Lehet bosszút állni egy szeretőn?

A hír: Egy amerikai blogger, Ariella Alexander indította el azt a weboldalt, ahová bárki feltöltheti annak a nőnek a fotóját, nevét és egyéb adatait, akivel a barátja vagy férje megcsalta őt. Mindennek elvileg egyrészt az a célja, hogy így, a nyilvános megszégyenítés révén szabaduljanak meg a dühüktől, bánatuktól, másrészt pedig az, hogy figyelmeztessenek másokat. Az oldal üzemeltetői szerint ez legális, mint mondják, a feltöltött tartalmak csupán véleménynek minősülnek.
 
Soma véleménye: Újabb megnyilvánulása és kirakata az emberi ostobaságnak ez a fajta gyermeteg bosszú, amikor valójában saját magát járatja le az az ember, aki képes kirakni a szerető képét a hozzá tartozó szubjektív történettel.

Az én értékrendemben ha két ember IGAZÁN szereti egymást (tehát lélektől lélekig tartó valódi kapcsolatban állnak egymással), akkor ez a szeretet akkor is jelen van, ha történik egy megcsalás. Persze fájhat a dolog, lehetünk dühösek, haragosak, de attól nem lesz kevesebb a másik, mert mást is ölelt. Mert ha igen, akkor felmerülhet a kérdés: hol kezdődik az önmagam, és hol a másik szeretete? Akkor szeretlek, ha az én elvárásaimnak megfelelsz, ám ha nem úgy viselkedsz, nem szeretlek? Akkor mi van a feltétel nélküli szeretettel, vagyis a valódi szeretettel?
Feldmár András, a Kanadában élő pszichológus azt írta egyik könyvében: „Onnan tudom, hogy szeretsz, mert melletted szabadabb lehetek.”

Vagyis olyan erős a szeretet, hogy ebben a megtartó biztonságban még inkább az lehetsz, aki vagy. Én egyetértek korunk egyik legnagyobb gyógyítójával, gondolkodójával, Bert Hellingerrel (a családállítás módszerének megalkotójával), aki azt mondta: „Egy életen át hűséget várni el a másiktól irreálisan nagy elvárás. És ez nem azt jelenti, hogy akkor kalandra fel, hanem azt, hogy egy szereteten, lelki összetartozáson nyugvó kapcsolat akár egy megcsalatást is elbír, sőt továbbmegyek, még fejlődik is tőle.” (Ismerjük a mondást: „Ami nem öl meg, az erősít” – és ez a párkapcsolatokra is érvényes.) A lényeg, hogy túl kell lépni a sértettségen (ami nem a szívből, hanem az egóból jön), és érdemes elindulni a megértés felé. Ugyanis megéri megérteni azt, hogy vajon miért volt szüksége a másiknak arra a kalandra. Vajon mi hiányzott neki? Mi motiválta a kémián kívül? Mit kapott általa, és mi az, amit én esetleg nem tudtam megadni?
Kitenni a világhálóra a szerető képét – így állva bosszút – valójában nem más, mint saját sérült kisgyermek-énünket megmutatni a világnak.

Pszichológiai és kineziológiai vizsgálódások tömkelege szól arról, hogy a kórosan féltékeny, illetve a féltékenységükben, megcsalatásukban ott rekedt emberek valójában visszazuhantak abba az állapotba (pszichológiai kifejezéssel élve regresszáltak), amikor elhagyták vagy nem szerették őket feltétel nélkül. Még mindig ott él bennük a szeretetért, biztonságért szűkölő sérült kisgyerek, aki többnyire az anyjától vagy apjától nem kapta meg azt, amire vágyott, vagy éppen túl radikálisan választották le.

És amíg ezt a sebet be nem gyógyítja, nagy valószínűséggel újra és újra fog majd olyan „szemét alakokba” botlani, akik felhozzák benne (azaz betükrözik neki) azt, ami még élő probléma legbelül. Ahogy erre ráébred az illető, nem a gyűlölködésre, bosszúra fogja az energiáit pocsékolni, hanem elkezdi meggyógyítani (akár segítséget kérve) az egykori sérülést, hogy a jövőben kisebb eséllyel vonzzon be ilyen helyzetet, illetve felnőttként, a szeretetet és a méltóságot megtartva tudjon reagálni.

Egyre inkább azt gondolom, hogy valójában mindenki csak azt kavarja föl bennünk, ami önmagunkban van. Bárki, aki „benyom bennünk egy gombot”, vagyis bekapcsol valami intenzív érzelmet, csak magunkat mutatja meg nekünk. Így aztán valójában nem létezik a „miattad” állapota: „miattad” szenvedek. Nem. Bennünk van az a szenvedésmag, amit a másik csak aktivált.
Mint ahogy bennünk van az is, hogy mit kezdünk ezzel. Elindítunk egy gyűlölet-fájdalom hullámot (ami majd visszacsap), vagy felhasználjuk ezt a helyzetet arra, hogy tisztuljunk, felnőjünk.