a szexért, mert ingyen nem kapja meg? De aztán az is eszembe jutott, hogy végül is én meg eszkortlány vagyok, szóval azért csak óvatosan az ítélkezéssel, mert végső soron magamnak kerestem ezt az egészet, senki nem kényszerített. De ezzel a férfival nem voltam hajlandó újra szóba állni, pedig ő kereste a szolgáltatásaimat.”

Kettős élet

Egy másik alkalommal még bizarrabb dolog történt. „Egy ötcsillagos fővárosi szálloda bárjába mentünk szórakozni az ügyfelemmel, és néhány pohár bor után felmentünk a szobájába. Elment a fürdőszobába, és pelenkában, cumival a szájában jött vissza, lefeküdt az ágyra, és azt kérte, hogy babusgassam, mint egy kisgyereket. Ha ez nem velem történik, biztos nem hiszem el, az egész szituáció annyira kellemetlen és röhejes volt, hogy az szavakkal leírhatatlan. Szex közben rá sem tudtam nézni” – meséli Anita, aki ennél csak meredekebb történeteket hallott a személykíséret világában jártas ismerőseitől. „Volt ott a zúzódástól a lila foltokon át a törött ujjig minden, tehát egy szó, mint száz: ennél sokkal rosszabbul is járhattam volna.”

Mint ezekről a lányokról általában, úgy Anitáról sem tudja senki (az eszkortkört leszámítva), hogy mivel is keresi pontosan a kenyerét – sem a családja, sem pedig a párja. Utóbbi miatt gyötri is a lelkiismeret-furdalás. „Három éve vagyunk együtt, jelenleg távkapcsolatban élünk, emiatt ritkán találkozunk. A mérleg egyik oldalán ő, a másikon pedig a munkám van, és nem tudok választani közöttük. Remélem, soha nem is kell majd!”