Ónodi Eszter: Még játszhatok az idővel

Vajon alkata, külseje, állapota alakítja éppen lelkiségét, vagy esetleg fordítva: adott lelkiállapot formálja a külsejét? – kérdezem tőle, ám hangos, csillámló nevetés a válasz.
– Az ok sokkal prózaibb. Az alkatom többnyire olyan, amilyennek az éppen aktuális szerepem szerint lennem kell, meg amilyen adott körülmények között lehetek. Most például nagyon strapás napjaim vannak. Nemrég fejeztem be a Swing című filmet, és úgy hozta a sors, hogy egyszerre kettőben is forgatok (Houdini, valamint Anyám és más futóbolondok), és közben persze dolgozom a Katona József Színházban is. Ma például reggel 6-kor ettem egy sonkás zsömlét, ittam hozzá egy pohár kávét és teát, aztán gyakorlatilag szünet nélkül egész nap megfeszítetten folyt a forgatás a Balaton-felvidéken, hogy most az előadásra ideérjek. Olyannyira, hogy közben néhány falat csirkesalátát tudtam csak bekapni. Visszafelé a benzinkútnál elmajszoltam egy Sport szeletet. És nem is ez az éhség zavar leginkább, mert ilyenkor, túlfeszített munka idején nem is kívánom az ételt. Valószínűleg az emésztéshez szükséges energiákat is igyekszem a munkámban hasznosítani, hanem a mozgás hiányzik. Mire este beesem a lakásba, örülök, hogy együtt vagyok a családdal, kinyújthatom a lábamat, és már többnyire nincs erőm átöltözni, kocogni menni.

– Korábban még futni járt, mint valami hivatásos atléta suhant keresztbe-kasul a Városligetben…
– Ez már csak kocogás… Persze korábban jártam sportolás gyanánt biciklizni is, de annyira szennyezett lett időközben a levegő, hogy legfeljebb közlekedési eszközként használom. Nyáron viszont hosszú idő után elővettem a Balatonnál a görkorcsolyámat is, amelyet még a Meseautóban használtam, és jókat gurultam vele. Azt nagyon élveztem!

– És miért nem folytatja? A Meseautóban olyan elbűvölően cikázott Pest utcáin!
– Talán éppen emiatt… Szívesen folytattam volna, csak éppen kicsit cikinek éreztem. Furcsán hathatott volna, ha felismernek, és mondják, hogy „ez az a görkorcsolyás csaj a filmből, és most még az utcán is adja a műsort!”. Gondolhatták volna amolyan feltűnési viszketegségnek is, az meg tényleg nagyon távol áll tőlem…

– Használta már az életben színészi képességeit?
– Hogy érti ezt?!

– A szerelő mondott egy árat, és a fejéhez kapott kétségbeesetten, vagy úgy mosolygott a hentesre, hogy szebb húst adjon…
– Ez eredendő női képesség, a színészethez semmi köze! Esetenként ötször jobban csinálják olyan lányok, akik tán még színházban sem voltak. Bántja is a fülem, amikor focimeccsen azt mondja a riporter, hogy színészkedik az a játékos, aki elesik. Mondja inkább azt, hogy ripacskodik! A színészet képesség, amit hoztunk magunkkal, hogy azt a színház nevű megszentelt helyen kamatoztassuk, és adjunk az embereknek valami értékeset, nem pedig az ügyintézőnek egy pecsétért eljátszani Júliát!

– Ön akkor is gyönyörű volt, amikor felszökött néhány kiló…
– Mondja csak nyugodtan, hogy amikor éppen kövér voltam…

– Nem azt a képzetet keltette. Nyugodt, kiegyensúlyozott családanyának tűnt.
– Szülés után voltam. Szoptatás, pelenkázás, altatás, babusgatás töltötte ki az életemet. De, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna vékonyabb lenni. Egyszerűen nem jött le egy grammnyi se rólam. Ráadásul Gothár Péter szólt, hogy majd számítana rám egy olyan szerepben, amely éppen ezt a teltebb állagot kívánta. Egy első fellángolásán már jóval túl lévő asszony, akit otthagy a férje, egy első fellángolása előtt lévő lányért. Egy éven keresztül sikerült is tartanom ezt az állapotot, ám akkor jött a Valami Amerika 2., tehát muszáj volt lefogynom. Azóta meg a munka folytonosan arra kényszerít, hogy tartsam a súlyomat.

– Egyébként elengedné? Vagy olyan nagy baj lenne pluszban 2-3 kiló?
– Nem 2-3, hanem éppenséggel 10 kiló lenne, ami, hipp-hopp, felugrana rám, ha nem mozognék rendszeresen, és nem vigyáznék az étkezéssel.

– Azzal a fegyelemmel él, mint egy olimpikon…
– Sok a hasonlóság közöttünk. Amikor artistát játszottam, diabetikus étrendet tartottam, tudtam, hogy miben mennyi a zsír és szénhidrát… Emlékszem, még pályám elején együtt forgattunk Növényi Norberttel, az olimpiai bajnok birkózóval. Bizony alaposan egymásra csodálkoztunk, mert ugyan egészen máshonnan jöttünk, alkatilag sem voltunk különösebben hasonlatosak, mégis kiderült, hogy nagyon közös a mentalitásunk, és a törekvéseink egy tőről fakadnak. Mindkettőnk számára természetes volt, hogy a maximumot próbáljuk kihozni magunkból, hogy amikor indul a felvétel, testileg-lelkileg a feladatnak adjuk át magunkat, hogy vállaljuk annak a felelősségét, amikor a bőrünket visszük a vásárra. Érdekes volt, amikor mesélte, hogy egy-egy nagy eredmény elérése után nála is jön egy keservesebb időszak, amikor konkrét, előtte lévő cél híján nehezen találja a helyét a világban. Hasonlót érzek én is valamely munka befejeztével. Mintha kicsit üressé válna minden körülöttem. Persze ebből a szempontból a mi pályánk egyszerűbb, hiszen a sportolói pálya időben nagyon behatárolt, és viszonylag hamar befejeződik, nálunk folyamatosan jöhetnek új szerepek, új előadások, új kihívások. Ugyanazzal a lendülettel, hittel és odaadással folytatódik minden.

– Ugyanakkor egy kicsit kiszolgáltatottabbak is, hiszen Hosszú Katinka bármikor úszhat világcsúcsot, és azon nincs mit vitatni, a színész eredendően függ attól, hogy kap-e lehetőséget, osztanak-e rá szerepet, vagy éppenséggel miként ítélik meg…
– Ebből a szempontból valóban kiszolgáltatottabbak vagyunk. A világcsúcs minden körülmények között világcsúcs, nálunk meg előfordul olykor, hogy nyom nélkül mennek el nagyon jó, nagyon fontos előadások. Nem kerülnek be a köztudatba valamiért, hiába tesszük ki szívünket-lelkünket. Hiába teljesítjük a magunk „világcsúcsait”, marad a mi belső ügyünk…

– A jól végzett munka öröme azért önmagában is fontos…
– Igen, de a színházban éppen az a csoda, ha a mi energiáink, lobogásaink, szenvedélyeink utat találnak a közönséghez, és onnan felerősödve jönnek vissza hozzánk, és ez nekünk is újabb energiákat ad. Ha ez valamilyen okból nem jön létre, akkor a folyamat megszakad, és ezt nem pótolja, ha egy nem annyira jó, de hatásos előadás érdemen felüli sikert arat. Természetes, hogy jólesik sütkérezni a sikerben, de többet nem ad. Nem építkezhetek belőle.

– Mi alapján dönti el, hogy elvállal-e egy szerepet?
– Elolvasom a forgatókönyvet, és ha úgy érzem, hogy ez a film nézőként is érdekelne, hogy okvetlenül megnézném moziban, tehát közöm van hozzá, akkor azt többnyire elvállalom.

– Hogy mennyit fizetnek érte, az lehet esetenként meghatározó vagy befolyásoló?
– Csak a pénz miatt már nem vállalok el semmit. Fiatalkoromban egyszer fordult elő, hogy egy filmből tudtam venni egy autót, de nem voltam, és azóta sem lettem nagyon büszke rá…

– De miért?! Hiszen önnek az a dolga, hogy játsszon. Ebből él, ebből fizeti a villanyszámlát, vesz fagyit a gyermekének. A kovács kovácsol, a szántóvető szánt-vet, a színész játszik…
– Csak az előbbiek nem adják a nevüket, az arcukat, személyüket hozzá.

– Izgatná egy nemzetközi karrier lehetősége?
– Egyáltalán nem. E téren nagyon szkeptikus vagyok. A sors iróniája, hogy mindezek dacára sikerült ennek a Houdini-filmnek megtalálnia engem. De kellett ehhez az a szerencsés körülmény, hogy a szabadulóművész anyja valójában soha nem tanult meg jól angolul, haláláig sajátos dialektussal beszélt. Egyébként nem hinném, hogy más szerepre egyáltalán számításba jöhettem volna. Ilyen egy adódik. Ez egy ajándék. Milyen dolog az, hogy a stáblistán a színészek között Adrien Brody és Kristen Connolly után a harmadik helyen ott lesz az én nevem?! Vicces! És emellett roppantul élvezem, hogy egy filmen belül eljátszhatom a mamát 20 és 60 évesen egyaránt! Közben a magyar filmben, a már említett Anyám és más…-ban Fekete Ibolya rendez, ahol ugyanígy ugrálhatok az időben. Az amerikai filmben fantasztikus technika is segít, hogy az arcom öreggé váljék, a magyarban sokkal inkább a színészi játékkal kell az öregedést érzékeltetnem, ezt ezért, azt meg azért élvezem. Azért is, mert úgy érzem, most van az a pillanat az életemben, így 40 évesen, amikor még megvan a lehetőségem, hogy visszafiatalodjak, és ugyanígy, hogy eljátsszak az öregséggel, ami egy egészen különös állapot. Aztán majd nyilván jön még több ránc, és onnantól egyirányúsodik a pálya. Talán még egy-két évig én játszom az idővel, aztán később úgyis az idő fog majd – ki tudja miként – játszani velem…

Ónodi Eszter fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Ónodi Eszter: Még játszhatok az idővel Aromaterápiás tippek télre Gyors őszi fogások a sztárbloggertől Müller Péter: Női sors Dr. Vekerdy Tamás: Diszlexiás a gyerekem? Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!